Negyedik fejezet

Hát kicsit késve de meghoztam a részt. Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket, és nagyon hálás vagyok a díjak miatt is nektek! Nagyon jólesik, és mindig örülök, de már annyit kaptam, hogy nem tudom, mi mindent írhatnék még a Suttogásról. Talán adhatnátok néhány tippet, hogy mi érdekelne titeket! 

Jó olvasást! 

IV.

El sem hiszem, hogy a tegnapi vacsoránk, olyan volt, mint, amilyennek lennie kellett. Boldog. Nem s tudom, mikor volt utoljára, amikor ennyire meghitt, és nyugodt volt a vacsora. Teljesen olyannak tűnt, mintha egy átlagos család lettünk volna, és az ég adta világon semmilyen problémával nem kellene szembenéznünk. Talán csak azért volt, mert közeledik anyu szülinapja. Vagy csak megünnepeltük, hogy kibékültünk. Fogalmam sincs, de akármi ok végett is alakult így, áldom a percet.

A hétfői nap is teljesen átlagosnak hatott, mivel ugye anyuval és Lylával vásárolni mentünk. A mai fogadtatásra készülődtünk össze, tehát megvettük az alapokat, meg anyu választott még néhány apróságot a vendégeinknek. Állítólag estefelé fognak ideérni, mivel ugye Michigan közel harmincnégy órára van Los Angelestől, ami kilométerben mérve több mint háromezer.

Egyszer-kétszer jártam már Los Angelesben. El szokunk menni ünnepekkor is, meg, amikor hívnak minket. Életem legrosszabb, és legeseménydúsabb napjai voltak ezek a napok. Hacsak nem városnézésre megyek Los Angelesbe valamelyik ismerősömmel, mindenképpen utálok ott lenni. Ők ezzel természetesen nem így vannak. Amikor ide jönnek, terülj-terülj, asztalkám fogadja őket, úgy bán mindenki velük, mintha csak az elnök jött volna hozzánk, pedig nem értem, miért kell ekkora feneket keríteni egy szimpla családi találkozásnak. Megérteném, ha kedvelném őket. De mivel ez nem így van… remélem, defektet kap a kocsijuk.

Tehát nem fogad egyáltalán nagy meglepetésként az sem, hogy amint ma reggel felkelek, és lemegyek a földszintre, anya már ezerrel pörög, apa már nagyban nyírja a sövényt, egy szóval, mindenki úgy csinál, mintha Vilmos herceg érkezne hozzánk, nem egy őrült család. Anyu reggelinél sebtében meg is kapja mindenkitől a szülinapi ajándékát (én a vásárlásunkon vettem neki, és amikor átadom rendesen meg is lepődig, mivel az egyezségünk végett, egyáltalán nem számít rá), mi apuval még olyan hét körül készítettünk a konyhában egy kisebb tortát anyunak (nem csoda, hogy nehezen keltem), amit el is fogyasztunk reggelire. Éljen az egészséges életmód!

Lyla is ma kicsit vidámabb, mint az lenni szokott. Talán élvezi ezt a nagy felfordulás, velem ellentétben. Néha kicsit irigylem, főleg most, hogy reggeli után, anya már ki is osztotta mindenkinek a feladatokat (???), rám pedig természetesen az emelt takarítása marad.

Puffogva megyek a takarítócuccok szekrényéhez, hogy kivegyem belőle a porszívót, aztán felviszem az emeletre, és miközben üvöltetem a zenét, porszívózok, és törölgetem a polcokat felváltva. Nem is emlékszem már, hogy mikor csináltam utoljára nagytakarítást a saját szobámban, de mikor elkészülök, olyan dél körül, teljesen meg vagyok elégedve magammal, és büszkén pakolom vissza a helyükre a takarítóeszközöket. Megmosom a kezeimet, és éhesen huppanok le az asztal elé, várva az ebédet, de elég nagy csalódásként ér, hogy a szüleim annyi mindennel el vannak foglalva, hogy ebédet nem készítettek. Felállok, a hűtőhöz sétálok, és szemlélem a lehetőségeket: májaskrém paradicsommal – kizárt, gyümölcsös ízű bébikaja – ez biztos Lyláé, szóval tabu. Minden mindegy alapon a fékész csirkéért nyúlok, de aztán vissza is rakom, mert eldöntöm, hogy inkább valami tojásosat szeretnék enni, ezért azt veszem ki helyette, és sütök magamnak néhány szelet bundáskenyeret. Kicsit több készül, és mivel csak három szelet fér belém, a többit meghagyom a többieknek, hátha kérnek belőle – ha már ők elfelejtettek főzni. Gondolkoztam még a bundás kenyér előtt, hogy kivegyem-e a mélyhűtőből azt a pulykát, de mivel tudtam, hogy az vacsorára lesz, otthagytam. Pedig nagy volt a kísértés!

Amint megeszem az ebédemet, és kimegyek a kertbe, megnézni, hol tartanak a többiek, anya már is osztja a következő feladatot – csináljak valamit Lylával, hogy befogja, én pedig nyugodt szívvel elkönyvelem: gyűlölöm ezt a napot, mert ahelyett, hogy aludnék, zenélnék, egy szóval bármi mást csinálnék, dolgozok. Elnézést, de én huszonegyedik századi lány vagyok, és kijelölhetnének most Az év tinédzsere díjára, mivel, hogy egyetlen olyan ismerősöm sincs, aki a nyári szünetben, a szabadidejében, bármi munkát csinálna. Sőt, nem csak a nyári szünetben, hanem egész évben. Példa kedvéért említeném, legjobb barátnőmet, Stacey Williamset. Ha most azt mondanám neki, hogy „Légy szíves, kelj fel, és hozd ide a táskámat”, elküldene melegebb éghajlatra.

Mivel tehát semmi ötletem nincs, hogy mit csinálhatnék a húgommal, úgy döntök, hogy fogom a hegedűmet, Lylát a babakocsiba teszem, és kimegyek vele sétálni az erdőbe. Mielőtt elindulnánk, a hegedűt a babakocsi alsó erszényébe teszem, hogy ne kelljen cipelni, csak azután kezdünk neki a hosszú sétának.

Azon az útvonalon indulok el vele, ahol én is szoktam menni. Már kívülről ismerem az erdő minden szegletét, de nem akarom bevinni abba a részbe, ahol tudom, hogy lehetnek állatok is, nehogy megijedjen. Úgy látszik jó ötletnek bizonyult ez a kiruccanás, mivel Lyla csendben ül a babakocsiban, és figyeli, amerre megyünk, néhol felnevet. Úgy tervezem, hogy a patakhoz viszem, mert ott jó a levegő, és a tóban néha még hattyúk is előfordulnak, csak azok ritkán. Én mégis abban reménykedem, hogy szerencsénk lesz, és Lyla is láthat egy ilyen csodálatos madarat.

Mikor a tóhoz érünk, megállítom a babakocsit az egyik fa hűvös árnyékában, és kiveszem a tartóból a hegedűmet. Lyla tapsolni kezd, amikor meglátja, én pedig felnevetek, és meghajolok neki. Úgy látszik, neki is tetszik az ötlet, hogy zenélni fogok. Az államhoz szorítom a hangszert, majd a vonóval egy dó hangot szólaltatok meg, és Csajkovszkijt kezdek játszani. Lyla tágra nyílt nagy szemekkel néz, és ujjával a tóra mutogat. Abbahagyom a játszást, és megfordulok, hogy lássam, mi tetszik annyira a kishúgomnak. Már kezdem azt hinni, hogy egy hattyú, de csalódnom kell, mivel a víz felszínén csak egy vadkacsa úszkál.

Visszateszem a hegedűmet a babakocsi erszényébe, és továbbsétálok Lylával az erdőben. Mutatok neki virágokat útközben, madarakat, a kicsi pedig kíváncsi arckifejezéssel fürkész mindent. A nagy kóvászolás közben, észre sem veszem, hogy’ eltelik az idő, csakis akkor jut ez eszembe, amikor megrezzen a mobilom a zsebemben. Üzenetem érkezett anyutól.

Hol a fenében vagy? Reggel indult a gépük, nem sokára itt lesznek! Mindjárt hat óra. Igyekezzetek haza! Anya

Gyorsan bepötyögöm neki a választ (Máris otthon vagyunk!) , aztán visszafelé indulunk Lylával. Amint visszaérünk, a kerti asztal már roskadozik a sok ételtől, anya pedig láthatólag nagyon kicsípte magát. Olyan otthonosan gyönyörűen fest a diszkrét sminkjével, és az egyszerű, de divatos, sötétkék egyberuhájával. Egyfolytában az óráját nézegeti, mintha percre pontosan várna valakit. Amikor meglát, rájövök, hogy minket várt az imént ennyire. Kiveszi a babakocsiból Lylát, és végignéz rajtam: egy bézs színű, félvállas póló van rajtam, és egy fekete tapadó. A látványtól kissé elhúzza a száját.

- Kérlek, öltözz át! Ebben nem várhatod a vendégeinket!

- Jó ez, nem sokára úgyis megyek fürdeni! – mondom.

- Nekem van egy jobb ötletem: fürödj le most, és hozd magad rendbe! Én addig elkészítem Lylát! – Csókot nyom a húgom kis homlokára, és a szemével az emelet felé int. Már kezd sötétedni, de így is látom, hogy mennyire lelkesen néz rám. Egyelőre.

Apa felé pillantok, aki éppen a kerti világítást kapcsolja be. Egyszerű khaki inget visel egy farmerrel.

- De apa is egyszerűen öltözött! – háborodok fel.

- De mi nők vagyunk, és csinosak leszünk! Szóval, huss az emeletre, de rögvest! Nagyapád is épp szenved!

- Szegény – motyogom alig hallhatóan, aztán beleegyezően sóhajtok. – Rendben. De még mindig nem értem, mire a felhajtás…

Bemegyek a házba, fel az emeleten, és a szobám felé veszem az irányt. Hosszas válogatás után egy térdig érő, testhez simuló, sötétlila színű ruhára esik a választásom. Felkapom a nesszeszeremet, és a ruhával együtt megcélzom a szobámmal szemben lévő fürdőszobát. Szerencsére nagyapi nincs benn, így nyugodtan el is foglalhatom.

Levetem a ruháimat, és a zuhany alá állva, élvezem a kellemes víz, hűsítő hatását. Öt percig állok ott, élvezve, ahogy a víz a testemre csobog. Mikor kiszállok a zuhanyzóból, megtörölközöm, felöltözöm, és valami egyszerű, de natúr sminket varázslok az arcomra. A hajamat kifésülöm, hogy egyenes vonalban omoljon a vállamra, hátamra. Mikor készen vagyok, az órára pillantok. Már hat óra, de még nincs itt senki. Nagyon remélem, hogy nem hiába készülődtem az imént ennyit. Kimegyek a kertbe, de a látványtól egyszerre kapok sokkot és nevetőgörcsöt. Lyla kis fehér szoknyában van, a fejére pedig egy hatalmas masni van kötve, akárcsak egy karácsonyi ajándékcsomagra. Úgy látszik, hogy őt is zavarja, mivel egyfolytában a fejét piszkálja, de mivel anyu nem engedi neki, ezért inkább beletörődik sanyarú sorsába. Anya gyilkos pillantásokat lövell felém, én pedig kénytelen vagyok abbahagyni a nevetést, akármennyire is vicces a testvérem látványa.

Ebben a pillanatban egy ezüstszínű Ford fordul be a felhajtónkra – gondolom kölcsönzőből vették, amíg itt vannak nálunk -, és meg is áll. Anya arcán kedves mosoly terül szét, és a szemével felém int, hogy próbáljak meg valamennyivel szimpatikusabb arckifejezést vágni. Az autóból öt ember száll ki: Kelly néni; a férje, Trevor; a lánya, Elsa; a Trevor korábbi házasságából származó srác, Brandon; és végül David. Becsapják maguk mögött a kocsiajtót, Kelly néni pedig szóra nyitja a száját:

- Sziasztok! – ujjongja, arcára egy széles mosoly ül, én pedig magamban imádkozom, hogy gyorsan elteljen a velük töltött időm, mert ezt idegekkel kibírni, nem lesz egyszerű feladat.