Sziasztok Egyetlenjeim!
Bocsánat, bocsánat, hogy nem hoztam a részt. Úgy érzem felesleges egy kisregényt írni arról, hogy időhiányban szenvedtem írás terén meg blablabla, szóval ettől az áradattól megkíméllek titeket. Itt az idő most meglehetősen szar, vihar készülődik, úgy éreztem, mégis posztolnom kell, mert ha akár még csak egy napig is várok, megint el fog tolódni. Nektek hogy telik a nyár? Várjátok már a sulit? :)
Komiban írjátok meg a véleményt és, hogy mi újság veletek! :D
Kellemes olvasást,
BELLA
XXI.
Miután
Stacey helyettem is elmagyaráz Chadnek mindent a szobában, mindketten azt
hisszük, hogy egyáltalán nem fog érteni semmit, mivel ő egy fiú. Nem értheti az
ilyen pasiügyeket, és a lányok között folyó viszályokhoz se lehet sok köze.
Gondoltuk, hogy rengeteget vissza fog kérdezni, és mindkettőnket meglepett,
amikor csak hozzáfűzte a sajátos véleményét. Úgy látszott, teljesen tisztában
van mindennel; fölösleges lenne újra a szájába rágni a történteket.
- Szívesen
eljönnék én is szombaton, de tudod, az ősök berágtak rám. Mondjuk, ez érthető –
bólogat. – Az anyám szülésznő, mint azt tudod. Nagy sokk lehet neki, hogy én…
nem teljesen olyan férfi leszek, akit ő akar. Persze, ez nem azt jelenti, hogy
nem is szeret, de mégiscsak egy buzival van dolga, nem? Az olyanok, mint én,
méltatást sem érdemelnek, nemhogy megértést.
- Idő kell csak
nekik. Nem fognak gyűlölni érte – mondom.
- Idő? Idő a
tortasütéshez kell, Ally. Én nem vagyok torta, csak egy meleg srác, aki azt
reméli, hogy még sokáig élhet ebben a házban – néz körül, de a nővére oldalba
löki.
- Ne mondj
ilyet, Chad. Én kiállok érted.
- Mindegy is –
tereli a témát a srác. – Te, Stacey Williams, nagyot koppantál volna, ha anya
jön le helyettem a lépcsőről, ugye tudod? Oké, hogy utálod, de attól, hogy
felpofozod, nem lesz semmi jobb. Ez Ally ügye, nem kell mindenbe
beleavatkoznod.
- De az egy
ribi. Na, ő nem érdemel méltatást – ellenkezik a testvérével, mire leállítom
őt.
- Felesleges róla
beszélni. Terhes Brandontól, kiakadtam, ennyi. Nem akarok róla beszélni.
- Attól még ott
van az a gyerek, hogy nem akarsz róla beszélni. – Úgy látom, mindenképpen ennél
a témánál maradunk. – Mellesleg egy hülye kis picsa. Tuti, hogy direkt hívott
téged!
- Nem ügy,
Stacey, felejtsük el. De erről eszembe jutott valami. Mit mondtál Brandonnak,
amikor beértél a házba? Láttam, hogy súgsz neki valamit – bizonygatom, mire
Stacey hirtelen témát vált és az ajtó felé indul. Ki is ért volna, ha Chad nem
rántja vissza őt az ágyra. A lány, mivel látja, hogy innen nincs menekvés, ő
indította el a lavinát, beszélni kezd.
- Csak az igazat
– von vállat. – Idézzem? – Chad helyettem is bólint. – Oké. „Brandon, te egy
szemét alak vagy. Nem, még a szemétnél is szemetebb. Szóval kapd be… és ne az
ujjamat!”.
- Komolyan ezt
mondtad annak a srácnak? – néz rá meglepett tekintettel Chad, mire a nővére
szerényen bólint. – Ez az én tesóm – öleli magához a barátnőmet, mire
felnevetek. Soha nem találkoztam még olyan testvérpárral, akik ennyire jól kijöttek
volna egymással a sok-sok veszekedés, civakodás ellenére is. Remélem, hogy
Lylával mi is ilyenek leszünk.
Ábrándozásomból
a telefonom csengése ébreszt. A kijelző Brandon számát mutatja, és nem tudom,
mi lenne a legjobb döntés, amit hozhatok. Felvegyem-e, vagy hagyjam. Elég
megalázó volt nekem, amikor látta a „kitörésemet”, de úgy érzem, tudnék vele
beszélni. Azonban ha felveszem, lehet, azt hinné, hogy ez azt jelenti,
megbocsátok neki és minden el van felejtve, pedig közel sem. Ő még nem hagyta
abba a szivatásomat, de az is igaz, hogy az ominózus eset óta nem tárgyaltam
vele. De még azelőtt sem.
- Ki hív? –
kérdezi Stacey mellőlem.
- Brandon.
Szerinted felvegyem?
- Add csak ide –
kapja ki a kezemből a telefont, és fogadja a hívást. Néma csendben ülünk, mikor
Stacey kihangosítja. Kíváncsi voltam a barátnőm reakciójára és Brandon szavai
is nagyon érdekeltek. De egyet kellett értenem Stacey-vel abban, hogy jobb, ha
nem szólalok meg. Meg ő amúgy is szeret ilyen ügyeket intézgetni.
- Szia – szólal
meg az ismerős hang és Stacey-vel összenézünk. – Nem tudtam, hogy jó ötlet-e
felhívni téged, mert a legutóbbi beszélgetésünk sem ért valami jól véget. Nézd,
teljesen megértem, ha nem akarsz velem beszélni, de nem tehetsz úgy, mintha nem
ismernél. Nem költözhetsz át minden egyes akadálynál a barátnődhöz, hiszen
tudnod kell, én is itt vagyok neked, bármi is történt. Vagy történjen. – Stacey
unottan felvonja a szemöldökét, de továbbra sem szólal meg. – Nekem is… vagyis
engem is nagyon meglepett Ashley bejelentése, szóval teljesen meg tudom érteni
a kitörésedet és részemről minden rendben is van; nem kell szabadkoznod, és ne
érezd emiatt kínosan magad előttem. Csak azt láttam, hogy az esőben ülsz és
szomorú vagy. És nekem is elkélne egy frissítő zuhany. Ez nem mindennapi dolog,
és nem tudom… hogy akarom-e ezt. – Stacey arcán átsuhan egy meglepett mosoly;
szerencsére nem néz rám. Nem látja, hogy a szívem olyan gyorsan lüktet, mintha
éppen lóversenyt akarna nyerni. – Haza kéne jönnöd. Halló? Ott vagy? Basszki,
szerintem ez a sípszó után van már…
- Nem, nem a
sípszó után van – mondja Stacey.
- Stacey?
- Nem, Brandon,
anyád. Persze, hogy én vagyok, te köcsög! És… te most azért hívtad fel Ally-t,
hogy elmondd, mennyire sajnálod, hogy felcsináltad a csajodat? Honnan tudod,
hogy érdekli, vagy, hogy emiatt volt szomorú? Hülye vagy. Honnan tudod, hogy ez
bárkit is érdekel? – Brandon a telefonba nevet.
- Nem érdekel,
hogy kit érdekel, és kit nem. Hogy bárkit érdekel-e. Én nem bárkit hívtam,
hanem Allyson Harvey számát. És te tudtommal NEM Allyson vagy, kedves STACEY –
hangsúlyozza a nevét, mire Stacey szája egy kerek o-t formáz. Nem szokványos,
ha valaki visszadumál neki.
- Ha tudni
akarod, Brady, akkor Allysont nem
érdekled. Se te, se a ribancod, se a kölyköd. – Ennél a résznél elneveti magát.
Olyan furcsa ezt Stace szájából hallani. – Olyannyira nem érdekli, hogy
szombaton randizni megy Ryannel és folytatja az életét. Egyébként meg nem te
voltál a baja, hanem az a rohadt kocsi. Ha lemész a garázsba, akkor látod, hogy
milyen károkat szenvedett meg.
- Komolyan? De
hát… szombat holnap van. – Brandon hangja meglepett.
- Igen,
komolyan. És tudja.
- Ööö… ez
szuper. A Sunban? Mégis elmegy rá?
- Naná, hogy
elmegy! Ugye nem hitted azt, hogy egy magadfajta srácért fogja lemondani az
egészet, igaz? – nevet gúnyosan a barátnőm. – Tudod, Sun, szombat, nyolc! –
hangsúlyozza az infókat. – Ó, és nem kellene úgy bánnod vele, mintha tartoznál
neki, mert Ally NEM miattad viselkedett úgy! Mellesleg egy köszönettel
tartoznál neki, hiszen ő találta meg a kis kurvádat!
- Stacey, ne
beszélj így róla – mondja Brandon, de hallom a hangján, hogy viccesnek találja.
– Öhm, megkérhetlek valamire?
- Figyu, baby,
nem vagyok szeretetszolgálat, oké? Kéregess anyádtól! – A szám elé kapom a
kezem, hogy benntartsam a feljönni kívánó nevetésemet. Stacey rám kacsint,
amolyan „minden simán megy”-módon, és ismét Brandonra összpontosít. – Na, jó.
Mit akarsz?
- Ne szólj
Allynek a hívásról. Sőt, töröld ki még a híváslistájából is. Tényleg rossz
ötlet volt hívnom; csak magamat járattam le.
- Na, ezt jól
észrevetted! Tényleg, magadat járattad le! De nem szólok neki! – Stacey szeme
felcsillan és gyorsan beleszól még a telefonba, mielőtt a másik fél lerakná. –
Én is kérhetek valamit?
- Figyu, baby,
nem vagyok szeretetszolgálat! Kéregess anyádtól – idézi Brandon a barátnőmet,
majd mielőtt ő is szóhoz jutna, bontja a hívást. Stacey dühösen nyomja a
kezembe a mobilomat, és hosszas káromkodás után, miszerint őt nem lehet így
faképnél hagyni és csak úgy lerakni, meg, hogy ez nem fair, kicsit sikerül
lehiggadnia. De tudom, hogy ezt meg fogja bosszulni. Utálja, ha nem az övé az
utolsó szó. És el fogja érni, hogy ezt Brandon megbánja, hisz’ ismerem.
Remélem, azért nem lesz nagyon gonosz. Vagyis, ha jobban belegondolok… De,
legyen csak nagyon gonosz!
***
Az éjszakát
Stacey-nél töltöttem. A szüleit nem zavarta, hogy ott vagyok, sőt, úgy láttam, örülnek.
Mrs. Williams nagyon finom vacsorát készített, és hétköznapi dolgokról
beszélgettünk közben. Ryannel is sikerült beszélnem, és meglepődtem, amikor azt
mondta, hogy jó ötletnek tartja a holnapi „koncertet”, így menjek át hozzá
délelőtt, hogy egyeztessünk, a címét pedig megírta még üzenetben. Tehát az estém
egész jól telt, de még ez sem űzte ki a folyamatosan repdeső pillangókat a
gyomromból, amikor arra gondoltam, hogy ma viszont elkerülhetetlen, hogy ismét
találkozzak az Adams famíliával. És Ashley-vel, aki most már be is biztosította
a helyét közöttük.
- Vedd ezt föl –
dobja elém Stacey az egyik ruháját. Egy fekete tapadóra és egy hosszított,
félvállas, fehér felsőre mutat. A felső még oké, de a tapadó szerintem
túlságosan is tapadna az izzadt lábaimra, tekintve, hogy így is van már
huszonnyolc fok, pedig még csak reggel kilenc. Megrázom a fejemet, mire tovább
kutat a szekrényében. Egy térdig érő, kékes színű egyrészes ruhát nyom a kezembe.
- Ez jó lesz –
mondom, majd gyorsan belebújok a ruhába. Igyekszem vigyázni a hajamra, mert nem
szeretném, hogy összekócolódjon. Így is szinte mindig szanaszét áll. Most, hogy
Stacey kivasalta, legalább egy kis ideig, de maradjon ilyen. Stacey felemeli a
hüvelykujját, amikor meglát benne, és elmosolyodik.
- Hazaviszlek,
anyáék megengedték – közli, mire biccentek egyet. – Mikorra mész Ryanhez?
- Fél tizenegyre
beszéltük meg – mondom, miközben a szempillaspirállal ügyködök.
- Oda sajnos nem
tudlak elvinni – biggyeszti le a barátnőm a száját. Felkapom rá a tekintetem.
- Nem kell
elvinned. Nem emlékszel, van kocsim! – Stacey lesüti a szemeit. Fürkésző
tekintettel bámulok rá, amolyan „mit csináltál már megint”-nézéssel, és
visszarakom a táskámba a spirált. – Stacey – húzom el a nevét. – Mi van?
- Hát ugye azt
mondtam a szüleidnek, hogy a kocsid miatt borultál ki. De az furán vette volna
ki magát, hogyha lemennek a garázsba, és a kocsidnak semmi baja, szóval, amikor
kivettem belőle a táskádat, egy… kicsit megbuheráltam.
- És az mégis
mit jelent nálad?
- Hááát… izééé…
na, jó! Hát, egy hullámcsattal csináltam rajta néhány karcolást az ajtónál. El
se tudod képzelni, milyen irritáló, csikorgó hangot adott ki! – Az emlék
hatására összerezzen. – És… kilyukasztottam a gumit. Mögé raktam egy szeget, és
ráparkoltam. Elsőre sikerült! – mosolyog a saját sikerén, de, amikor meglátja
az én dühös arckifejezésemet, lefagy a képéről a vigyor. Nagyot nyelek és
próbálom türtőztetni magam.
- Tönkretetted a
kocsimat?
- Nyugi,
beszállok a javíttatásba – mondja.
- Beszállsz a
javíttatásba?! Te fizeted ki, Stacey!
- Én egyedül
tutira nem fogom! Kihúztalak a pácból, a minimum egy köszönöm! – háborodik fel.
- Köszönjem meg,
hogy elbasztad a kocsimat? Teneked elmentek otthonról?!
- Nem, itthon
vannak!
- STACEY!
- ALLYSON!
- Szerintem most
hazamegyek – kapok a táskámhoz.
- Most haragszol
rám? – kérdezi, még mindig felháborodottan.
Kisebb hezitálás
után felelek neki.
- Nem –
sóhajtok. – Igazad van. Nem örülök, de jogos. Ha nem látják, hogy tényleg gáz
van a kocsimmal, akkor kérdezősködnének! – Megölelem, mielőtt elindulnék. –
Köszönök mindent.
- Szívesen. És
lehet, hogy meglepibe még meg is csináltatták a szüleid. Akkor viszont nagyon
örülj!
- Lehet, és
fogok is! Vigyázz magadra.
- Öööö…
fölösleges búcsúzkodnod, Stacey. Te viszel haza – nevetek. Stacey nevetve a
fejéhez emeli a kezét, mint aki elfelejtette ezt az apróságot, majd a táskája
után nyúl, és együtt hagytuk el a házat. Beszálltam a kocsijába. A hátul maradt
pokróc újra felelevenítette a tegnap történteket. De, ahogy Stacey mondta,
felesleges ezen idegeskednem. Akik úgy láttak, azoknak Stacey beadta azt a
kamut, és annyi minden történt ezen a héten, hogy elég lesz most csak a
mával és a randimmal foglalkoznom. Oké, talán David miatt kellene aggódnom,
hiszen őt, meglepő, de nem könnyű átverni. Ráadásul ő szemtől szembe beszélt is
velem, így könnyedén leszűrhette, hogy nem egy kocsi a problémám.
A könyökömet az
ablakhoz támasztom és ráhajtom a fejemet. Az autóban a néma csönd uralkodik
egészen hazáig, én pedig szótlanul figyelem a mellettünk elsuhanó, ismerős
házakat, parkot. Az egyik bolt előtt egy anyuka veszekedik a két gyerekével, de
aztán leengedi hadonászó kezeit és visszasétál a boltba. Körülöttem zajlik az
élet. Mielőtt Brandonék idejöttek volna a nyáron, mindent tudtam. A napirendem
abból állt, hogy reggel kimentem az erdőbe hegedülni, ebéd előtt elvittem Lylát
és Nagyapát egy hosszú sétára vagy a parkba, délután buliban voltam vagy az
évfolyamtársaimmal, vagy a barátaimmal, és mindig mindent tudtam. Tudtam, hogy
Mr. Montgomery a szomszédból mikor megy át Miss Lordhoz esténként, amikor a
feleségének megkezdődik a munkaideje a kórházban. Tudtam, hogy az előttünk lakó
Jennának és Ashtonnak mikor születik meg az első gyerekük, és én voltam talán a
legelső, akinek elmondták, hogy a kisfiukat Taylornak fogják hívni. Azt is
tudtam, hogy az egy utcával odébb lakó Carter-családban a szülők már a válás szélén
állnak, és annyira el vannak magukkal foglalva, hogy nem veszik észre, hogy az
idősebbik fiuk szinte minden éjjel kiszökik, hogy a barátaival betéphessen
valahol. Azonban az utóbbi időszakban kiestek ezek a dolgok. Alig vagyok
egyedül, és úgy érzem, már nincs személyes terem. Régen öten éltünk ebben a
hatalmas házban. Én, Nagyapa, anya, apa és Lyla. Meg a kutyusunk, de ő sosem
jött be. Akárhová mentem, mindig elég helyem volt, bármerre tudtam menni, sehol
nem ütköztem neki senkinek. Most nem öten vagyunk, hanem tizenegyen. Ott van
rajtunk kívül Elsa, Brandon, Kelly néni, David, Ashley és Trevor. Akárhová
megyek, ott vannak, kivétel a szobám. De nem zárkózhatok be egész nap. Ha a
konyhába igyekszem, látom Kelly nénit és anyát, ha a kishúgommal szeretnék
lenni, éppen ott időzik Ashley, ha a fürdőszobába szeretnék menni, Trevor éppen
trónol, ha a nappaliba, akkor pedig ott van mindenki. És talán ezért nem is
beszélgetek mostanság Nagyapával, habár tudom, kéne. Sehol sem vagyunk egyedül,
nem bújhatunk csak úgy el valamelyik szobába, arra várva, hogy mikor nyitnak be
és zavarnak meg minket. Annyi mindent mesélnék neki, csak nincs rá terem, időm,
alkalmam. Próbálkoztam egyszer azzal, hogy elviszem őt a parkba, de apa ránk
tukmálta Elsát is. És bár nem titkolózom Elsa előtt – kivétel a Brandonos ügy,
de az nem hazugság, mert csak nem mondtam el az igazságot, viszont nem is
kérdezte -, azonban nem szívesen beszélgetnék Nagyapával teljesen őszintén úgy,
hogy közben ott üldögél mellettünk Elsa, és engem fürkész.
Hosszas
gondolatmenetemből és a magamon való szánakozásomból a megálló kocsi ébreszt.
Stacey türelmesen figyeli az éppen bambulásból ébredező arcomat. Gyorsan
összeszedem magamat és búcsúzóul átölelem a legjobb barátnőmet. Ő csak
drukkolásként összefonja a közép-és mutatóujját, ezzel sok sikert kívánva.
- Mutasd meg
nekik, Csajszi – biztat mosolyogva.
- Itt van a
pillanat, amikor belépek; a húsz nem fogadott hívás anyámtól; hogy Ashley-t
ismét látnom kell, de azért még érjek oda Ryanhez is, és ne szúrjam el a
randinkat. Úgy érzem, szétrobbanok – sóhajtom gondterheltem. Stacey megszorítja
a kezemet.
- Emlékszel,
amikor tavaly a kézilabda-mérkőzésen valaki orrba dobott téged a labdával? –
Nehéz lett volna elfelejteni. Mindenki egy emberként fordult felém, hogy
ellenőrizzék, jól vagyok-e. A stadionban akkora volt a csönd, amikor lerogytam
a földre, hogy a saját lélegzetvételem is visszhangzott. - Összeestél a földön,
és mindenki azt hitte, hogy elájultál, de te csak megtörölted az orrodat,
felálltál és méltóságteljesen visszasétáltál a kapuba. És csak azután bőgted ki
magad, mikor lement az utolsó tíz perc is a játékból. Azért mentél vissza a
kapuba, mert nem akartál Madison Kurley-nek, az ellencsapat vezetőjének még egy
olyan esélyt adni, hogy a csapatod ócsárolja.
- Emlékszem, de
ez hogy jön ide? – értetlenkedek.
- Na, hát ezzel
csak azt akartam mondani, hogy hülye döntés volt, mert csak még jobban
feldagadt az orrod, mivel nem tettél rá azonnal jeget – csap a combomra és
nevetve megrázza a fejét, amikor észreveszi meglepett arckifejezésemet. – Én
szétütöttem volna azt a csajt. Jobban, mint tegnap Andie-t, azt elhiheted.
- Ashley –
javítom ki.
- Szándékosan
csesztem el annak a ribancnak a nevét.
- Tudom –
nevetek.
- Na – tér
vissza az eredeti témára. – Akármekkora hülyeség is volt tőled, de tavaly
kibírtál tíz percet vérző és fájó orral, hányingerrel a gyomrodban, sírás
nélkül, sőt, még nyertetek is. Soha. Életemben. Nem láttalak még annyira
célratörőnek és kitartónak, mint akkor, és fogalmam sincs, hogy lehet, hogy nem
törött el az orrod, tuti valami természetfeletti lény vagy, de mindegy, nem is
ezt akartam mondani. Hanem azt, hogyha azt a napot kibírtad, ezt is ki fogod.
És figyelmeztetlek – emeli fel a mutatóujját ezúttal fenyegető stílusban. – Ha
megint úgy kell érted jönnöm, mint a tegnap, akkor nagyon elnáspángollak. – A
végére már elneveti magát. – Na, indulj, mert a muterod már az ablakból
leskelődik – sürget, mire kiszállok a kocsiból. Még int egyet, aztán megfordul
a kocsibejárón, és elhajt.
Nagyot sóhajtok,
mielőtt belépnék a házba.
- Menni fog,
Allyson – szajkózom magamban, miközben egyre közelebb kerülök a bejárathoz.
Babám!
VálaszTörlésHát mi az isten ez a befejezés? Ezt a részt vártam a legjobban! :'D Staceyt és Chadet egyre jobban bírom, Brad pedig egy pöcs volt a beszélgetés végén, bár részben érthető a viselkedése.
Nagyon várom a folytatást! :3
Drága Peetagey!
TörlésKöszi a szép szavakat! A bétámmal éppen arról beszélgettünk a múltkor, hogy milyen menő lenne már, ha nekünk is lenne Stacey-nk meg Chad-ünk. :D :D :D
Királyság volna :D
Ölel,
Bella <3
Hát, drága Bella,
VálaszTörlésbe kell valljam, az egyetlen dolog amit annyira utálok a hozzád hasonló bloggerekben: részről részre úgy belém fojtod a szót, hogy nem tudok újdonságot írni!:D
Hányszor mondhatom el, hogy lenyűgözöl a részek aprólékosságával, izgalmával és humorával, amit még a "legdepisebb" részbe is belevarázsolsz, olyan módon, hogy kevesebb jobban odaillő dolog lenne!:)
Kezdek kifogyni a lehetőségekből!:''D
Mert egyszerűen egyre jobban megfogsz a történet előrehaladtával!
Kíváncsian várom a folytatást!:D
Ölel: Panna
*Meghatottan felpillant*
TörlésKöszönöm, hogy mindig újra és újra elmondod és, hogy ennyire megszeretted a történetem és, hogy szinte nincs rész, amikor ne érkezne komment tőled. Köszönöm, hogy szereted a történetemet. És köszönöm, hogy mindig eléred, hogy mosolyogjak vagy éppen elérzékenyüljek a soraidon. Tényleg köszönöm.
*Meghatottan int egyet*
Ölel,
Bella <3