2016. június 13., hétfő

Tizenkilencedik fejezet

XIX.
A telefonom pittyegése ébreszt a laptopomba való bambulásból. Megállítom a filmet, és rá sem nézve a kijelzőre, felveszem.
- Halló? – Eddig a könyökömön támaszkodtam, most azonban törökülésbe helyezkedem az ágyamon. Úgy éreztem, egy film talán elterelné a gondolataimat a történtekről, na, de épphogy elkezdtem, már hívnak. Csodálatos.
- Allyson? – Egy ijedt, remegő hang szólít a nevemen.
- Ashley?! – Meglepettségemben lecsapom a laptopom fedelét, és felállok. – Hol a francban vagy? Mindenki halálra aggódja magát! És mit csináltál a kocsimmal? – Tudom, vannak ennél fontosabb dolgok is, de nekem ez is életbevágó.
- Jól vagyok, csak… eltévedtem. És a kocsid is rendben van, ne aggódj!
- Hol vagy?
- Bejöttem az erdőbe kocsival, aztán leparkoltam, mert sétálni akartam, és na, ja, itt kötöttem ki. Ami elég vicces, mert a benzinkútról még visszataláltam… - Idegesen felnevet, de ez hamar átvált sírásba. – Gyere már értem!
- Oké, szólok a többieknek, és jövünk!

- Ne! Csak te! Ne hozz mást magaddal!
- De Brandon is ag…
- Ne hívd Brandont! Csak te gyere! – Rövid szünet. – Ha egy kis tájleírás kéne, van itt egy patak meg egy fűzfa, meg egy csomó madárszar… - Egyszerre önt el a megkönnyebbülés érzése és a bűntudat. Az előbbi azért, mert így könnyen meg fogom találni, hiszen a törzshelyemen van. Az utóbbi pedig… akármi is történt köztem és Ashley között, semmi nem változott. Ő eddig többnyire csak üres fenyegetéseket küldött felém, én azonban azon a helyen csókolóztam a fiújával. Remélem, sikerül majd lepleznem a zavartságomat.
Ennek ellenére tovább foglalkoztat a kérdés, hogy mi történhetett, amiért úgy kiborult. Vagy, hogy hol volt, mit csinált eddig? Vajon miért akarhatja, hogy csak és pont én jöjjek? Hiszen szólhatott volna Elsának is! Oké, ő – megkockáztatom – kevésbé diszkrét, és kikotyogja a dolgokat, de, ha fontos ügyről van szó, megbízható is tud lenni. Tudja jól, vagy legalábbis sejti, hogy vannak érzelmeim Brandon iránt, amiket ha akarnék, se tudnék megmagyarázni. Nem mondanám szerelemnek, azonban nem is olyan egyszerű, mintha csak az unokatesómért rajonganék. És pontosan emiatt nem értem, hogy mi vezérelte Ashley-t odáig, hogy azt hívja segítségül, akit talán a legjobban utál…
Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, miközben sikerül észrevétlenül kilopódznom a házból. Elindulok az erdő felé, és közben ellenőrzöm, hogy megvan-e az üveg víz, amit még induláskor gyorsan kiszedtem a hűtőből. Tervezem odaadni a csajnak vagy inkább leönteni, amiért ennyire elmebeteg módon viselkedett. Ahogy haladok, észreveszem a kocsimat leparkolva az egyik füves területen. Egy hatalmas fenyő előtt áll, de szerencsére semmi baja nincs. Közelebb megyek, megvizsgálom, de sajnos kinyitni nem tudom, mivel nincs benne a slusszkulcs. Egy karcolás sincs rajta, csupán a fenyőről esett rá néhány tűlevél a tetejére. Továbbindulok, és néhány perc múlva meg is érkezem. Ashley a fűzfa törzsének támaszkodva ül rövid shortjában. A sminkje még mindig el van kenődve, azonban már nem néz ki olyan rosszul, mint amikor elment. A lábára apró sárfoltok száradtak, az egykor fehér fölsője pedig már szürke. Odasétálok hozzá, de csak néhány másodperc elteltével vesz észre. Kérdőn felvonom a szemöldököm, majd átadom neki a vizespalackot.
- Kösz – kortyol egyet, aztán maga mellé állítja az üveget. Leülök mellé, mert úgy látom, nem tervez még felállni.
- Megleptél – közlöm egy kis idő elteltével. – Miért engem hívtál? Nem is tudhattad volna, hogy segítek…

2016. június 11., szombat

Köszönet és millió puszi

Drága olvasóim! 

A mai napom szörnyen fáradtan kezdődött és, mikor reggel felléptem a blogomra és megláttam, hogy "TE JÓSÁGOS URAMISTEN ÉS SZENTSÉGES ÉDES ATYÁM, MÁR 31-EN VAGYUNK!" annyira boldog lettem, hogy közöltem anyukámmal, hogy ma én sütöm a lángost. Öhm, az első kettőt odaégettem, szóval... azt hiszem szakács sosem leszek, legalábbis anyukám arcát látva, egészen biztosan nem. Viszont ti vagytok az én kis reményt adó csipet-csapatom, akik minden körülmény között bennem tartják a lelket és, akinek ezek szerint, tetszik, amit csinálok. 
Ezért is gondoltam, hogy jár nektek legalább ennyi, legalább! Ez a bejegyzés korántsem fejezi ki az irántatok való hálámat és úgy gondoltam, hogy ideje lenne megkérdeznem benneteket, hogy szerintetek legyen-e a Suttogásnak facebook csoportja, ahol megismerkedhetek az én drága olvasóimmal és dumálgathatok velük. És fordítva. Valamint a további bejegyzésben találhattok az író-valamint szerkesztőpalántáknak néhány apróságot, amely talán megkönnyíti a munkátokat. A következő rész is jön nem sokára és igazán érdekelne a véleményetek azzal kapcsolatban, hogy ti szerintetek mi lesz Ally és Brandon sorsa. 

 <3 <3 <3 Köszönöm, hogy vagytok! 

BELLA


2016. június 4., szombat

Tizennyolcadik fejezet

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy ennyire eltűntem az utóbbi időben, de ott volt a suli meg ugye a másik blogomhoz való írás is, így kicsit elhavazódott az időm nagy része. Viszont most újra csatasorban állok, mi több. már a tizennyolcadik fejezettel, szóval remélem, ez kiengesztel benneteket! 

I love my followers! 

Ölelés, 
Bella <3 

XVIII.
- Hűűűűhaaaaa… - húzom el a szót, ameddig csak lehet.
- Mi az?
- Hát nem hittem volna, hogy a telefonbuzi unokabátyám valaha is leteszi a telefont csak azért, hogy segítséget kérjen tőlem. Kezded felkelteni az érdeklődésemet, David.
- Össze kell hoznod nekem egy randit – süti le a szemét.
- Leülni – mutatok az ágyra amolyan „én vagyok a főnök” stílusban, mire David elmosolyodik, és helyet foglal az ágy sarkában. – Na, mesélj. Kibe estél bele?
- Hát az egész úgy kezdődött, hogy Elsa elvitt valami helyre a városban, mondván, hogy kell a kimozdulás, és ezen a helyen adják a legjobb élőzenét és kávét. Engedtem neki, hadd örüljön, szóval elmentem vele. Még Lorenzótól is sikerült elszabadulnom!
- Az ki?
- A telefonom – mondja teljesen magától értetődően, mire felhorkantok.
- Okééé, folytasd.
- Egy csaj játszott a zenekarban egy gitáron, de annyira gyönyörűen, hogy… nem tudom, volt benne valami, ami nagyon kíváncsivá tette az embert, és odamentem hozzá, amíg Elsa elrohant egy telefonhívás miatt. Beszélgettünk, meghívtam egy koktélra, és megbeszéltük, hogy találkozunk még. Vagyis olyan randiszagú lett, de nincs meg a telószáma, hogy elhívhassam őt valahová.
- És a nevét tudod? Jelöljük be facebookon – ülök a laptop elé, majd megnyitom az oldalt. – Mit írjak be?
- Stephanie Jeskins. – Épp elkezdeném pötyögni a nevét, de az ujjaim megállnak a billentyűzet felett. Hátrafordulok a székkel, és hitetlenül nézek az előttem álló Davidre. Nem, nem. Kizárt, hogy ilyen kicsi legyen a világ, pontosan úgy, ahogy az is, hogy David szerelmes. DAVID SZERELMES! VAGY DAVIDNEK TETSZIK EGY LÁNY! EZ LEHETETLEN! IMPOSSIBLE! Hisz’ Davidnek már van barátnője; úgy hívják, hogy iPhone 6. Dobná? Azt nagyon kétlem…
- Mi az? – néz rám, amolyan „hülye vagy?” tekintettel, majd az ujjával a klaviatúrára bök, hogy na, írjam már tovább.
- Ismerem!
- Kit?
- Anyádat, te hülye! Hát Stephanie-t! Mintha nem lenne egyértelmű…
- Most hülyéskedsz?
- Miért hülyéskednék?
- Nem tudom, szoktál.
- Honnan tudod, hogy szoktam?
- Hát az ti…
- Tudod, mit, inkább hagyd! Egyre jobban hasonlítasz a testvéredre – forgatom a szemeimet. – Visszatérve a lényegre; ismerem Stephanie-t. Lógtunk együtt párszor, meg egy bandában vagyunk!
- Ööö… hát ez remek… de attól még bejelölhetem facebookon, nem?
- Be! De felesleges ráírnod, mert nekem a mobilszáma is megvan… és ha kell, akkor…
- … szívesen odaadod! Ezt akartad mondani, ugye?
- Ööö… ja, megadom, csak ne zaklasd, és… - mondatomat nem sikerül befejeznem, mivel egy hatalmas sikítás tanúi leszünk. Daviddel kérdőn egymásra sandítunk, majd felpattanok a székből. Ashley szobája felé vesszük az irányt, de az ajtó zárva van. Csak a jajveszékelő sírását és sikítását halljuk; mintha bedilizett volna. Kopogok kettőt az ajtón:
- Ashley?! Jól vagy? Sikítást hallottunk – közlöm vele, de csak még nagyobbat ordít. – Ashley, nyisd ki az ajtót!
Író: Bella