Második fejezet

Íme itt vagyok, és meghoztam a várva-várt részt. Remélem tetszik, véleményeteket nagyon szívesen várom!
Ölel titeket,

II. 

- Kelly néni? – kérdezem, és remélem, hogy a válasz nem lesz.

- Szia, Kedvesem! Én vagyok az, hát megismerted a hangomat?

Ez a nő tényleg ilyen idióta, vagy csak megjátssza magát? Igazság szerint ő a nagynéném, apám nővére. Három gyereke van, egy idegesítő lánya, meg két bunkó fia. Körülbelül egy vagy két évvel lehetek fiatalabb a csajnál, és mindig iszonyúan utálom, amikor  idejönnek, vagy felhívnak. Nem tudom, én nem szeretem a vakációmon a nagy zsivajt, meg a fölösleges hülyeségeket, annyira lehangoló az egész. De ők még ennél is rosszabbak! Főleg, ha idejönnek, mert akkor apu mindenre ugrik, amit az ő drágalátos nővérkéje mond. Amit Kelly néni akar, azt apu se perc alatt meg is szerzi/teszi. Ilyen volt például tavaly télen a vidámpark. Nem vicc. Vidámpark. Vagy közös shoppingolás az unokanővérkével. OMG. No comment.

- Allyson? Ott vagy? Haallllóóó – visszhangozza a fülembe, mire felébredek az ábrándozásból.

- Igen, Kelly néni, bocsánat. Mit szeretnél?

- A szüleid otthon vannak?

- Apa nem rég végzett a reggelivel. Láttam, ahogy átbattyog a dolgozószobába – mondom.

- Remek!

- Vigyem oda neki esetleg a telefont, hogy beszélni tudjatok?

- Nem kell. Majd felhívom őt. Csak attól féltem, hogy dolgozik. Na, pápá – és lerakja. Na, jó, csak én nem értem, hogy, akkor miért nem őt hívta fel először, és miért pont engem? És… egy, egytől tízes skálán mennyire elképzelhető, hogy egy ember a munkahelyén dolgozik vasárnap? VASÁRNAP!!! Oké. Kelly néni már csak ilyen… fura. Meghagyom neki ezt a gondolkodásmenetet. Én a praktikus dolgok híve vagyok. Amíg ide nem jönnek, nekem tök mindegy, mit csinálnak.

Nagyapára nézek, aki a telefonbeszélgetésemtől fogva csak mosolyog.

- Ne nevess – mutatok rá az ujjammal – Tudod jól, hogy mennyire rühellem azt a bagázst!

- Azért annyira nem rosszak…

Felvonom a szemöldökömet.

- Rendben, rendben, talán mégis rosszak.

- Kérlek, papa, attól, hogy ezzel próbálod győzni magad, még pontosan tudod, hogy igazam van! -Nagyapa felnevet, szeme sarkánál azok a tipikus nevetőráncok jelennek meg. Hihetetlen, hogy, milyen jókedvű tud még akkor is lenni, amikor tudja, hogy már nincs sok hátra. De, hogy mennyi, azt még előttem is titkolják. Azt hiszem, nem is akarom tudni. Jóval másabb lenne a viszonyunk onnantól kezdve, ha tudatában lennék annak, hogy ennyi és ennyi időnk van még arra, hogy bepótoljuk az elmaradt perceket. Inkább szólok neki, hogy mindjárt jövök, mert megszomjaztam. 
A konyha felé veszem az irányt, de az ajtófélfánál megállok, mert veszekedést hallok, és a húgom hangos sírását. Dühösen benyomulok inkább, tudomást sem véve a szüleim gyerekes viselkedéséről. Nagy meglepetésemre a megjelenésemre azon nyomban elhallgatnak.

- Nahát, Allyson – nevetgél idegesen anya. – Mi jót csináltál apámmal? Zenét hallottam…

- Legalább ne tégy úgy, mintha érdekelne – vonok vállat, miközben egy pohár vizet töltök magamnak, amit utána meg is iszok. Anya és apa is engem néz, pillantásuk szinte beleég a szemembe. Felvonom a szemöldökömet, és a síró kistestvérem felé intek.

Anya lesüti a szemét, apa pedig a babakocsihoz sétál, és kiveszi belőle Lylát, hogy megvigasztalja. Szótlanul figyelem az eseményeket, és anyám akárhogy is kerüli a pillantásomat, én kitartóan figyelem őt. Nagyapa jelenik meg az ajtóban, de egyikünk sem néz felé. Én csak anyámra koncentrálok összeszűkült szemmel.

- Gyerünk, Allyson! Vágd a fejemhez, amit gondolsz! – tárja szét megadóan két kezét anya. Hangja ideges, szemei üvegesek a kicsordulni kívánkozó könnyektől. Engem azonban mindez nem hat meg. Nyugodtan felelek.

- Nem vághatok semmit a fejedhez, az anyám vagy. Egy önálló, felnőtt nő, aki azt csinál, amit akar. Én csak egy gyerek vagyok, a jövő héten töltöm a tizennyolcat.

- Látom, hogy nézel rám!

- Tényleg? És hogy? Megvetően? Megalázóan? Lealacsonyítóan? Nem, anya, nem nézek rád gonosz szemmel. Csak szánalmat érzek irántatok. Mert nem tudom, mi lehet az oka annak, ha két felnőtt így képes veszekedni egy néhány hónapos kislány előtt? Szép gyerekkor, mondhatom… Most már mindig ez lesz?

- Nem oktathatsz ki, Allyson, a házasságomról! Ez nevetséges!

Sóhajtva a mosogatóba teszem a poharamat, aztán visszafordulok felé.

- Miért nem? Azért, mert te negyven vagy, én meg csak tizenhét? Azért mert te felnőtt vagy, én pedig egy zizzent tinédzser? Vagy azért, mert tudod, hogy igazam van, csak nem akarod bevallani saját magadnak?

Anyám keze a levegőbe emelkedik, de az arcom mellett megáll. Nem hajolok el, továbbra is üres tekintettel bámulom őt, mire inkább visszaengedi maga mellé a kezét egy sóhaj kíséretében.

- Mi bajod van? Miért viselkedsz ilyen szemtelenül velem, hm?

- Mert titkolózol előttem – mondom, és a konyhaszekrényhez sétálok. Kinyitom az ajtaját, és egy üres borosüveget veszek elő, amit aztán meglóbálok a szeme előtt. Anya szeme majd’ kidülled a meglepettségtől, és szúrós pillantásokat lövell felém, de nem ijedek meg tőle. Apa inkább lesüti a szemét, és két puszit ad a húgom arcára, nagyapa pedig a homlokát ráncolja. Lyla csak mosolyog, nem ért semmit, csupán annak örül, hogy nem kell tovább abban az átkozott babakocsiban ülnie. Egyedül én nem váltok ki reakciót. Csak komoly tekintettel nézek körbe a családtagjaimon, akik helyettem is szégyellik magukat.

- Emlékezz, mit mondtál világéletedben, amíg általánosba jártam – szólok anyához. – A tiszteletet ki kell érdemelni. Hát, hajrá!

- Ez csak egy… csak egy… - dadogja nekem könnyes szemmel.

- … egy üres borosüveg, amelyet az éjjel húztál le? – fejezem be helyette a mondatot, élesebb hangsúllyal, mint terveztem. Ezért fordultam inkább éjjel a zenéhez. Mert nem bírtam elviselni a tudatot, hogy miközben anyám kint vedeli a bort a konyhában, én csak szépen csicsikáljak. Lószart.

- Nem tehetsz nekem szemrehányást! Én vagyok az anyád! Csak egy gyerek vagy! – kiabálja nekem, de továbbra sem mutatok nagyobb érdeklődést a mondandója iránt. Túlságosan mérges vagyok ahhoz, hogy bármiféle érzelmet tanúsítsak felé.

Apára nézek.

- Kérlek, kivinnéd innen Lylát? – Apa némán bólint, és nagyapa mellett kisétál a konyhából. Anya összeszűkült szemmel, ideges arccal néz rám.

- Nem azt mondtam, anya, hogy alkoholista vagy, csak annyit, hogy tegnap úgy viselkedtél – mondom neki érzelemmentesen.

- Tudom! De te nekem nem mondhatsz ilyeneket! Nincs hozzá jogod! Nem gyűlölhetsz emiatt!

- Nem gyűlöllek! – mondom neki dühösen. – Az anyám vagy, szeretlek! Csak jelen pillanatban éppen szánlak, mert azt hiszed, csak neked vannak problémáid az életben, és ezeket az érzéseket inkább ivással csillapítod! Apának szerinted egyszerű? És nagyapának? Nekem? – mutatok magamra a monológom közben. – Nem! De egyikőnk sem ivott egy kortyot sem! Főleg nem másfél litert, anya! Mi megbirkózunk a fájdalommal, próbálunk erősek maradni! Te viszont gyenge vagy!

A kukába hajítom az üveget, és nekitámaszkodom a mosogatónak. Úgy figyelem, ahogy anyám smaragdzöld szemeiből potyognak a könnyek, miközben némán néz rám, szóhoz is alig jutva. Nem sajnálom őt, jelen pillanatban elképesztően mérges vagyok rá, amiért ekkorát kellett benne csalódom. Nem tettem volna szóvá az éjjelt, ha nem kezdenek el már korán reggel vitatkozni a hathónapos húgom előtt, ki tudja milyen hülyeségen már megint.

Anya mély levegőt vesz, a kezével letörli a könnyeit, aztán megköszörüli a torkát, úgy fordul felém dühösen.

- Allyson Harvey, most azonnal takarodj a szemem elől!

Kínos mosolyra húzom a számat, valahogy éreztem, hogy ezt fogja mondani. Nagyapára nézek, aki csak szemrehányóan rázza a fejét a történtek miatt.

Csalódott sóhaj hagyja el a számat, majd szó nélkül elrohanok mellettük.