Huszonegyedik fejezet

Sziasztok Egyetlenjeim! 

Bocsánat, bocsánat, hogy nem hoztam a részt. Úgy érzem felesleges egy kisregényt írni arról, hogy időhiányban szenvedtem írás terén meg blablabla, szóval ettől az áradattól megkíméllek titeket. Itt az idő most meglehetősen szar, vihar készülődik, úgy éreztem, mégis posztolnom kell, mert ha akár még csak egy napig is várok, megint el fog tolódni. Nektek hogy telik a nyár? Várjátok már a sulit? :) 

Komiban írjátok meg a véleményt és, hogy mi újság veletek! :D 

Kellemes olvasást, 

BELLA

XXI.

Miután Stacey helyettem is elmagyaráz Chadnek mindent a szobában, mindketten azt hisszük, hogy egyáltalán nem fog érteni semmit, mivel ő egy fiú. Nem értheti az ilyen pasiügyeket, és a lányok között folyó viszályokhoz se lehet sok köze. Gondoltuk, hogy rengeteget vissza fog kérdezni, és mindkettőnket meglepett, amikor csak hozzáfűzte a sajátos véleményét. Úgy látszott, teljesen tisztában van mindennel; fölösleges lenne újra a szájába rágni a történteket.

- Szívesen eljönnék én is szombaton, de tudod, az ősök berágtak rám. Mondjuk, ez érthető – bólogat. – Az anyám szülésznő, mint azt tudod. Nagy sokk lehet neki, hogy én… nem teljesen olyan férfi leszek, akit ő akar. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem is szeret, de mégiscsak egy buzival van dolga, nem? Az olyanok, mint én, méltatást sem érdemelnek, nemhogy megértést.

- Idő kell csak nekik. Nem fognak gyűlölni érte – mondom.

- Idő? Idő a tortasütéshez kell, Ally. Én nem vagyok torta, csak egy meleg srác, aki azt reméli, hogy még sokáig élhet ebben a házban – néz körül, de a nővére oldalba löki.

- Ne mondj ilyet, Chad. Én kiállok érted.

- Mindegy is – tereli a témát a srác. – Te, Stacey Williams, nagyot koppantál volna, ha anya jön le helyettem a lépcsőről, ugye tudod? Oké, hogy utálod, de attól, hogy felpofozod, nem lesz semmi jobb. Ez Ally ügye, nem kell mindenbe beleavatkoznod.

- De az egy ribi. Na, ő nem érdemel méltatást – ellenkezik a testvérével, mire leállítom őt.

- Felesleges róla beszélni. Terhes Brandontól, kiakadtam, ennyi. Nem akarok róla beszélni.

- Attól még ott van az a gyerek, hogy nem akarsz róla beszélni. – Úgy látom, mindenképpen ennél a témánál maradunk. – Mellesleg egy hülye kis picsa. Tuti, hogy direkt hívott téged!

- Nem ügy, Stacey, felejtsük el. De erről eszembe jutott valami. Mit mondtál Brandonnak, amikor beértél a házba? Láttam, hogy súgsz neki valamit – bizonygatom, mire Stacey hirtelen témát vált és az ajtó felé indul. Ki is ért volna, ha Chad nem rántja vissza őt az ágyra. A lány, mivel látja, hogy innen nincs menekvés, ő indította el a lavinát, beszélni kezd.

- Csak az igazat – von vállat. – Idézzem? – Chad helyettem is bólint. – Oké. „Brandon, te egy szemét alak vagy. Nem, még a szemétnél is szemetebb. Szóval kapd be… és ne az ujjamat!”.

- Komolyan ezt mondtad annak a srácnak? – néz rá meglepett tekintettel Chad, mire a nővére szerényen bólint. – Ez az én tesóm – öleli magához a barátnőmet, mire felnevetek. Soha nem találkoztam még olyan testvérpárral, akik ennyire jól kijöttek volna egymással a sok-sok veszekedés, civakodás ellenére is. Remélem, hogy Lylával mi is ilyenek leszünk.

Ábrándozásomból a telefonom csengése ébreszt. A kijelző Brandon számát mutatja, és nem tudom, mi lenne a legjobb döntés, amit hozhatok. Felvegyem-e, vagy hagyjam. Elég megalázó volt nekem, amikor látta a „kitörésemet”, de úgy érzem, tudnék vele beszélni. Azonban ha felveszem, lehet, azt hinné, hogy ez azt jelenti, megbocsátok neki és minden el van felejtve, pedig közel sem. Ő még nem hagyta abba a szivatásomat, de az is igaz, hogy az ominózus eset óta nem tárgyaltam vele. De még azelőtt sem.

- Ki hív? – kérdezi Stacey mellőlem.

- Brandon. Szerinted felvegyem?

- Add csak ide – kapja ki a kezemből a telefont, és fogadja a hívást. Néma csendben ülünk, mikor Stacey kihangosítja. Kíváncsi voltam a barátnőm reakciójára és Brandon szavai is nagyon érdekeltek. De egyet kellett értenem Stacey-vel abban, hogy jobb, ha nem szólalok meg. Meg ő amúgy is szeret ilyen ügyeket intézgetni.

- Szia – szólal meg az ismerős hang és Stacey-vel összenézünk. – Nem tudtam, hogy jó ötlet-e felhívni téged, mert a legutóbbi beszélgetésünk sem ért valami jól véget. Nézd, teljesen megértem, ha nem akarsz velem beszélni, de nem tehetsz úgy, mintha nem ismernél. Nem költözhetsz át minden egyes akadálynál a barátnődhöz, hiszen tudnod kell, én is itt vagyok neked, bármi is történt. Vagy történjen. – Stacey unottan felvonja a szemöldökét, de továbbra sem szólal meg. – Nekem is… vagyis engem is nagyon meglepett Ashley bejelentése, szóval teljesen meg tudom érteni a kitörésedet és részemről minden rendben is van; nem kell szabadkoznod, és ne érezd emiatt kínosan magad előttem. Csak azt láttam, hogy az esőben ülsz és szomorú vagy. És nekem is elkélne egy frissítő zuhany. Ez nem mindennapi dolog, és nem tudom… hogy akarom-e ezt. – Stacey arcán átsuhan egy meglepett mosoly; szerencsére nem néz rám. Nem látja, hogy a szívem olyan gyorsan lüktet, mintha éppen lóversenyt akarna nyerni. – Haza kéne jönnöd. Halló? Ott vagy? Basszki, szerintem ez a sípszó után van már…

- Nem, nem a sípszó után van – mondja Stacey.

- Stacey?

- Nem, Brandon, anyád. Persze, hogy én vagyok, te köcsög! És… te most azért hívtad fel Ally-t, hogy elmondd, mennyire sajnálod, hogy felcsináltad a csajodat? Honnan tudod, hogy érdekli, vagy, hogy emiatt volt szomorú? Hülye vagy. Honnan tudod, hogy ez bárkit is érdekel? – Brandon a telefonba nevet.

- Nem érdekel, hogy kit érdekel, és kit nem. Hogy bárkit érdekel-e. Én nem bárkit hívtam, hanem Allyson Harvey számát. És te tudtommal NEM Allyson vagy, kedves STACEY – hangsúlyozza a nevét, mire Stacey szája egy kerek o-t formáz. Nem szokványos, ha valaki visszadumál neki.

- Ha tudni akarod, Brady, akkor Allysont nem érdekled. Se te, se a ribancod, se a kölyköd. – Ennél a résznél elneveti magát. Olyan furcsa ezt Stace szájából hallani. – Olyannyira nem érdekli, hogy szombaton randizni megy Ryannel és folytatja az életét. Egyébként meg nem te voltál a baja, hanem az a rohadt kocsi. Ha lemész a garázsba, akkor látod, hogy milyen károkat szenvedett meg.

- Komolyan? De hát… szombat holnap van. – Brandon hangja meglepett.

- Igen, komolyan. És tudja.

- Ööö… ez szuper. A Sunban? Mégis elmegy rá?

- Naná, hogy elmegy! Ugye nem hitted azt, hogy egy magadfajta srácért fogja lemondani az egészet, igaz? – nevet gúnyosan a barátnőm. – Tudod, Sun, szombat, nyolc! – hangsúlyozza az infókat. – Ó, és nem kellene úgy bánnod vele, mintha tartoznál neki, mert Ally NEM miattad viselkedett úgy! Mellesleg egy köszönettel tartoznál neki, hiszen ő találta meg a kis kurvádat!

- Stacey, ne beszélj így róla – mondja Brandon, de hallom a hangján, hogy viccesnek találja. – Öhm, megkérhetlek valamire?

- Figyu, baby, nem vagyok szeretetszolgálat, oké? Kéregess anyádtól! – A szám elé kapom a kezem, hogy benntartsam a feljönni kívánó nevetésemet. Stacey rám kacsint, amolyan „minden simán megy”-módon, és ismét Brandonra összpontosít. – Na, jó. Mit akarsz?

- Ne szólj Allynek a hívásról. Sőt, töröld ki még a híváslistájából is. Tényleg rossz ötlet volt hívnom; csak magamat járattam le.

Huszadik fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, új gépet kaptam és úgy döntöttem, hogy csak a megkapta után rakom fel a részt, habár egy hete készen van már. Ez a rész lett eddig a leghosszabb és ihlethiányban írtam, csak spontán, ami eszembe jutott, szóval nem igazán terveztem meg a cselekményt, és elnézést kérek, ha nem lett olyan a minősége, mint amilyenre számítottatok. Viszont! Megírtam az első dalomat, ami valójában Allyson-é, de gondolkodom rajta, hogy megkérem az egyik barátomat, aki tud énekelni meg gitározni, hogy játssza el nekem. Ő jobban ért az ilyesmiket, mint én.

Mindenesetre, remélem, nem küldtök el a sunyiba és tetszeni fog nektek!

Jó olvasást,
BELLA 

XX.

A bejárati ajtó kivágódik és nem, nem Brandon jön ki az ajtón. Pedig azt hittem, ő lesz az. David rohan felém, miközben tökéletesen belőtt haja lelapul az esővíztől. Egy vékony, kapucnis felső van nála, habár fölösleges, mivel egyáltalán nincs meleg, és nincs az a pénz, hogy felhúzzam. Törökülésben ülök a forró betonon, amit lassan kezd lehűteni az eső. Ő pedig már mögöttem áll, és megkísérli, hogy felemel, de olyan pózban ülök, hogy nem sikerül neki. Normál esetben most nevetnék. De ez nem normális eset.

- Hé, Ally… gyere be, teljesen elázol – guggol le elém, majd rám teríti a pulcsit. Meg sem moccanok. – Ugye tudod, hogy képes vagyok berángatni téged a házba? Megy a telefonozási időm! – Nem létező karórájára pillant, mire vállat vonok. – Te vagy a nap hőse – próbálkozik tovább. – Hazahoztad az elveszett bárányt – mosolyog, de mivel látja, hogy ettől nem lesz jobb kedvem, lekókad. Teljesen felesleges az óvodás beszéde; mindketten tudjuk, hogy ez nem segít. Sőt, kezd idegesíteni. Felhúzom a lábaimat, és átkarolom őket. Az államat a térdemre támasztom, úgy bámulok magam elé csuromvizesen, a könnyeimet nyelve. Davidnek kezd fogyni a türelme; látom a szemem sarkából.

- A kurva életbe, Allyson, én is teljesen elázok! Gyere már be!

- Senki sem kérte, hogy gyere ki. Sőt, inkább húzz vissza a házba; jól megvoltam egyedül is! És üzenem Brandonnak, hogy gratulálok! – köpöm a szavakat. A torkom már rég kiszáradt – na, nem mintha bárkit érdekelne, és nem fogok visszamenni a házba, hogy ismét lássam a boldog pár mesébe illő arcát.

David még áll és vár pár másodpercig, aztán egy szitokszóval együtt visszamegy a házba. Végre valaki, aki megérti, hogy nincs szükségem a szánalomra; majd bemegyek, ha akarok. Már szinte csodálkozni is kezdek, hogy David ennyire okos gyerek kocka létéhez képest, ekkor azonban egy kocsi áll meg a ház előtt, amelyből egy szőke hajú szépség száll ki. Kinyitja az esernyőjét, majd odasiet hozzám. Stacey. Ahelyett, hogy megölelne vagy biztatna, hogy „menni fog, menni fog”, csak kérdőn néz rám, de mikor nem válaszolok, rám ordít.

- ÖRVENDEK, KISASSZONY! SEMMI SZIA, PUSZI, HELLÓ? – Úgy látom, tényleg felkapta a vizet. Kifújja a benntartott levegőjét, majd kicsit higgadtabban intézi hozzám a szavait: - Kelj fel, Harvey! Most azonnal emeld fel a popódat, mert kár azért a naciért! – Nem csinálok semmit. Stacey átnéz a fejem felett az ablakra, hogy felemelhesse a hüvelykujját, jelezve: sínen van. Aha… Ismét rám néz. – Ha azt hiszed, Allyson Harvey, hogy majd szépen ideülök melléd és belesírjuk magunkat a ronda éjszakába, akkor tévedsz! Szánalmasan festesz, csak hogy tudd! És ne hozz kínos helyzetbe a többiek előtt, mert többé nem mutatkozom veled! – sóhajtja. – Nézd, akármi miatt is vagy kiborulva, nem ér meg ennyit!

- Képtelen vagyok bemenni oda! – mondom neki, mire forgatni kezdi a szemét, és nyálas hangon utánozni kezd.

- „Jahahajj, én… képtelen vagyok bemenni oda, engem nem láthatnak így”! Vedd már észre magad! Nem kivégzésre készülsz! Ott néznek a szüleid, és az egészből semmit sem értenek, kijönni persze nem jönnének, mert tudják, hogy úgyse hallgatsz rájuk! Állj fel! – nyújtja a kezét, mire egy kis habozás után megragadom.

- Jól van, megteszem – indulok a ház felé, de visszaránt.

- Mit csinálsz?! Nem mész be oda így! – mutat végig rajtam. – Velem jössz! Szállj be a kocsiba – mutat maga mögé.

- Tiszta víz lesz az ülés – sütöm le a szemeimet.

- Van egy pokróc a hátsó ülésen; bugyoláld be magadat! Én bemegyek a táskádért; ma nálam alszol, vili? – bólintok, és elindulok a kocsija felé. Igaza volt; a pokróc tényleg ott hever hátul. Sebtében betekerem magam, majd belehuppanok a kényelmes ülésbe. Az ablakból látom, ahogy Stacey belép a házba, magyaráz a szüleimnek valamit, akik utána rám tekintenek és integetnek az ablakból lelohadt arccal. Esetlenül visszaintek nekik és próbálok egy halvány mosolyt varázsolni az arcomra, kisebb-nagyobb sikerrel. Néhány perc múlva Stacey már mellettem ül és feldúltan a kocsit vezeti.

- Mit mondtál a szüleimnek? - törlöm meg a szemeimet egy zsebkendővel.

- Azt, hogy kiborultál, mert lett egy kis baja a kocsidnak, és mert ezért Ashley nagyon kiabált veled – áll elő a sztorijával.

- Ez most komoly? Őt miért keverted bele? Azt sem tudod, mi történt!

- Biztos, hogy köze van hozzá, ha így viselkedtél. Elképesztően vicces látvány volt, nekem elhiheted – horkant föl. – Otthon mindent elmesélsz, világos voltam? Nem a semmiért könyörögtem ki a szüleimtől az autójukat – lopva rám néz, majd nagyot sóhajt. – Töröld le a könnyeidet és tegyél fel egy kis sminket vagy alapozót. Akkor kevésbé nézel ki szarul – mosolyodik el halványan, majd berak egy kis zenét. Pechére pont az megy, amit a legjobban utál, szóval inkább kinyomja egy dünnyögés kíséretében.

- Ez a nap egyre rosszabb lesz…

***

Már perek óta csendben ülünk az ágyán. És bámuljuk egymást. Várja, hogy megszólaljak, de semmi kedvem beszélni erről a dologról. Stacey a legjobb barátnőm, de eléggé megalázó volt, amikor elhozott hazulról. Sokkal tartozom neki, és nehezemre esi bevallani, hogy jobb barát, mint én valaha is voltam.

- A szüleim kedvelnek téged, Ally – szólal meg. – De nem maradhatsz itt addig, ameddig el nem húznak a kuzinok. A problémáid elől nem menekülhetsz el ilyen könnyen, ezt te is tudod.

- De fogalmam sincs, mit csináljak. Kiborultam.

- És még mindig nem árultad el, mitől!

- Ashley terhes – közlöm nemes egyszerűséggel, mire Stacey kidülleszti a szemeit. – Először meg sem tudtam szólalni, aztán elmondtam őt minden ribancnak, meg hogy mennyire utálok élni! Fel tudod ezt fogni? Szerintem én teljesen megőrültem… - érintem meg a halántékomat. – Ki csinál ilyet?

- Ne csinálj belőle ügyet! Oké, hisztiztél a kocsiban, de az esőben kussban ültél. Tuti meleged volt a negyven fokos autóban – nyugtat. – Elismerem, hogy ez szörnyű volt és idiótának tartalak, de a barátom vagy, segítek!

- Én pocsék barát vagyok. A veszekedések óta el sem jöttem hozzád, közös programot se csináltam veled – sütöm le a szemem.

- Kárpótolhatsz – húzza fel mosolyogva a lábait. A szemei csillognak az izgalomtól. Akarom én tudni, mire készül? – Nincs meg véletlenül David száma? Iszonyúúú helyes… - Hát már csak ez hiányzott. Végre jóvátehetném valamivel a hülyeségeimet, erre neki pont egy olyan srác kell, akinek egy másik csaj tetszik. Ja, ezzel még semmi gond nem lenne, ha az a csaj nem lenne voltaképpen a banda tagja és a barátom. Idegesen a hajamba túrok, de Stacey összehúzott szemmel fürkészni kezd. – Mi van?

- Stacey, ő nem… jó neked! Tiszta telefonbuzi, nem jönne be neked! A múltkor mondtad, hogy azok milyen nyomik!

- Nem akkor, ha ez a telefonbuzi ennyire jó pasi! – vigyorog, mint a tejbetök. – Azt mondják, hogy a szerelem mindent megváltoztat! Majd korlátozza a telefonozást értem! – mutat magára.

- Ez nem jó ötlet, Stacey, higgy nekem – mondom, mire lefagy a mosoly az arcáról.

- Bejön neked? – Felnevetek.

- Dehogyis! Nem erről van szó, te lüke! – rázom értetlenül a fejem.

- Hanem? Miért gondolod, hogy szar ötlet lenne megismerkednem Daviddel? Még a nevünk is tetszene: Dacey! Hát nem tök fasza?

- Csak a sztárok csinálnak kombinációt a nevükből!

- Az tök mindegy! – legyint. – Na, miért is nem akarod? – tér vissza lényegre. – Csak őszintén, ne feledd!

- Más lány tetszik neki – nyögöm ki.

- És? – nevet fel.

- A csaj neve Stephanie.

- Felőlem akár lehet Jessica Alba is; nem értem, mi van akkor, ha Stephanie-nak hívják!

- Ismerem.

- Szuper! Legalább meg tudod mondani neki, hogy le kéne szállni Davidről. Az ő érdekében. – Nem hiszem el, hogy még mindig nem érti! Pedig meséltem neki Stephről!

- Stephanie a barátom! Egy bandában játszunk. Szemétség lenne segíteni neked, miközben rá meg hajtanak! Lehet, hogy neki is tetszik David…

- Mondta talán?

- Nem, de Davidbe nem nehéz beleszeretni, amikor éppen nem a telójával van elfoglalva…

- Tehát nem mondta. És, ami nincs kimondva, az nincs. Szóval add meg a számát.

- Nem adom meg a számát – közlöm vele, mire a meglepettségtől kissé előrenyújtja a nyakát. Ami mellesleg eléggé vicces látvány. Mivel látja, hogy határozott vagyok, nem próbálkozik tovább, inkább tereli a témát.

Feláll az ágyról, majd az íróasztalához sétál. Fog egy tollat és egy papírt, majd visszaül az ágyra elém. A kezembe nyomja a papírt, de nem mond semmit. De mikor aztán nem szólalok meg, ő töri meg a csendet:

- Írj – biztat. Fogalmam sincs, miről beszél. – Írj egy dalt.

- Dalt? Én? Hol élsz te? És mégis kiről kéne írnom? A szánalmas önmagamról? – Stacey megrázza a fejét, és elmosolyodik.

- Lépjetek fel a bandáddal hétvégén a Sunban! És írd te a dalt.

- Ennek mi értelme lenne? – értetlenkedem. Stacey a homlokára csap, majd elmagyarázza a dolgot. - Elvileg te meg Ryan randizni mentek. És ezen a randin ott lesz a közkedvelt Brandonod és a ribanc Ashley. Eddig érted? – Bólintok. – Remek. Nos, ha a te bandád lép fel aznap este a te daloddal, akkor azt Brandon látni és hallani fogja. Pontosan úgy, ahogy a dalt is. Ezért kéne egy csalódott dalt írnod, ami burkoltan megfogalmazza, hogy Brandon mekkora köcsög. A csajával együtt – mosolyog, és be kell vallanom, hogy ez az ötlet nagyon gonosz… de azért mégsem hangzik rosszul. A kezembe veszem a tollat, a papírt pedig a térdemre teszem. A gondolkodást megnehezíti, hogy Stacey kíváncsi tekintettel fürkészi az arcomat. Felvont szemöldökkel ránézek.

- Ez eléggé zavaró – mondom neki, mire veszi a lapot és valamilyen ürüggyel lemegy a nappaliba, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni.

1. szóló:

Féktelen utakon, egyedül, szabadon jártam a habok között.

Egy gyönyörű, fehér hajó a túlparton már réges-rég kikötött.

Láttalak a fedélzeten, nézted a szépséges tengervizet,

S bár egyedül lettél volna, de valaki fogta a kezedet.

Refr.: Ismerős idegen, hogy kerültél ide?

Miért törted szilánkokra az én szívemet?

A tiltott gyümölcs oly jó, finom, édes,

E szerelem, drága Isten, miért olyan téves? 

2. szóló:

Féktelen utakon, egyedül a parton sétáltam rég egymagam.

Senki sem volt ott, egyedül egy madár dúdolt egy fa alatt.

Éneke szívembe költözött, rólad szólt minden egyes szava:

Tudta, hogy csalódott s megbántott leszek, ha így érek haza.

Refr.

3 – utolsó szólórész:

S az voltam tényleg, olyan csalódott,

Szerelmem végleg szertefoszlott,

Mert ott állt ő és valaki más,

Tudtam, hogy ami köztünk volt, mind hibás.

Lassú refr.

- Na? Kész már? – Stacey kettőt kopog az ajtaján, majd a válaszomat meg se várva ismét mellém telepszik. – Úgy érzem, hogy egy óra elég lehetett, hacsak nem szimfóniát írsz – nevet, én pedig meglepetten felnézek rá.

- Már egy óra eltelt? – adom vissza neki a tollat. Bólint és kikapja a kezeim közül a papírt.

- Na, muti.

- Ez az első dal, amit valaha írtam, esküszöm. Úgy érzem, kicsit nagyon nyálas és undorító, de jobbra nem futotta – röhögök fel, és közben Stacey sorok között futó szemeit figyelem. Majd azt, mikor visszaadja.

- Le fog lépni – közli. – Ez egy jó dal, ha a rímeket nézem és magát azt, hogy miről szól, de… mégis mi a francot akar az jelenteni, hogy „egy madár dúdolt a fa alatt”? Kedvesem, emlékszel, hogy hányszor voltunk strandolni a parton? Hány fát láttál? – Felnevetek, mert igaza van.

- Jó, de Hawaii-on vannak fák! Azt tudom!

- Igen, Allyson! Sétálsz a tengerparton, és gyorsan kikerülöd a fákat! Az összes szigeten van fa, de nem a parton. A parton elmondom, mi van: orbitális meleg, homok és jó pasik – számolja az ujjain a felsoroltakat. A végén elgondolkozik, és az utolsó ponton változtat: - Többnyire jó pasik. Nem tartozik ide Mr. Fitz. Na, ő, nem jó pasi. – Elveszem tőle a papírt, majd megkeresem a madaras részt a dalban, hogy átírhassam. De csak tanácstalanul bámulom a sort. Aztán eszembe jut, hogy talán nem is azt kéne átírni, hanem az első soron kellene változtatni. Mondjuk, hogy nem a parton sétálok egyedül, hanem… távol a parttól. Gyorsan kihúzom hibajavítóval a kifejezést, majd, amint megszárad, ráírom helyesen.

Tizenkilencedik fejezet

XIX.

A telefonom pittyegése ébreszt a laptopomba való bambulásból. Megállítom a filmet, és rá sem nézve a kijelzőre, felveszem.

- Halló? – Eddig a könyökömön támaszkodtam, most azonban törökülésbe helyezkedem az ágyamon. Úgy éreztem, egy film talán elterelné a gondolataimat a történtekről, na, de épphogy elkezdtem, már hívnak. Csodálatos.

- Allyson? – Egy ijedt, remegő hang szólít a nevemen.

- Ashley?! – Meglepettségemben lecsapom a laptopom fedelét, és felállok. – Hol a francban vagy? Mindenki halálra aggódja magát! És mit csináltál a kocsimmal? – Tudom, vannak ennél fontosabb dolgok is, de nekem ez is életbevágó.

- Jól vagyok, csak… eltévedtem. És a kocsid is rendben van, ne aggódj!

- Hol vagy?

- Bejöttem az erdőbe kocsival, aztán leparkoltam, mert sétálni akartam, és na, ja, itt kötöttem ki. Ami elég vicces, mert a benzinkútról még visszataláltam… - Idegesen felnevet, de ez hamar átvált sírásba. – Gyere már értem!

- Oké, szólok a többieknek, és jövünk!

- Ne! Csak te! Ne hozz mást magaddal!

- De Brandon is ag…

- Ne hívd Brandont! Csak te gyere! – Rövid szünet. – Ha egy kis tájleírás kéne, van itt egy patak meg egy fűzfa, meg egy csomó madárszar… - Egyszerre önt el a megkönnyebbülés érzése és a bűntudat. Az előbbi azért, mert így könnyen meg fogom találni, hiszen a törzshelyemen van. Az utóbbi pedig… akármi is történt köztem és Ashley között, semmi nem változott. Ő eddig többnyire csak üres fenyegetéseket küldött felém, én azonban azon a helyen csókolóztam a fiújával. Remélem, sikerül majd lepleznem a zavartságomat.

Ennek ellenére tovább foglalkoztat a kérdés, hogy mi történhetett, amiért úgy kiborult. Vagy, hogy hol volt, mit csinált eddig? Vajon miért akarhatja, hogy csak és pont én jöjjek? Hiszen szólhatott volna Elsának is! Oké, ő – megkockáztatom – kevésbé diszkrét, és kikotyogja a dolgokat, de, ha fontos ügyről van szó, megbízható is tud lenni. Tudja jól, vagy legalábbis sejti, hogy vannak érzelmeim Brandon iránt, amiket ha akarnék, se tudnék megmagyarázni. Nem mondanám szerelemnek, azonban nem is olyan egyszerű, mintha csak az unokatesómért rajonganék. És pontosan emiatt nem értem, hogy mi vezérelte Ashley-t odáig, hogy azt hívja segítségül, akit talán a legjobban utál…

Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, miközben sikerül észrevétlenül kilopódznom a házból. Elindulok az erdő felé, és közben ellenőrzöm, hogy megvan-e az üveg víz, amit még induláskor gyorsan kiszedtem a hűtőből. Tervezem odaadni a csajnak vagy inkább leönteni, amiért ennyire elmebeteg módon viselkedett. Ahogy haladok, észreveszem a kocsimat leparkolva az egyik füves területen. Egy hatalmas fenyő előtt áll, de szerencsére semmi baja nincs. Közelebb megyek, megvizsgálom, de sajnos kinyitni nem tudom, mivel nincs benne a slusszkulcs. Egy karcolás sincs rajta, csupán a fenyőről esett rá néhány tűlevél a tetejére. Továbbindulok, és néhány perc múlva meg is érkezem. Ashley a fűzfa törzsének támaszkodva ül rövid shortjában. A sminkje még mindig el van kenődve, azonban már nem néz ki olyan rosszul, mint amikor elment. A lábára apró sárfoltok száradtak, az egykor fehér fölsője pedig már szürke. Odasétálok hozzá, de csak néhány másodperc elteltével vesz észre. Kérdőn felvonom a szemöldököm, majd átadom neki a vizespalackot.

- Kösz – kortyol egyet, aztán maga mellé állítja az üveget. Leülök mellé, mert úgy látom, nem tervez még felállni.

- Megleptél – közlöm egy kis idő elteltével. – Miért engem hívtál? Nem is tudhattad volna, hogy segítek…

Köszönet és millió puszi

Drága olvasóim! 

A mai napom szörnyen fáradtan kezdődött és, mikor reggel felléptem a blogomra és megláttam, hogy "TE JÓSÁGOS URAMISTEN ÉS SZENTSÉGES ÉDES ATYÁM, MÁR 31-EN VAGYUNK!" annyira boldog lettem, hogy közöltem anyukámmal, hogy ma én sütöm a lángost. Öhm, az első kettőt odaégettem, szóval... azt hiszem szakács sosem leszek, legalábbis anyukám arcát látva, egészen biztosan nem. Viszont ti vagytok az én kis reményt adó csipet-csapatom, akik minden körülmény között bennem tartják a lelket és, akinek ezek szerint, tetszik, amit csinálok. 

Ezért is gondoltam, hogy jár nektek legalább ennyi, legalább! Ez a bejegyzés korántsem fejezi ki az irántatok való hálámat és úgy gondoltam, hogy ideje lenne megkérdeznem benneteket, hogy szerintetek legyen-e a Suttogásnak facebook csoportja, ahol megismerkedhetek az én drága olvasóimmal és dumálgathatok velük. És fordítva. Valamint a további bejegyzésben találhattok az író-valamint szerkesztőpalántáknak néhány apróságot, amely talán megkönnyíti a munkátokat. A következő rész is jön nem sokára és igazán érdekelne a véleményetek azzal kapcsolatban, hogy ti szerintetek mi lesz Ally és Brandon sorsa. 

 <3 <3 <3 Köszönöm, hogy vagytok! 

BELLA

Tizennyolcadik fejezet

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy ennyire eltűntem az utóbbi időben, de ott volt a suli meg ugye a másik blogomhoz való írás is, így kicsit elhavazódott az időm nagy része. Viszont most újra csatasorban állok, mi több. már a tizennyolcadik fejezettel, szóval remélem, ez kiengesztel benneteket! 

I love my followers! 

Ölelés, 

Bella <3 

XVIII.

- Hűűűűhaaaaa… - húzom el a szót, ameddig csak lehet.

- Mi az?

- Hát nem hittem volna, hogy a telefonbuzi unokabátyám valaha is leteszi a telefont csak azért, hogy segítséget kérjen tőlem. Kezded felkelteni az érdeklődésemet, David.

- Össze kell hoznod nekem egy randit – süti le a szemét.

- Leülni – mutatok az ágyra amolyan „én vagyok a főnök” stílusban, mire David elmosolyodik, és helyet foglal az ágy sarkában. – Na, mesélj. Kibe estél bele?

- Hát az egész úgy kezdődött, hogy Elsa elvitt valami helyre a városban, mondván, hogy kell a kimozdulás, és ezen a helyen adják a legjobb élőzenét és kávét. Engedtem neki, hadd örüljön, szóval elmentem vele. Még Lorenzótól is sikerült elszabadulnom!

- Az ki?

- A telefonom – mondja teljesen magától értetődően, mire felhorkantok.

- Okééé, folytasd.

- Egy csaj játszott a zenekarban egy gitáron, de annyira gyönyörűen, hogy… nem tudom, volt benne valami, ami nagyon kíváncsivá tette az embert, és odamentem hozzá, amíg Elsa elrohant egy telefonhívás miatt. Beszélgettünk, meghívtam egy koktélra, és megbeszéltük, hogy találkozunk még. Vagyis olyan randiszagú lett, de nincs meg a telószáma, hogy elhívhassam őt valahová.

- És a nevét tudod? Jelöljük be facebookon – ülök a laptop elé, majd megnyitom az oldalt. – Mit írjak be?

- Stephanie Jeskins. – Épp elkezdeném pötyögni a nevét, de az ujjaim megállnak a billentyűzet felett. Hátrafordulok a székkel, és hitetlenül nézek az előttem álló Davidre. Nem, nem. Kizárt, hogy ilyen kicsi legyen a világ, pontosan úgy, ahogy az is, hogy David szerelmes. DAVID SZERELMES! VAGY DAVIDNEK TETSZIK EGY LÁNY! EZ LEHETETLEN! IMPOSSIBLE! Hisz’ Davidnek már van barátnője; úgy hívják, hogy iPhone 6. Dobná? Azt nagyon kétlem…

- Mi az? – néz rám, amolyan „hülye vagy?” tekintettel, majd az ujjával a klaviatúrára bök, hogy na, írjam már tovább.

- Ismerem!

- Kit?

- Anyádat, te hülye! Hát Stephanie-t! Mintha nem lenne egyértelmű…

- Most hülyéskedsz?

- Miért hülyéskednék?

- Nem tudom, szoktál.

- Honnan tudod, hogy szoktam?

- Hát az ti…

- Tudod, mit, inkább hagyd! Egyre jobban hasonlítasz a testvéredre – forgatom a szemeimet. – Visszatérve a lényegre; ismerem Stephanie-t. Lógtunk együtt párszor, meg egy bandában vagyunk!

- Ööö… hát ez remek… de attól még bejelölhetem facebookon, nem?

- Be! De felesleges ráírnod, mert nekem a mobilszáma is megvan… és ha kell, akkor…

- … szívesen odaadod! Ezt akartad mondani, ugye?

- Ööö… ja, megadom, csak ne zaklasd, és… - mondatomat nem sikerül befejeznem, mivel egy hatalmas sikítás tanúi leszünk. Daviddel kérdőn egymásra sandítunk, majd felpattanok a székből. Ashley szobája felé vesszük az irányt, de az ajtó zárva van. Csak a jajveszékelő sírását és sikítását halljuk; mintha bedilizett volna. Kopogok kettőt az ajtón:

- Ashley?! Jól vagy? Sikítást hallottunk – közlöm vele, de csak még nagyobbat ordít. – Ashley, nyisd ki az ajtót!

Tizenhetedik fejezet

XVII.

- Ja, semmi, csak úgy mondtam.

- Te nem szoktál csak úgy mondani dolgokat. Szóval?

- Semmi, mondom.

- Utálom, amikor ezt csinálod, Allyson!

- Hát jó, akkor elmondom. Ashley nem az a lány, akit megismertem. Van róla fogalmad, mennyire undok? És fennhéjázó!

- Ezt nem hiszem el – sóhajt Brandon, és egy megbántott mozdulattal felpattan az ágyról. – Épp most mondtam neked, hogy két nap és elintézem, de nem bírtad ki, hogy ne tüntesd őt fel rossz színben, igaz?

- Hogy? – ráncolom a szemöldökömet. – Normális vagy? Miért tenném?

- Mert ilyen vagy.

- Ó, szóval már én vagyok a rossz?

- Ashley sosem volt az!

- Nem?

- Nem.

- Tudod mit, Adams? Szerintem inkább húzz el a francba! Ennek így semmi értelme! Egyszer összeveszünk, aztán kibékülünk, nem tudok veled mit kezdeni!

- Én sem veled… te… te hárpia!

- Még hogy én hárpia?! Te fafejű tuskó!

- Az nem lehetek, mivel a tuskó eleve fából van, nagyokos!

- Akkor már hülye is vagyok? Bazmeg, Brandon takarodjál kifelé!

- Most még te vagy felháborodva?

- Unlak, Brandon! Kezded itt a drámát ahelyett, hogy abbahagynád! Rossz ötlet volt ez a dolog! Két percig nem bírjuk ki, hogy ne veszekedjünk!

- Igazad van! És nem mondok semmit Ashleynek!

- Jó, nem is kell! Csak fellángoltál, azért akaszkodtál rám!

- Álljon meg a menet, én nem akaszkodtam senkire! – Felvonom a szemöldököm. – Jó, kicsit rád akaszkodtam! – Továbbra is felvonva tartom a szemöldököm. – Akkor nagyon, úgyse számít! Csak jó csaj voltál, ennyi!

- Ó, szóval csak meg akartál dugni?

- Lehet, nem tudom!

- Menj el!

- Menj ki te!

- Nem!

- De!

- Ez az én szobám, nem mondhatod, hogy menjek ki!

- Miért nem?

- Mert az enyém!

- És?

- Brandon!!! – sikítok teljes erőmből, mint egy hisztis kisgyerek. Szerintem lenn tuti meghallották. Brandon összerezzen a sikolyomtól, és kinyitja az ajtót. Még mielőtt kimenne, elhajítok egy párnát az irányába, de már túl késő: addigra eltűnik a szobából, és a párna a földön landol. Nekem pedig még két perccel később is nehezemre esik beismernem, mit tettem. Mi történt az elmúlt tíz percben.

***

Mint az óvodások. Fogalmam sincs, hogy viselkedhettem úgy fél órával ezelőtt. Sikítottam. Én sikítottam, aki szinte soha egy mukkot nem szól. Aki elvan egymagában, az erdőben bármikor, nem szorul társaságra, most mégis úgy érzem, szükségem lenne valakire, akinek kiönthetném a lelkemet. Erre pedig az egyetlen személy Stacey. Viszont tisztában vagyok vele, hogy nem használhatom őt lelki szennyesnek, amikor sokkal inkább – na, jó, nem sokkal, de mindegy – neki lenne szüksége rám, és én az elmúlt időszakban borzalmas barátnak bizonyultam. Még csak meg sem látogattam az ominózus eset óta. Miközben ezen elmélkedem, megrezzen a telefonom, jelezve, hogy üzenetem jött. Unottan nyúlok a mobil után, várva a szolgáltatóm üzenetét, de ehelyett Ryan száma villog a képernyőn. Nyomban megnyitom az SMS-t, és gyors pötyögtetésbe kezdek. Nem szoktam ilyet csinálni, okéééé…

RYAN: SZIA, LENNE KEDVED MEGISMETELNI VALAMIKOR EZT A NAPOT?

ÉN: HA HOZHATOM ELSAT, HOGYNE. TUDOM, H NAGYON ORULNE AZ UJABB TALALKOZASUNKNAK.

RYAN: MOST INKABB CSAK RAD LENNEK KIVANCSI. SZOMBAT ESTE A SUNBAN? MONDJUK NYOLCKOR?

ÉN: HUHAAA, TE MOST RANDIRA HIVSZ?

RYAN: NEM ERSZ RA?

ÉN: DE, RAEREK. CSAK KERDEZTEM. :D

RYAN: AKKOR IGEN, MONDJUK RANDINAK. HA TE IS AKAROD. SZOVAL AKKOR? SZAMITHATOK RAD?

ÉN: IGEN.

Új blogom

Sziasztok! 

Nos, sokáig gondolkodtam a tegnap megemlített bejegyzésben az új blogról és végre kicsit előbb megnyitottam egy verseny nyitányával! Ha esetleg érdekel titeket, akkor ITT megtekinthetitek a blogot! :DDD 

 A Suttogás kövi fejezetére már csak néhány napot kell várni terveim szerint! Panna, neked üzenem itt is, hogy ne rágd le a körmeidet, mert még a végén körmöshöz kell menned, amikor feltöltöm! :))) És, akkor lemaradnál az "első olvasó" kitüntetésedről! 

Ölel mindenkit, 

Bella

Tizenhatodik fejezet

Drága Suttogóim! 

Tudom, tudom. Közel egy hónap telt el és csak most jelentkezem. Ne haragudjatok a késleltetés miatt, de sem időm nem volt, sem pedig energiám arra, hogy publikáljak, amely bár nagy bűn, tekintve, hogy rengeteget várakoztattalak benneteket, de remélem, bocsánatos. Most viszont két jó hírrel is szolgálhatok! Húsvét van és itt a kövi rész! Nem tudom, hogy ebből, melyik a jó, azt hiszem mindkettő az, szóval, akkor inkább három jó hír :)). Az utolsó pedig nem más, mint egy új blogom nyitánya a közeljövőben. Még nem publikus az oldal, de, amint lesz bejegyzés és közzé lesz rakva, értesítelek titeket! Addig is kellemes ünnepeket és jó olvasást! 

XVI.

Hullafáradtan kellene megérkeznem. Az arcomról sütnie kellene, hogy mennyire elfáradtam a próbák közben, de ehelyett csuromvizesen, a víztől testemhez tapadó ruhákban, hatalmas mosollyal az arcomon, jobbomon Elsával, nevetgélve lépek be a házba. A nevetés annyira eluralkodik rajtunk, hogy szinte levegőt sem kapunk, és először észre sem vesszük a minket fürkésző Brandont.

- Veletek meg mi történt? – néz végig vizes ruháinkon és csapzott hajunkon, mi pedig még jobban röhögni kezdünk. Türelmesen vár, míg abbahagyjuk a nevetést, majd leroskadunk a fogas alatti kis padra.

- Ne aggódj, Brady, semmi gáz – mondja Elsa fülig érő vigyorral. Nevethetnékem támad, ha csak arra gondolok, milyen lenne, ha Brandont mindenki így hívná, minden körülmények között. Abszurd.

Brandon felvonja a szemöldökét, és várja a folytatást. Közben titkon rám sandít. Azt hiszi, nem veszem észre, de pontosan tudom, hogy figyel, nem kell odanéznem. Érzem magamon a pillantását.

- Húúú, Brandon, nem is tudod mennyire hálás vagyok Allysonnak, hogy magával vitt! Életem legszebb és legviccesebb délutánja volt!

- Nem is próbáltatok?

- De igen, zenéltünk, énekeltem is, viszont utána Alaricnak egy jó ötlet jutott eszébe, és elmentünk egy jó helyre. Kajáltunk pizzát, ittunk kólát, meg szétböfögtük magunkat egy nyilvános helyen! Irtó vicces volt! Utána lementünk a focipályára, és, miután bekapcsolt az öntözőrendszer, tiszta vizek lettünk, mozdulni sem tudtunk a röhögőgörcstől! Játszottunk felelsz-vagy-mersz?-et! Allyson, mondd el a feladatod! – lök meg a vállával, mire felnevetek. Brandon, semmi jelét nem mutatva, hogy érdekli a dolog, unottan pillant most rám. Pontosan tudom, hogy érdekel, Brandon, a délutánom!

- Szerelmet kellett vallanom egy fának, majd, miután ez sikerült, hozzá is mentem – kapok a homlokomhoz. Még most is alig hiszem el, hogy képes voltam erre! Tiszta hülye vagyok…

- Én voltam a tanú – karol át egyik karjával Elsa, a fejét pedig a vállamra dönti. – Azt hiszem, Brandon, hogy Allyson bejön Ryannek – mosolyog Elsa, nekem pedig egy pillanat erejéig lefagy a vigyor az arcomról. Pont úgy, ahogy Brandonnak is, csak én jobban leplezem.

- Tényleg? Miből gondolod ezt?

- A bárban Ry felkérte Allt táncolni! Irtó cukik voltak! – Brandon magára erőltet egy mosolyt, mintha csak annyira feldobná az eset. Brandon Adams, meg kell tanulnod, hogy nem minden úgy történik, ahogy azt gondolod. Féltékenynek kell lenned. Nekem pedig nem kéne ennyire idegesnek lennem…

Tizenötödik fejezet

Sziasztok Suttogóim! 

Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hoztam az új részt, de el voltam havazva. Nagyon sok idő kellett, míg erőt veszek magamon és újra belelendülök a blogolás világába. Szóval igyekeztem valami hosszabb résszel előrukkolni, ami remélem, tetszik is! A csodás olvasóimnak - vagyis Nektek - pedig ezermillió köszönet és hála, amiért türelmesen vártatok és továbbra is itt vagytok nekem! 

Puszi ^-^, 
Bella

XV.

Az Ashley-vel való veszekedésünk után néhány perccel megcsörren a telefonom. Ryan hív, és elmagyarázza, hogy ma lesz az első igazi próba az ő garázsukban. Felajánlja, hogy eljön értem háromra, így nem kell a nemrég rázendített esőben keresgélnem a házát. Örömmel elfogadom, legalább nem nekem kell vezetni.

Fél háromkor úgy döntök, hogy ideje lesz már készülődni, ha nem akarom Ryant megvárakoztatni. Felveszek egy fekete leggingset egy fehér, félvállas pólóval, aztán, mihelyst felkenek magamra egy natúr sminket is, leszaladok az előtérbe, majd magamra kapom a táskám. Ryan ezüstszínű Fordja a házunk előtt parkol, én pedig már éppen kimennék, mikor Brandon hangját hallom a hátam mögül. Nem is emlékszem, mikor szólt hozzám ilyen közvetlenül legutóbb. Már napok teltek el azóta.

- Hová mész?

- Próbára. Ma lesz az első hivatalos. – Nagyobb lelkesedéssel mondom, mint kellene, így próbálok kicsit visszavenni.

- Ki a srác a ház előtt? – Tüzetesen végigmér, de végül szemei az enyémekre összpontosulnak.

- Ryan. Egy ismerősöm, a banda tagja. – Halvány mosolyra húzom a számat.

- Jól vagy? – Tudom, mire érti; bólintok.

- Akkor én is jövök. – Az a „megérkezett gonosz Brandon”-vigyor jelenik meg a szája sarkában, én pedig kidüllesztem a szemeimet.

- Nem, nem, itt maradsz szépen. Ki van zárva! – A tenyeremet a mellkasának nyomom, ezzel is akadályozva, hogy továbbmenjen. Épp elég nekem a történtek után itthon elviselnem, nincs szükségem arra, hogy csőszködjön mellettem egy meglehetősen helyes fiú meg a társasága mellett. Brandon lebiggyeszti az ajkát, és, bár úgy tesz, mintha mulatna rajtam, tudom, hogy őrülten zavarja: nem jöhet velem.

A lépcsőről ekkor Elsa jön le; arcát kíváncsiság uralja. Ránéz a kezemre, és, amikor meglátja a gitártokot, elmosolyodik.

- Zenélni mész? – Bólintok. – Nem kísérhetlek el? Úgyis unatkozom itthon! Esküszöm, nem szólok egy szót sem! – Hezitálok. Úgyis ígérnem kellett volna neki egy közös programot, miután elmaradt a sajátom, szóval, miért is ne. Aprót biccentek, ő pedig a táskájáért szalad, majd visszatér hozzánk. Brandon vonallá préseli a száját, ám, mielőtt megszólalna, én töröm meg a csendet.

- Ő jön – mutatok Elsára –, te maradsz.

Megfordulok tehát, kinyitom az ajtót, aztán Elsával együtt kisétálok rajta. Ryan a lehúzott ablak mellett ül, és int, amikor meglát. Odaszaladok, majd beszállok az anyósülésre. Elsa hátul foglal helyet, és, mikor már mindketten elhelyezkedtünk, sebességbe teszi a kocsit, és elindul.

- Az unokahúgomat is hoztam, remélem, nem gond – mosolygok zavartan.

- Nem, nem gond. – Belenéz a visszapillantó tükörbe és Elsára mosolyog.

- Ryan vagyok.

- Elsa – int esetlenül a lány, és a kocsiút többi részét csendben tölti. Egyrészt nem is tudna hozzászólni a beszélgetésünkhöz, másrészt – utóbbi évek alatt sikerült kiderítenem – utál beszélni utazás közben.

- Úgy nézem, megkönnyebbültél – nevet rajtam halkan Ryan.

- Igen, azt hiszem, jót fog tenni egy kis bandázás – mondom neki, mire rám sandít.

- Vendégeid vannak?

- Aha. – Megmosolyogtat a tudat, hogy csupán néhány szóváltás után, ilyen közvetlenül tudunk beszélgetni Ryannel. Könnyű megtalálni vele a közös hangot. – A rokonok itt vannak nyaralni, szóval eléggé szűkös most a ház.

- Hányan vannak?

- Hát, van a nénikém, a bácsikám, a két unokabátyám, Elsa, és a fiatalabb unokabátyám barátnője – számolom az ujjaimon.

- A barátnője? Az minek jött? – Felnevetek a kifejezésén, és csak megvonom a vállamat. – Okééé, ti mennyien vagytok?

- Én, a szüleim, meg a kishúgom. Négyen.

- A tesód is zenél? Úgy, mint te? Vagy nem kiskorban kezdted?

- Én, de. Viszont Lyla még aligha tud zenélni; csak hat hónapos. – Ryan kidülleszti a szemeit a meglepettségtől.

- Na, jó, nem akarok többet tudni, azt hiszem. Ez így mára elég nekem. Már így is túllépted a „fura vagyok” státuszt – mondja nevetve, mire én is kuncogni kezdek.

- Elsa? Te zenélsz? – kérdi Ryan, és ismét a visszapillantó tükröt lesi. A rokonom bólint. Meg is lep a válasza, sosem gondoltam volna, hogy Elsát érdekli a zene. Jó, azzal tisztában vagyok, hogy alsóban fuvolázott, azonban váratlanul ér a tudat, hogy nem hagyta abba.

- Milyen hangszeren játszol?

Tizennegyedik fejezet

Sziasztok! 

Huh, mit ne mondjak, már eléggé régen hoztam bejegyzést, ahhoz képest, amilyen gyakran viszont szoktam. Ebben a kis előszóban azonban nem csak köszöngetni és jó olvasást szeretnék kívánni, hanem megköszönni a 26 (!!!) csodálatos olvasómat, akik nyomon követik az oldalam eseményeit és nyomot hagynak maguk után. Sőt, nem csak a történetem illetően, hanem a kémia dolgozatomhoz is gratuláltak! Szóval ezer hála nektek, Manók! Mellesleg tudnotok kell, hogy a történetem fogalmazása és helyesírása sem lenne ilyen jó, ha nem vett volna oltalmazó szárnyai (na, jó kezei vannak, de tökmindegy) alá, a bétám, Nessa. Ő, az előzővel ellentétben, mindent megtesz annak érdekében, hogy jó irományt tehessek elétek. 

Tehát így indítanám ezt a kis bejegyzést. Remélem, ez a rész is tetszik, annak ellenére, hogy rövid, és komment formájában ismét megleptek majd! <3 <3 <3

Jó olvasást! 

XIV.

Sikeresen elfogyasztom a nutelláskenyeret, és nem lepődöm meg azon, hogy isteni az íze. Lassan a többiek is bevánszorognak a konyhába, hogy elkészítsék a saját reggelijüket és kimenjenek a teraszra megenni. A felnőttek eléggé furcsán méregetnek, mintha csak arra számítanának, hogy valami őrültségbe fogok bele. Nem csodálkozom, a legtöbb lány egy ilyen eset után idegösszeomlást kapna, depressziós lenne, satöbbi, én meg túlteszem magam az egészen. Legalábbis ezt mutatom. Mert persze ott vannak a rémálmok, és a pillanat, amikor mindig beugrik előttem a tegnap este. De attól, hogy rinyálok, egy, nem oldódik meg semmi, kettő nem csak magamnak ártanék, hanem a családom többi tagjának is. Biztosítom tehát őket arról, hogy minden a legnagyobb rendben, majd éppen felvonulnék a szobámba egy gyors telefonhívás végett, azonban Ashley megállít.

- Beszélhetnénk… négyszemközt?

- Persze. – Az üres nappalihoz vánszorgunk, és leülünk a bőrkanapéra. Ashley arckifejezése nyugodt, de a szemében látom, hogy valami fontosat akar mondani.

- Köszönöm a családodnak és neked, hogy idejöhettem – kezdi. – Nagyon megkedveltem a húgodat, meg a szüleidet, és rettentően sajnálom, ami történt.

- De – folytatom helyette is, mert gondolom, nem a köszönetnyilvánítás lesz a fő téma. Ashley elmosolyodik.

- De. Nem tudom, mi történt közted és Brandon között. – Megfeszülnek az arcizmaim, amint kimondja a nevét. Próbálom egyenletesen venni a levegőt. – Nem is érdekel. Ami Michiganben történt, Michiganben is marad. Fátylat rá. Viszont látom, hogy nézel rá. Azt is, ahogyan ő néz rád. Láttam, amikor tegnap megvigasztalt. – Résnyire szűkíti a szemét, úgy fürkészi az arcomat. – Nos?

- Nem értelek. – Úgy csinálok, mintha nem tudnék semmiről. Nem akarom sem magamat, sem pedig Brandont bajba keverni, de úgy látszik, ez elkerülhetetlen.

- Ne tedd a hülyét, Allyson – vonja fel a szemöldökét. – Bejön neked, tudom.

- Igen, de… semmit sem jelent. Vagyis de…

- Pontosan, semmit sem jelent. – Egy vigyor költözik a szája szegletébe. Meglepődöm a cinikus hangját hallva. – Nem fogsz keresztbe tenni, igaz?

- Mi ütött beléd?

- Mi ütött belém? Belém semmi. De ezt én is kérdezhetném tőled. Most már más hapijára hajtasz? Ribanc lettél? – Élvezettel ejt ki minden szót, én pedig azon gondolkodom, megüssem-e vagy sem. Stacey-nek igaza volt. Ashley nem olyan, amilyennek mutatja magát.

- Szó sincs erről. Megcsókolt. – Talán jobban kéne fájnia, ahogy kimondom, pedig semmit nem érzek. Ha a kedves és angyali Ashleyvel beszélnék, bűntudatom lenne, most azonban azt kívánom, bár’ eltűnne.

- Azt hiszed, ez bármin is változtat?

- Ez mindent megváltoztat.