Huszonegyedik fejezet

Sziasztok Egyetlenjeim! 

Bocsánat, bocsánat, hogy nem hoztam a részt. Úgy érzem felesleges egy kisregényt írni arról, hogy időhiányban szenvedtem írás terén meg blablabla, szóval ettől az áradattól megkíméllek titeket. Itt az idő most meglehetősen szar, vihar készülődik, úgy éreztem, mégis posztolnom kell, mert ha akár még csak egy napig is várok, megint el fog tolódni. Nektek hogy telik a nyár? Várjátok már a sulit? :) 

Komiban írjátok meg a véleményt és, hogy mi újság veletek! :D 

Kellemes olvasást, 

BELLA

XXI.

Miután Stacey helyettem is elmagyaráz Chadnek mindent a szobában, mindketten azt hisszük, hogy egyáltalán nem fog érteni semmit, mivel ő egy fiú. Nem értheti az ilyen pasiügyeket, és a lányok között folyó viszályokhoz se lehet sok köze. Gondoltuk, hogy rengeteget vissza fog kérdezni, és mindkettőnket meglepett, amikor csak hozzáfűzte a sajátos véleményét. Úgy látszott, teljesen tisztában van mindennel; fölösleges lenne újra a szájába rágni a történteket.

- Szívesen eljönnék én is szombaton, de tudod, az ősök berágtak rám. Mondjuk, ez érthető – bólogat. – Az anyám szülésznő, mint azt tudod. Nagy sokk lehet neki, hogy én… nem teljesen olyan férfi leszek, akit ő akar. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem is szeret, de mégiscsak egy buzival van dolga, nem? Az olyanok, mint én, méltatást sem érdemelnek, nemhogy megértést.

- Idő kell csak nekik. Nem fognak gyűlölni érte – mondom.

- Idő? Idő a tortasütéshez kell, Ally. Én nem vagyok torta, csak egy meleg srác, aki azt reméli, hogy még sokáig élhet ebben a házban – néz körül, de a nővére oldalba löki.

- Ne mondj ilyet, Chad. Én kiállok érted.

- Mindegy is – tereli a témát a srác. – Te, Stacey Williams, nagyot koppantál volna, ha anya jön le helyettem a lépcsőről, ugye tudod? Oké, hogy utálod, de attól, hogy felpofozod, nem lesz semmi jobb. Ez Ally ügye, nem kell mindenbe beleavatkoznod.

- De az egy ribi. Na, ő nem érdemel méltatást – ellenkezik a testvérével, mire leállítom őt.

- Felesleges róla beszélni. Terhes Brandontól, kiakadtam, ennyi. Nem akarok róla beszélni.

- Attól még ott van az a gyerek, hogy nem akarsz róla beszélni. – Úgy látom, mindenképpen ennél a témánál maradunk. – Mellesleg egy hülye kis picsa. Tuti, hogy direkt hívott téged!

- Nem ügy, Stacey, felejtsük el. De erről eszembe jutott valami. Mit mondtál Brandonnak, amikor beértél a házba? Láttam, hogy súgsz neki valamit – bizonygatom, mire Stacey hirtelen témát vált és az ajtó felé indul. Ki is ért volna, ha Chad nem rántja vissza őt az ágyra. A lány, mivel látja, hogy innen nincs menekvés, ő indította el a lavinát, beszélni kezd.

- Csak az igazat – von vállat. – Idézzem? – Chad helyettem is bólint. – Oké. „Brandon, te egy szemét alak vagy. Nem, még a szemétnél is szemetebb. Szóval kapd be… és ne az ujjamat!”.

- Komolyan ezt mondtad annak a srácnak? – néz rá meglepett tekintettel Chad, mire a nővére szerényen bólint. – Ez az én tesóm – öleli magához a barátnőmet, mire felnevetek. Soha nem találkoztam még olyan testvérpárral, akik ennyire jól kijöttek volna egymással a sok-sok veszekedés, civakodás ellenére is. Remélem, hogy Lylával mi is ilyenek leszünk.

Ábrándozásomból a telefonom csengése ébreszt. A kijelző Brandon számát mutatja, és nem tudom, mi lenne a legjobb döntés, amit hozhatok. Felvegyem-e, vagy hagyjam. Elég megalázó volt nekem, amikor látta a „kitörésemet”, de úgy érzem, tudnék vele beszélni. Azonban ha felveszem, lehet, azt hinné, hogy ez azt jelenti, megbocsátok neki és minden el van felejtve, pedig közel sem. Ő még nem hagyta abba a szivatásomat, de az is igaz, hogy az ominózus eset óta nem tárgyaltam vele. De még azelőtt sem.

- Ki hív? – kérdezi Stacey mellőlem.

- Brandon. Szerinted felvegyem?

- Add csak ide – kapja ki a kezemből a telefont, és fogadja a hívást. Néma csendben ülünk, mikor Stacey kihangosítja. Kíváncsi voltam a barátnőm reakciójára és Brandon szavai is nagyon érdekeltek. De egyet kellett értenem Stacey-vel abban, hogy jobb, ha nem szólalok meg. Meg ő amúgy is szeret ilyen ügyeket intézgetni.

- Szia – szólal meg az ismerős hang és Stacey-vel összenézünk. – Nem tudtam, hogy jó ötlet-e felhívni téged, mert a legutóbbi beszélgetésünk sem ért valami jól véget. Nézd, teljesen megértem, ha nem akarsz velem beszélni, de nem tehetsz úgy, mintha nem ismernél. Nem költözhetsz át minden egyes akadálynál a barátnődhöz, hiszen tudnod kell, én is itt vagyok neked, bármi is történt. Vagy történjen. – Stacey unottan felvonja a szemöldökét, de továbbra sem szólal meg. – Nekem is… vagyis engem is nagyon meglepett Ashley bejelentése, szóval teljesen meg tudom érteni a kitörésedet és részemről minden rendben is van; nem kell szabadkoznod, és ne érezd emiatt kínosan magad előttem. Csak azt láttam, hogy az esőben ülsz és szomorú vagy. És nekem is elkélne egy frissítő zuhany. Ez nem mindennapi dolog, és nem tudom… hogy akarom-e ezt. – Stacey arcán átsuhan egy meglepett mosoly; szerencsére nem néz rám. Nem látja, hogy a szívem olyan gyorsan lüktet, mintha éppen lóversenyt akarna nyerni. – Haza kéne jönnöd. Halló? Ott vagy? Basszki, szerintem ez a sípszó után van már…

- Nem, nem a sípszó után van – mondja Stacey.

- Stacey?

- Nem, Brandon, anyád. Persze, hogy én vagyok, te köcsög! És… te most azért hívtad fel Ally-t, hogy elmondd, mennyire sajnálod, hogy felcsináltad a csajodat? Honnan tudod, hogy érdekli, vagy, hogy emiatt volt szomorú? Hülye vagy. Honnan tudod, hogy ez bárkit is érdekel? – Brandon a telefonba nevet.

- Nem érdekel, hogy kit érdekel, és kit nem. Hogy bárkit érdekel-e. Én nem bárkit hívtam, hanem Allyson Harvey számát. És te tudtommal NEM Allyson vagy, kedves STACEY – hangsúlyozza a nevét, mire Stacey szája egy kerek o-t formáz. Nem szokványos, ha valaki visszadumál neki.

- Ha tudni akarod, Brady, akkor Allysont nem érdekled. Se te, se a ribancod, se a kölyköd. – Ennél a résznél elneveti magát. Olyan furcsa ezt Stace szájából hallani. – Olyannyira nem érdekli, hogy szombaton randizni megy Ryannel és folytatja az életét. Egyébként meg nem te voltál a baja, hanem az a rohadt kocsi. Ha lemész a garázsba, akkor látod, hogy milyen károkat szenvedett meg.

- Komolyan? De hát… szombat holnap van. – Brandon hangja meglepett.

- Igen, komolyan. És tudja.

- Ööö… ez szuper. A Sunban? Mégis elmegy rá?

- Naná, hogy elmegy! Ugye nem hitted azt, hogy egy magadfajta srácért fogja lemondani az egészet, igaz? – nevet gúnyosan a barátnőm. – Tudod, Sun, szombat, nyolc! – hangsúlyozza az infókat. – Ó, és nem kellene úgy bánnod vele, mintha tartoznál neki, mert Ally NEM miattad viselkedett úgy! Mellesleg egy köszönettel tartoznál neki, hiszen ő találta meg a kis kurvádat!

- Stacey, ne beszélj így róla – mondja Brandon, de hallom a hangján, hogy viccesnek találja. – Öhm, megkérhetlek valamire?

- Figyu, baby, nem vagyok szeretetszolgálat, oké? Kéregess anyádtól! – A szám elé kapom a kezem, hogy benntartsam a feljönni kívánó nevetésemet. Stacey rám kacsint, amolyan „minden simán megy”-módon, és ismét Brandonra összpontosít. – Na, jó. Mit akarsz?

- Ne szólj Allynek a hívásról. Sőt, töröld ki még a híváslistájából is. Tényleg rossz ötlet volt hívnom; csak magamat járattam le.

Huszadik fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, új gépet kaptam és úgy döntöttem, hogy csak a megkapta után rakom fel a részt, habár egy hete készen van már. Ez a rész lett eddig a leghosszabb és ihlethiányban írtam, csak spontán, ami eszembe jutott, szóval nem igazán terveztem meg a cselekményt, és elnézést kérek, ha nem lett olyan a minősége, mint amilyenre számítottatok. Viszont! Megírtam az első dalomat, ami valójában Allyson-é, de gondolkodom rajta, hogy megkérem az egyik barátomat, aki tud énekelni meg gitározni, hogy játssza el nekem. Ő jobban ért az ilyesmiket, mint én.

Mindenesetre, remélem, nem küldtök el a sunyiba és tetszeni fog nektek!

Jó olvasást,
BELLA 

XX.

A bejárati ajtó kivágódik és nem, nem Brandon jön ki az ajtón. Pedig azt hittem, ő lesz az. David rohan felém, miközben tökéletesen belőtt haja lelapul az esővíztől. Egy vékony, kapucnis felső van nála, habár fölösleges, mivel egyáltalán nincs meleg, és nincs az a pénz, hogy felhúzzam. Törökülésben ülök a forró betonon, amit lassan kezd lehűteni az eső. Ő pedig már mögöttem áll, és megkísérli, hogy felemel, de olyan pózban ülök, hogy nem sikerül neki. Normál esetben most nevetnék. De ez nem normális eset.

- Hé, Ally… gyere be, teljesen elázol – guggol le elém, majd rám teríti a pulcsit. Meg sem moccanok. – Ugye tudod, hogy képes vagyok berángatni téged a házba? Megy a telefonozási időm! – Nem létező karórájára pillant, mire vállat vonok. – Te vagy a nap hőse – próbálkozik tovább. – Hazahoztad az elveszett bárányt – mosolyog, de mivel látja, hogy ettől nem lesz jobb kedvem, lekókad. Teljesen felesleges az óvodás beszéde; mindketten tudjuk, hogy ez nem segít. Sőt, kezd idegesíteni. Felhúzom a lábaimat, és átkarolom őket. Az államat a térdemre támasztom, úgy bámulok magam elé csuromvizesen, a könnyeimet nyelve. Davidnek kezd fogyni a türelme; látom a szemem sarkából.

- A kurva életbe, Allyson, én is teljesen elázok! Gyere már be!

- Senki sem kérte, hogy gyere ki. Sőt, inkább húzz vissza a házba; jól megvoltam egyedül is! És üzenem Brandonnak, hogy gratulálok! – köpöm a szavakat. A torkom már rég kiszáradt – na, nem mintha bárkit érdekelne, és nem fogok visszamenni a házba, hogy ismét lássam a boldog pár mesébe illő arcát.

David még áll és vár pár másodpercig, aztán egy szitokszóval együtt visszamegy a házba. Végre valaki, aki megérti, hogy nincs szükségem a szánalomra; majd bemegyek, ha akarok. Már szinte csodálkozni is kezdek, hogy David ennyire okos gyerek kocka létéhez képest, ekkor azonban egy kocsi áll meg a ház előtt, amelyből egy szőke hajú szépség száll ki. Kinyitja az esernyőjét, majd odasiet hozzám. Stacey. Ahelyett, hogy megölelne vagy biztatna, hogy „menni fog, menni fog”, csak kérdőn néz rám, de mikor nem válaszolok, rám ordít.

- ÖRVENDEK, KISASSZONY! SEMMI SZIA, PUSZI, HELLÓ? – Úgy látom, tényleg felkapta a vizet. Kifújja a benntartott levegőjét, majd kicsit higgadtabban intézi hozzám a szavait: - Kelj fel, Harvey! Most azonnal emeld fel a popódat, mert kár azért a naciért! – Nem csinálok semmit. Stacey átnéz a fejem felett az ablakra, hogy felemelhesse a hüvelykujját, jelezve: sínen van. Aha… Ismét rám néz. – Ha azt hiszed, Allyson Harvey, hogy majd szépen ideülök melléd és belesírjuk magunkat a ronda éjszakába, akkor tévedsz! Szánalmasan festesz, csak hogy tudd! És ne hozz kínos helyzetbe a többiek előtt, mert többé nem mutatkozom veled! – sóhajtja. – Nézd, akármi miatt is vagy kiborulva, nem ér meg ennyit!

- Képtelen vagyok bemenni oda! – mondom neki, mire forgatni kezdi a szemét, és nyálas hangon utánozni kezd.

- „Jahahajj, én… képtelen vagyok bemenni oda, engem nem láthatnak így”! Vedd már észre magad! Nem kivégzésre készülsz! Ott néznek a szüleid, és az egészből semmit sem értenek, kijönni persze nem jönnének, mert tudják, hogy úgyse hallgatsz rájuk! Állj fel! – nyújtja a kezét, mire egy kis habozás után megragadom.

- Jól van, megteszem – indulok a ház felé, de visszaránt.

- Mit csinálsz?! Nem mész be oda így! – mutat végig rajtam. – Velem jössz! Szállj be a kocsiba – mutat maga mögé.

- Tiszta víz lesz az ülés – sütöm le a szemeimet.

- Van egy pokróc a hátsó ülésen; bugyoláld be magadat! Én bemegyek a táskádért; ma nálam alszol, vili? – bólintok, és elindulok a kocsija felé. Igaza volt; a pokróc tényleg ott hever hátul. Sebtében betekerem magam, majd belehuppanok a kényelmes ülésbe. Az ablakból látom, ahogy Stacey belép a házba, magyaráz a szüleimnek valamit, akik utána rám tekintenek és integetnek az ablakból lelohadt arccal. Esetlenül visszaintek nekik és próbálok egy halvány mosolyt varázsolni az arcomra, kisebb-nagyobb sikerrel. Néhány perc múlva Stacey már mellettem ül és feldúltan a kocsit vezeti.

- Mit mondtál a szüleimnek? - törlöm meg a szemeimet egy zsebkendővel.

- Azt, hogy kiborultál, mert lett egy kis baja a kocsidnak, és mert ezért Ashley nagyon kiabált veled – áll elő a sztorijával.

- Ez most komoly? Őt miért keverted bele? Azt sem tudod, mi történt!

- Biztos, hogy köze van hozzá, ha így viselkedtél. Elképesztően vicces látvány volt, nekem elhiheted – horkant föl. – Otthon mindent elmesélsz, világos voltam? Nem a semmiért könyörögtem ki a szüleimtől az autójukat – lopva rám néz, majd nagyot sóhajt. – Töröld le a könnyeidet és tegyél fel egy kis sminket vagy alapozót. Akkor kevésbé nézel ki szarul – mosolyodik el halványan, majd berak egy kis zenét. Pechére pont az megy, amit a legjobban utál, szóval inkább kinyomja egy dünnyögés kíséretében.

- Ez a nap egyre rosszabb lesz…

***

Már perek óta csendben ülünk az ágyán. És bámuljuk egymást. Várja, hogy megszólaljak, de semmi kedvem beszélni erről a dologról. Stacey a legjobb barátnőm, de eléggé megalázó volt, amikor elhozott hazulról. Sokkal tartozom neki, és nehezemre esi bevallani, hogy jobb barát, mint én valaha is voltam.

- A szüleim kedvelnek téged, Ally – szólal meg. – De nem maradhatsz itt addig, ameddig el nem húznak a kuzinok. A problémáid elől nem menekülhetsz el ilyen könnyen, ezt te is tudod.

- De fogalmam sincs, mit csináljak. Kiborultam.

- És még mindig nem árultad el, mitől!

- Ashley terhes – közlöm nemes egyszerűséggel, mire Stacey kidülleszti a szemeit. – Először meg sem tudtam szólalni, aztán elmondtam őt minden ribancnak, meg hogy mennyire utálok élni! Fel tudod ezt fogni? Szerintem én teljesen megőrültem… - érintem meg a halántékomat. – Ki csinál ilyet?

- Ne csinálj belőle ügyet! Oké, hisztiztél a kocsiban, de az esőben kussban ültél. Tuti meleged volt a negyven fokos autóban – nyugtat. – Elismerem, hogy ez szörnyű volt és idiótának tartalak, de a barátom vagy, segítek!

- Én pocsék barát vagyok. A veszekedések óta el sem jöttem hozzád, közös programot se csináltam veled – sütöm le a szemem.

- Kárpótolhatsz – húzza fel mosolyogva a lábait. A szemei csillognak az izgalomtól. Akarom én tudni, mire készül? – Nincs meg véletlenül David száma? Iszonyúúú helyes… - Hát már csak ez hiányzott. Végre jóvátehetném valamivel a hülyeségeimet, erre neki pont egy olyan srác kell, akinek egy másik csaj tetszik. Ja, ezzel még semmi gond nem lenne, ha az a csaj nem lenne voltaképpen a banda tagja és a barátom. Idegesen a hajamba túrok, de Stacey összehúzott szemmel fürkészni kezd. – Mi van?

- Stacey, ő nem… jó neked! Tiszta telefonbuzi, nem jönne be neked! A múltkor mondtad, hogy azok milyen nyomik!

- Nem akkor, ha ez a telefonbuzi ennyire jó pasi! – vigyorog, mint a tejbetök. – Azt mondják, hogy a szerelem mindent megváltoztat! Majd korlátozza a telefonozást értem! – mutat magára.

- Ez nem jó ötlet, Stacey, higgy nekem – mondom, mire lefagy a mosoly az arcáról.

- Bejön neked? – Felnevetek.

- Dehogyis! Nem erről van szó, te lüke! – rázom értetlenül a fejem.

- Hanem? Miért gondolod, hogy szar ötlet lenne megismerkednem Daviddel? Még a nevünk is tetszene: Dacey! Hát nem tök fasza?

- Csak a sztárok csinálnak kombinációt a nevükből!

- Az tök mindegy! – legyint. – Na, miért is nem akarod? – tér vissza lényegre. – Csak őszintén, ne feledd!

- Más lány tetszik neki – nyögöm ki.

- És? – nevet fel.

- A csaj neve Stephanie.

- Felőlem akár lehet Jessica Alba is; nem értem, mi van akkor, ha Stephanie-nak hívják!

- Ismerem.

- Szuper! Legalább meg tudod mondani neki, hogy le kéne szállni Davidről. Az ő érdekében. – Nem hiszem el, hogy még mindig nem érti! Pedig meséltem neki Stephről!

- Stephanie a barátom! Egy bandában játszunk. Szemétség lenne segíteni neked, miközben rá meg hajtanak! Lehet, hogy neki is tetszik David…

- Mondta talán?

- Nem, de Davidbe nem nehéz beleszeretni, amikor éppen nem a telójával van elfoglalva…

- Tehát nem mondta. És, ami nincs kimondva, az nincs. Szóval add meg a számát.

- Nem adom meg a számát – közlöm vele, mire a meglepettségtől kissé előrenyújtja a nyakát. Ami mellesleg eléggé vicces látvány. Mivel látja, hogy határozott vagyok, nem próbálkozik tovább, inkább tereli a témát.

Feláll az ágyról, majd az íróasztalához sétál. Fog egy tollat és egy papírt, majd visszaül az ágyra elém. A kezembe nyomja a papírt, de nem mond semmit. De mikor aztán nem szólalok meg, ő töri meg a csendet:

- Írj – biztat. Fogalmam sincs, miről beszél. – Írj egy dalt.

- Dalt? Én? Hol élsz te? És mégis kiről kéne írnom? A szánalmas önmagamról? – Stacey megrázza a fejét, és elmosolyodik.

- Lépjetek fel a bandáddal hétvégén a Sunban! És írd te a dalt.

- Ennek mi értelme lenne? – értetlenkedem. Stacey a homlokára csap, majd elmagyarázza a dolgot. - Elvileg te meg Ryan randizni mentek. És ezen a randin ott lesz a közkedvelt Brandonod és a ribanc Ashley. Eddig érted? – Bólintok. – Remek. Nos, ha a te bandád lép fel aznap este a te daloddal, akkor azt Brandon látni és hallani fogja. Pontosan úgy, ahogy a dalt is. Ezért kéne egy csalódott dalt írnod, ami burkoltan megfogalmazza, hogy Brandon mekkora köcsög. A csajával együtt – mosolyog, és be kell vallanom, hogy ez az ötlet nagyon gonosz… de azért mégsem hangzik rosszul. A kezembe veszem a tollat, a papírt pedig a térdemre teszem. A gondolkodást megnehezíti, hogy Stacey kíváncsi tekintettel fürkészi az arcomat. Felvont szemöldökkel ránézek.

- Ez eléggé zavaró – mondom neki, mire veszi a lapot és valamilyen ürüggyel lemegy a nappaliba, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni.

1. szóló:

Féktelen utakon, egyedül, szabadon jártam a habok között.

Egy gyönyörű, fehér hajó a túlparton már réges-rég kikötött.

Láttalak a fedélzeten, nézted a szépséges tengervizet,

S bár egyedül lettél volna, de valaki fogta a kezedet.

Refr.: Ismerős idegen, hogy kerültél ide?

Miért törted szilánkokra az én szívemet?

A tiltott gyümölcs oly jó, finom, édes,

E szerelem, drága Isten, miért olyan téves? 

2. szóló:

Féktelen utakon, egyedül a parton sétáltam rég egymagam.

Senki sem volt ott, egyedül egy madár dúdolt egy fa alatt.

Éneke szívembe költözött, rólad szólt minden egyes szava:

Tudta, hogy csalódott s megbántott leszek, ha így érek haza.

Refr.

3 – utolsó szólórész:

S az voltam tényleg, olyan csalódott,

Szerelmem végleg szertefoszlott,

Mert ott állt ő és valaki más,

Tudtam, hogy ami köztünk volt, mind hibás.

Lassú refr.

- Na? Kész már? – Stacey kettőt kopog az ajtaján, majd a válaszomat meg se várva ismét mellém telepszik. – Úgy érzem, hogy egy óra elég lehetett, hacsak nem szimfóniát írsz – nevet, én pedig meglepetten felnézek rá.

- Már egy óra eltelt? – adom vissza neki a tollat. Bólint és kikapja a kezeim közül a papírt.

- Na, muti.

- Ez az első dal, amit valaha írtam, esküszöm. Úgy érzem, kicsit nagyon nyálas és undorító, de jobbra nem futotta – röhögök fel, és közben Stacey sorok között futó szemeit figyelem. Majd azt, mikor visszaadja.

- Le fog lépni – közli. – Ez egy jó dal, ha a rímeket nézem és magát azt, hogy miről szól, de… mégis mi a francot akar az jelenteni, hogy „egy madár dúdolt a fa alatt”? Kedvesem, emlékszel, hogy hányszor voltunk strandolni a parton? Hány fát láttál? – Felnevetek, mert igaza van.

- Jó, de Hawaii-on vannak fák! Azt tudom!

- Igen, Allyson! Sétálsz a tengerparton, és gyorsan kikerülöd a fákat! Az összes szigeten van fa, de nem a parton. A parton elmondom, mi van: orbitális meleg, homok és jó pasik – számolja az ujjain a felsoroltakat. A végén elgondolkozik, és az utolsó ponton változtat: - Többnyire jó pasik. Nem tartozik ide Mr. Fitz. Na, ő, nem jó pasi. – Elveszem tőle a papírt, majd megkeresem a madaras részt a dalban, hogy átírhassam. De csak tanácstalanul bámulom a sort. Aztán eszembe jut, hogy talán nem is azt kéne átírni, hanem az első soron kellene változtatni. Mondjuk, hogy nem a parton sétálok egyedül, hanem… távol a parttól. Gyorsan kihúzom hibajavítóval a kifejezést, majd, amint megszárad, ráírom helyesen.

Tizenkilencedik fejezet

XIX.

A telefonom pittyegése ébreszt a laptopomba való bambulásból. Megállítom a filmet, és rá sem nézve a kijelzőre, felveszem.

- Halló? – Eddig a könyökömön támaszkodtam, most azonban törökülésbe helyezkedem az ágyamon. Úgy éreztem, egy film talán elterelné a gondolataimat a történtekről, na, de épphogy elkezdtem, már hívnak. Csodálatos.

- Allyson? – Egy ijedt, remegő hang szólít a nevemen.

- Ashley?! – Meglepettségemben lecsapom a laptopom fedelét, és felállok. – Hol a francban vagy? Mindenki halálra aggódja magát! És mit csináltál a kocsimmal? – Tudom, vannak ennél fontosabb dolgok is, de nekem ez is életbevágó.

- Jól vagyok, csak… eltévedtem. És a kocsid is rendben van, ne aggódj!

- Hol vagy?

- Bejöttem az erdőbe kocsival, aztán leparkoltam, mert sétálni akartam, és na, ja, itt kötöttem ki. Ami elég vicces, mert a benzinkútról még visszataláltam… - Idegesen felnevet, de ez hamar átvált sírásba. – Gyere már értem!

- Oké, szólok a többieknek, és jövünk!

- Ne! Csak te! Ne hozz mást magaddal!

- De Brandon is ag…

- Ne hívd Brandont! Csak te gyere! – Rövid szünet. – Ha egy kis tájleírás kéne, van itt egy patak meg egy fűzfa, meg egy csomó madárszar… - Egyszerre önt el a megkönnyebbülés érzése és a bűntudat. Az előbbi azért, mert így könnyen meg fogom találni, hiszen a törzshelyemen van. Az utóbbi pedig… akármi is történt köztem és Ashley között, semmi nem változott. Ő eddig többnyire csak üres fenyegetéseket küldött felém, én azonban azon a helyen csókolóztam a fiújával. Remélem, sikerül majd lepleznem a zavartságomat.

Ennek ellenére tovább foglalkoztat a kérdés, hogy mi történhetett, amiért úgy kiborult. Vagy, hogy hol volt, mit csinált eddig? Vajon miért akarhatja, hogy csak és pont én jöjjek? Hiszen szólhatott volna Elsának is! Oké, ő – megkockáztatom – kevésbé diszkrét, és kikotyogja a dolgokat, de, ha fontos ügyről van szó, megbízható is tud lenni. Tudja jól, vagy legalábbis sejti, hogy vannak érzelmeim Brandon iránt, amiket ha akarnék, se tudnék megmagyarázni. Nem mondanám szerelemnek, azonban nem is olyan egyszerű, mintha csak az unokatesómért rajonganék. És pontosan emiatt nem értem, hogy mi vezérelte Ashley-t odáig, hogy azt hívja segítségül, akit talán a legjobban utál…

Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, miközben sikerül észrevétlenül kilopódznom a házból. Elindulok az erdő felé, és közben ellenőrzöm, hogy megvan-e az üveg víz, amit még induláskor gyorsan kiszedtem a hűtőből. Tervezem odaadni a csajnak vagy inkább leönteni, amiért ennyire elmebeteg módon viselkedett. Ahogy haladok, észreveszem a kocsimat leparkolva az egyik füves területen. Egy hatalmas fenyő előtt áll, de szerencsére semmi baja nincs. Közelebb megyek, megvizsgálom, de sajnos kinyitni nem tudom, mivel nincs benne a slusszkulcs. Egy karcolás sincs rajta, csupán a fenyőről esett rá néhány tűlevél a tetejére. Továbbindulok, és néhány perc múlva meg is érkezem. Ashley a fűzfa törzsének támaszkodva ül rövid shortjában. A sminkje még mindig el van kenődve, azonban már nem néz ki olyan rosszul, mint amikor elment. A lábára apró sárfoltok száradtak, az egykor fehér fölsője pedig már szürke. Odasétálok hozzá, de csak néhány másodperc elteltével vesz észre. Kérdőn felvonom a szemöldököm, majd átadom neki a vizespalackot.

- Kösz – kortyol egyet, aztán maga mellé állítja az üveget. Leülök mellé, mert úgy látom, nem tervez még felállni.

- Megleptél – közlöm egy kis idő elteltével. – Miért engem hívtál? Nem is tudhattad volna, hogy segítek…