XIX.
A telefonom pittyegése ébreszt a
laptopomba való bambulásból. Megállítom a filmet, és rá sem nézve a kijelzőre,
felveszem.
-
Halló? – Eddig a könyökömön támaszkodtam, most azonban törökülésbe helyezkedem
az ágyamon. Úgy éreztem, egy film talán elterelné a gondolataimat a
történtekről, na, de épphogy elkezdtem, már hívnak. Csodálatos.
-
Allyson? – Egy ijedt, remegő hang szólít a nevemen.
-
Ashley?! – Meglepettségemben lecsapom a laptopom fedelét, és felállok. – Hol a
francban vagy? Mindenki halálra aggódja magát! És mit csináltál a kocsimmal? –
Tudom, vannak ennél fontosabb dolgok is, de nekem ez is életbevágó.
-
Jól vagyok, csak… eltévedtem. És a kocsid is rendben van, ne aggódj!
-
Hol vagy?
-
Bejöttem az erdőbe kocsival, aztán leparkoltam, mert sétálni akartam, és na,
ja, itt kötöttem ki. Ami elég vicces, mert a benzinkútról még visszataláltam… -
Idegesen felnevet, de ez hamar átvált sírásba. – Gyere már értem!
-
Oké, szólok a többieknek, és jövünk!
-
Ne! Csak te! Ne hozz mást magaddal!
-
De Brandon is ag…
-
Ne hívd Brandont! Csak te gyere! – Rövid szünet. – Ha egy kis tájleírás kéne,
van itt egy patak meg egy fűzfa, meg egy csomó madárszar… - Egyszerre önt el a
megkönnyebbülés érzése és a bűntudat. Az előbbi azért, mert így könnyen meg
fogom találni, hiszen a törzshelyemen van. Az utóbbi pedig… akármi is történt
köztem és Ashley között, semmi nem változott. Ő eddig többnyire csak üres
fenyegetéseket küldött felém, én azonban azon a helyen csókolóztam a fiújával.
Remélem, sikerül majd lepleznem a zavartságomat.
Ennek
ellenére tovább foglalkoztat a kérdés, hogy mi történhetett, amiért úgy
kiborult. Vagy, hogy hol volt, mit csinált eddig? Vajon miért akarhatja, hogy
csak és pont én jöjjek? Hiszen szólhatott volna Elsának is! Oké, ő –
megkockáztatom – kevésbé diszkrét, és kikotyogja a dolgokat, de, ha fontos
ügyről van szó, megbízható is tud lenni. Tudja jól, vagy legalábbis sejti, hogy
vannak érzelmeim Brandon iránt, amiket ha akarnék, se tudnék megmagyarázni. Nem
mondanám szerelemnek, azonban nem is olyan egyszerű, mintha csak az
unokatesómért rajonganék. És pontosan emiatt nem értem, hogy mi vezérelte
Ashley-t odáig, hogy azt hívja segítségül, akit talán a legjobban utál…
Ezek
a gondolatok cikáznak a fejemben, miközben sikerül észrevétlenül kilopódznom a
házból. Elindulok az erdő felé, és közben ellenőrzöm, hogy megvan-e az üveg
víz, amit még induláskor gyorsan kiszedtem a hűtőből. Tervezem odaadni a
csajnak vagy inkább leönteni, amiért ennyire elmebeteg módon viselkedett. Ahogy
haladok, észreveszem a kocsimat leparkolva az egyik füves területen. Egy
hatalmas fenyő előtt áll, de szerencsére semmi baja nincs. Közelebb megyek,
megvizsgálom, de sajnos kinyitni nem tudom, mivel nincs benne a slusszkulcs.
Egy karcolás sincs rajta, csupán a fenyőről esett rá néhány tűlevél a tetejére.
Továbbindulok, és néhány perc múlva meg is érkezem. Ashley a fűzfa törzsének
támaszkodva ül rövid shortjában. A sminkje még mindig el van kenődve, azonban
már nem néz ki olyan rosszul, mint amikor elment. A lábára apró sárfoltok
száradtak, az egykor fehér fölsője pedig már szürke. Odasétálok hozzá, de csak
néhány másodperc elteltével vesz észre. Kérdőn felvonom a szemöldököm, majd
átadom neki a vizespalackot.
-
Kösz – kortyol egyet, aztán maga mellé állítja az üveget. Leülök mellé, mert
úgy látom, nem tervez még felállni.
-
Megleptél – közlöm egy kis idő elteltével. – Miért engem hívtál? Nem is
tudhattad volna, hogy segítek…