Hatodik fejezet

Hi guys!

Kicsit késtem a résszel, úgyhogy elnézéseteket kérem, de újonnan rendeléseket kapok inaktivitás alatt, tehát... tulajdonképpen már nem is nevezhetem magamat inaktívnak rendelés téren a többi blognál. Közben kritikát is írok, meg egyebek, szóval nem igazán jut semmire sem időm, emiatt van a késés. Köszi a kommenteket és az egyéb buzdító javaslatokat, igyekszem őket megfogadni, és nem köszönhetem meg elégszer, hogy olvassátok. :)))

Oké, oké, tudom, megint sokat beszélek írok, na mindegy. Amúgy azt megjegyezném, hogy a tegnap elhatároztam: készítek egy videót. Először karaokeztam nektek, mert rám jött az öt perc, aztán pedig nincs spoiler, mert legközelebb is meg szeretném ezt csinálni mást csináltam. Majd visszanéztem a videót, és miután túl voltam egy röhögőgörcsön, meg egy nyilatkozattal, amely arról szól, hogy szeretnék átjelentkezni a diliházba, mert az a nekem való hely, eldöntöttem, sosem töltöm fel a karaokes videót. Egyrészt, mert szörnyen hamis. Másrészt, mert túl közel volt a számhoz a mikrofon - mindkét esetben -, és így nem lett valami minőségi a hanganyag. Szóval... nem leszek se videoblogger, se énekes, ez már tuti.

Na, de jöjjön végre a fejezet! Kommenteket várom, mindig szívesen fogadom őket! Jó olvasást!

VI.

Hanyatt fekszem az ágyamon, és a mennyezetet bámulom. Próbálom elterelni a gondolataimat arról a pofátlan fráterről, és többé-kevésbé sikerül is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felülök, és felnyitom a laptopom tetejét. Ránézek az e-maileimre, de meglepődve konstatálom, hogy az az iskola írt vissza, amelyikbe jelentkezni szeretnék még fakultatívba zeneórákra. Bár suli közben nem érek rá a tanulás miatt, főleg jövőre nem, amikor megkezdem a végzős évemet – nulladiktól jártam gimibe, ezért egy évvel később megyek tizenkettedikbe, nyáron szinte minden nap szabad vagyok, így a hetek valamelyik napjaiba bele lehet csempészni néhány zeneórát. Igaz, hogy tudok zenélni, de a gitározást újra fel kell elevenítenem. Nem minden tiszta már számomra.

Izgatottan nyitom meg a levelet, és olvasom a sorokat.

Ms. Harvey, 

megkaptam a levelét, és mivel az öttagú csoportból az egyik jelentkező lemondta, úgy határoztam, hogyha mindössze csak feleleveníteni szükséges a tanultakat, semmi akadálya, hogy csatlakozzon. Ha Önnek is megfelel csütörtökön, az iskola melletti próbateremben, kilenc órakor örömmel meghallgatnám, hogy mit tud még, és néhány kérdést is feltennék. Válaszát várom,

Alaric Camlin

Mosolyogva pötyögöm be a válaszomat, és magamban ujjongva már alig várom a csütörtököt.

Mr. Camlin,

nagyon szívesen megjelenek a megbeszélt helyen, csütörtökön. Már alig várom, hogy személyesen is megismerhessem!

Üdvözlettel,

Allyson Harvey

Lecsukom a laptop fedelét, és úgy döntök, hogy a halkan leslampogok a lépcsőn egy kis innivalóért, mert megszomjaztam. Mindenki kinn van a kertben, és senkinek a figyelmét se szeretném magamra fordítani, hiába van csukva az üveges ajtó, amely a kertbe vezet ki. A hűtőből előveszem a narancslevet, és a poharamat teletöltöm vele. Már épp a számhoz emelném, amikor halk szuszogást hallok a hátam mögül. Lerakom a poharamat a pultra, és megfordulok. Brandon meglepett képével találom szembe magam. Kék szemei engem néznek, a haja kócos, és vizes, csak egy bokszeralsót visel, mást nem. Ezek alapján szűröm le, hogy valószínűleg nem rég szállt ki a zuhanyból.

- Ez nem jött össze – rázom a fejem vigyorogva, mire ő is nemet int. Közelebb lépek hozzá, és a mutatóujjamat izmos mellkasának szegezem. – Figyelmeztetlek, ha ezt még egyszer megpróbálod, törött kezeddel fogod törölgetni a véres orrodat – Brandon felnevet, de én továbbra sem tartom viccesnek az esetet. Hátrébb lépek, megiszom az üdítőmet, majd elmenni tervezek mellette, de elém áll. Fáradtan felsóhajtok, és keresztbe fonom a kezeimet a mellem előtt. Kérdőn nézek fel rá.

- Érzem, hogy ez egy élvezetes hét lesz – Gúnyos mosolyra húzza a száját, miközben arrébb áll.

- Hihetetlen, hogy már az első pillanattól kezdve megkeseríted az életemet – Hitetlenül rázom a fejem, aztán továbbmegyek mellette. A szobámban átöltözöm a pizsamámba, amely egy fehér trikóból, és egy rózsaszín bokszeralsóból áll. Tudom, nem túl egyedi, de kényelmes. Átrakom az ágyról a laptopot az íróasztalomra, és a derekamat betakarva lefekszem. Nem telik sok időbe, mire álom jön a szememre.

***

A kertben ülök, és a családdal reggelizem. Eléggé népszerűvé vált ez a kertesdi, mióta itt vannak a rokonaink. Anyunak még nem mondtam, hogy holnap délelőtt nem leszek itthon, de tudja, milyen fontos ez nekem, így biztosan meg fogja érteni. Nagyapa fürkésző szemmel bámul engem reggelizés

közben, én pedig csak visszafojtott mosollyal nézek vissza rá. Nem kétlem, hogy ugyanaz a véleményünk erről „elmélyült” beszélgetésről, amelyet a felnőttek folytatnak. Evés közben Elsa közli, hogy ma inkább még sincs kedve a városnézéshez, és, hogy inkább a medencénkben mártózna, és kipihenné magát, mivel későn feküdt le aludni. Nem ellenzem, hiszen nekem se nagyon akaródzik ez a közös délután. Legnagyobb meglepetésemre, ekkor Brandon köszörüli meg a torkát, szóhoz jutása végett. Szavait hozzám intézi:

- Nos, így szabad a napod, igaz? Nagyon örülnék, hogyha esetleg megmutatnád az erdőt, persze csak akkor, ha a szüleidnek nincs ellene kifogása – Legangyalibb mosolyát veszi elő, én pedig összehúzott szemmel szorítom dühömben a villát.

Ötödik fejezet

Sziasztok Suttogóim! 

Mi újság veletek? Hogy telik a suli? 
Huh. Én újat kezdtem, és elég gáz, hogy ilyen keveset tudok csak jelentkezni, mivel itt elfelejtve a régi szép idők 5-6 óráit, kemény 7-8 órákkal kell felvennem a harcot. Most komolyan. Csak nekem tűnik fel, hogy a 21. században élő gyermekeket nem hagyják élni? De tényleg. Az első osztályosoknak hét órájuk van!!!! Hét!!!! Nos, egyszer valaki megkérdezte, mit gondolok arról, hogy egy hatéves kisgyerek, egy több, mint négy kilós táskával fog neki az előtte álló hét-nyolc órának, nem beszélve arról, hogy ugyanennyi időt vannak a középiskolások is suliban. Na. Szóval azóta annak az embernek egy kecske legel a sírján.  
De ez csak egy rövid kitérő volt így az ötödik fejezet előtt, mert én igazán szeretném megtudni, hogy nektek mi a véleményetek erről a dologról! :)))
Jó olvasást! 

V.

„Minden rendben” arckifejezéssel ülök az asztalnál, holott semmi sincs rendben. A felnőttek egymással beszélgetnek, mi pedig, „gyerekek” csendben fogyasztjuk a vacsoránkat. Nem mintha, bármiről is beszélni tudnánk, de, amikor csak mi vagyunk, szűk családi kör, vagyis apu, anyu, Lyla, én, és nagyapi, akkor sokkal meghittebb az egész. Most viszont hiába vannak gyertyák a gyönyörű kertünkben megterített roskadozó asztalon, nem meghitt a hangulat, legalábbis számomra, sőt, kifejezetten idegesítő. Elsa úgy tesz, mintha a világon mindennel tisztában lenne, és olykor-olykor felnevet, még a legunalmasabb részeknél is. Logan a telefonját nyomkodja egész vacsoraidő alatt, legszívesebben kiverném a kezéből. Brandon azonban, a legidősebb srác, csendben figyeli a felnőtteket, és néha-néha fürkésző pillantásával méreget, olyannyira, hogy késztetést érzek, szembeszúrjam a villámmal. Próbál higgadt maradni már csak a szüleim kedvéért is, pedig ebben a pillanatban fel vagyok háborodva.

Megcsörren a telefonom, és minden pillantás engem vesz célba. Idegesen elmosolyodok, miközben kinyomom a hívást, azonban az a valaki nagyon kitartó, és újrahív. Anya a tekintetével int, hogy menjek, intézzem el gyorsan, én pedig megfogadom a tanácsát, és felállok. Az erdő széléhez sétálok, kellő távolságra a családtagjaimtól, aztán újrahívom a számot.

- Miért nyomtál ki? – szólal meg köszönés nélkül, mire elnevetem magamat.

- Neked is szia, Stacey. És most nem igazán érek rá, nem tudnál később hívni?

- Bazmeg’. Nem – feleli merő egyszerűséggel, egyetlen cseppnyi humorral sem a hangjában.

- Megérkeztek a rokonaim, épp a családi vacsora kellős közepén tartunk. Nem hiszem, hogy ez a legideálisabb pillanat a kiakadásodhoz.

- Oké, bocsi, tudom. Csak eléggé ideges vagyok – sóhajtja, megbánással a hangjában.

- Na, jó, gyorsan mondd.

- Itthon áll a bál. Ma volt a „beavatás”, azaz most már a szüleim is hivatalosan tudják, hogy az öcsém meleg. És én is hibás vagyok, amiért falaztam neki – meséli, és a hangja kicsit elcsuklik.

- Jól vagy? – kérdezem a teljesen feleslegesen, mivel a hangjából egyértelműen le tudom következtetni, hogy egyáltalán nincs jól.

- Megleszek. Csak muszáj volt ezt elmondanom, hiszen te is segítettél, de hagylak. Menj csak vissza! Majd később felhívlak, és, akkor dumálunk, rendben?

- Oké, vigyázz magadra, Stace – mondom neki, és remélem, hogy így is tesz.

- Te is – köszön el, majd kinyom. Visszasüllyesztem a telefonomat a zsebembe, és visszafelé kezdek indulni, azonban látok egy alakot kicsit távolabb az erdő közelében. Csupán néhány méterre áll a házunk kapujától. Csak nézi a sötét fákat, zsebre tett kézzel, de nem megy be. Ahogy közeledem felé, látom, hogy Brandon az.

- Mit csinálsz itt? – kérdezem tőle, mikor odaérek. Unottan felém fordítja a fejét.

- Ugyanazt, amit te – feleli teljesen egyértelműen. Nehezemre esik beismerni, hogy elképesztően sokat változott a legutóbbi találkozásunk óta, ami amúgy egy, vagy két éve volt. Mindig valami táborban van, amikor megyünk hozzájuk.

- Telefonáltál? – kérdezem teljesen feleslegesen, de a válasza meglep.

- Nem, eljöttem, mert untam.

Negyedik fejezet

Hát kicsit késve de meghoztam a részt. Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket, és nagyon hálás vagyok a díjak miatt is nektek! Nagyon jólesik, és mindig örülök, de már annyit kaptam, hogy nem tudom, mi mindent írhatnék még a Suttogásról. Talán adhatnátok néhány tippet, hogy mi érdekelne titeket! 

Jó olvasást! 

IV.

El sem hiszem, hogy a tegnapi vacsoránk, olyan volt, mint, amilyennek lennie kellett. Boldog. Nem s tudom, mikor volt utoljára, amikor ennyire meghitt, és nyugodt volt a vacsora. Teljesen olyannak tűnt, mintha egy átlagos család lettünk volna, és az ég adta világon semmilyen problémával nem kellene szembenéznünk. Talán csak azért volt, mert közeledik anyu szülinapja. Vagy csak megünnepeltük, hogy kibékültünk. Fogalmam sincs, de akármi ok végett is alakult így, áldom a percet.

A hétfői nap is teljesen átlagosnak hatott, mivel ugye anyuval és Lylával vásárolni mentünk. A mai fogadtatásra készülődtünk össze, tehát megvettük az alapokat, meg anyu választott még néhány apróságot a vendégeinknek. Állítólag estefelé fognak ideérni, mivel ugye Michigan közel harmincnégy órára van Los Angelestől, ami kilométerben mérve több mint háromezer.

Egyszer-kétszer jártam már Los Angelesben. El szokunk menni ünnepekkor is, meg, amikor hívnak minket. Életem legrosszabb, és legeseménydúsabb napjai voltak ezek a napok. Hacsak nem városnézésre megyek Los Angelesbe valamelyik ismerősömmel, mindenképpen utálok ott lenni. Ők ezzel természetesen nem így vannak. Amikor ide jönnek, terülj-terülj, asztalkám fogadja őket, úgy bán mindenki velük, mintha csak az elnök jött volna hozzánk, pedig nem értem, miért kell ekkora feneket keríteni egy szimpla családi találkozásnak. Megérteném, ha kedvelném őket. De mivel ez nem így van… remélem, defektet kap a kocsijuk.