Hatodik fejezet

Hi guys!

Kicsit késtem a résszel, úgyhogy elnézéseteket kérem, de újonnan rendeléseket kapok inaktivitás alatt, tehát... tulajdonképpen már nem is nevezhetem magamat inaktívnak rendelés téren a többi blognál. Közben kritikát is írok, meg egyebek, szóval nem igazán jut semmire sem időm, emiatt van a késés. Köszi a kommenteket és az egyéb buzdító javaslatokat, igyekszem őket megfogadni, és nem köszönhetem meg elégszer, hogy olvassátok. :)))

Oké, oké, tudom, megint sokat beszélek írok, na mindegy. Amúgy azt megjegyezném, hogy a tegnap elhatároztam: készítek egy videót. Először karaokeztam nektek, mert rám jött az öt perc, aztán pedig nincs spoiler, mert legközelebb is meg szeretném ezt csinálni mást csináltam. Majd visszanéztem a videót, és miután túl voltam egy röhögőgörcsön, meg egy nyilatkozattal, amely arról szól, hogy szeretnék átjelentkezni a diliházba, mert az a nekem való hely, eldöntöttem, sosem töltöm fel a karaokes videót. Egyrészt, mert szörnyen hamis. Másrészt, mert túl közel volt a számhoz a mikrofon - mindkét esetben -, és így nem lett valami minőségi a hanganyag. Szóval... nem leszek se videoblogger, se énekes, ez már tuti.

Na, de jöjjön végre a fejezet! Kommenteket várom, mindig szívesen fogadom őket! Jó olvasást!

VI.

Hanyatt fekszem az ágyamon, és a mennyezetet bámulom. Próbálom elterelni a gondolataimat arról a pofátlan fráterről, és többé-kevésbé sikerül is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felülök, és felnyitom a laptopom tetejét. Ránézek az e-maileimre, de meglepődve konstatálom, hogy az az iskola írt vissza, amelyikbe jelentkezni szeretnék még fakultatívba zeneórákra. Bár suli közben nem érek rá a tanulás miatt, főleg jövőre nem, amikor megkezdem a végzős évemet – nulladiktól jártam gimibe, ezért egy évvel később megyek tizenkettedikbe, nyáron szinte minden nap szabad vagyok, így a hetek valamelyik napjaiba bele lehet csempészni néhány zeneórát. Igaz, hogy tudok zenélni, de a gitározást újra fel kell elevenítenem. Nem minden tiszta már számomra.

Izgatottan nyitom meg a levelet, és olvasom a sorokat.

Ms. Harvey, 

megkaptam a levelét, és mivel az öttagú csoportból az egyik jelentkező lemondta, úgy határoztam, hogyha mindössze csak feleleveníteni szükséges a tanultakat, semmi akadálya, hogy csatlakozzon. Ha Önnek is megfelel csütörtökön, az iskola melletti próbateremben, kilenc órakor örömmel meghallgatnám, hogy mit tud még, és néhány kérdést is feltennék. Válaszát várom,

Alaric Camlin

Mosolyogva pötyögöm be a válaszomat, és magamban ujjongva már alig várom a csütörtököt.

Mr. Camlin,

nagyon szívesen megjelenek a megbeszélt helyen, csütörtökön. Már alig várom, hogy személyesen is megismerhessem!

Üdvözlettel,

Allyson Harvey

Lecsukom a laptop fedelét, és úgy döntök, hogy a halkan leslampogok a lépcsőn egy kis innivalóért, mert megszomjaztam. Mindenki kinn van a kertben, és senkinek a figyelmét se szeretném magamra fordítani, hiába van csukva az üveges ajtó, amely a kertbe vezet ki. A hűtőből előveszem a narancslevet, és a poharamat teletöltöm vele. Már épp a számhoz emelném, amikor halk szuszogást hallok a hátam mögül. Lerakom a poharamat a pultra, és megfordulok. Brandon meglepett képével találom szembe magam. Kék szemei engem néznek, a haja kócos, és vizes, csak egy bokszeralsót visel, mást nem. Ezek alapján szűröm le, hogy valószínűleg nem rég szállt ki a zuhanyból.

- Ez nem jött össze – rázom a fejem vigyorogva, mire ő is nemet int. Közelebb lépek hozzá, és a mutatóujjamat izmos mellkasának szegezem. – Figyelmeztetlek, ha ezt még egyszer megpróbálod, törött kezeddel fogod törölgetni a véres orrodat – Brandon felnevet, de én továbbra sem tartom viccesnek az esetet. Hátrébb lépek, megiszom az üdítőmet, majd elmenni tervezek mellette, de elém áll. Fáradtan felsóhajtok, és keresztbe fonom a kezeimet a mellem előtt. Kérdőn nézek fel rá.

- Érzem, hogy ez egy élvezetes hét lesz – Gúnyos mosolyra húzza a száját, miközben arrébb áll.

- Hihetetlen, hogy már az első pillanattól kezdve megkeseríted az életemet – Hitetlenül rázom a fejem, aztán továbbmegyek mellette. A szobámban átöltözöm a pizsamámba, amely egy fehér trikóból, és egy rózsaszín bokszeralsóból áll. Tudom, nem túl egyedi, de kényelmes. Átrakom az ágyról a laptopot az íróasztalomra, és a derekamat betakarva lefekszem. Nem telik sok időbe, mire álom jön a szememre.

***

A kertben ülök, és a családdal reggelizem. Eléggé népszerűvé vált ez a kertesdi, mióta itt vannak a rokonaink. Anyunak még nem mondtam, hogy holnap délelőtt nem leszek itthon, de tudja, milyen fontos ez nekem, így biztosan meg fogja érteni. Nagyapa fürkésző szemmel bámul engem reggelizés

közben, én pedig csak visszafojtott mosollyal nézek vissza rá. Nem kétlem, hogy ugyanaz a véleményünk erről „elmélyült” beszélgetésről, amelyet a felnőttek folytatnak. Evés közben Elsa közli, hogy ma inkább még sincs kedve a városnézéshez, és, hogy inkább a medencénkben mártózna, és kipihenné magát, mivel későn feküdt le aludni. Nem ellenzem, hiszen nekem se nagyon akaródzik ez a közös délután. Legnagyobb meglepetésemre, ekkor Brandon köszörüli meg a torkát, szóhoz jutása végett. Szavait hozzám intézi:

- Nos, így szabad a napod, igaz? Nagyon örülnék, hogyha esetleg megmutatnád az erdőt, persze csak akkor, ha a szüleidnek nincs ellene kifogása – Legangyalibb mosolyát veszi elő, én pedig összehúzott szemmel szorítom dühömben a villát.

- Jajj, dehogy! Allyson remekül ismeri az erdőt, jó ötletnek tartom, úgyhogy mehettek! – bólogat anya belefeledkezve Brandon mosolyába, mire veszek egy nagy levegőt.

- Nem szeretném – Próbálom nyugodt hangon mondani.

- Csak egy kicsit, kérlek – Brandon bociszemekkel néz rá, amelynek a szülők nem tudnak ellenállni, így mindenki az ő pártját kezdi el fogni.

- Na, az nem olyan sok, Allyson – Anya sokatmondó tekintettel néz rám, és tudom, hogy az egyezségünkre próbál emlékeztetni. Beletörődően sóhajtok.

- Rendben van.

Brandon át nyúl az asztal fölött, és megérinti azt a kezemet, amellyel a villámat szorongatom.

- Ez igazán kedves tőled – Elhúzom a kezemet, de el kell ismernem, hogy Brandon jó színész. Szemrebbenés nélkül játszotta a hihető áldozatot. Még talán meg is dicsérném, ha jelen pillanatban nem az járna a fejemben, hogy, hogyan nyírhatnám ki.

A reggeli befejeztével azonnal felrohanok a szobámba. Még nem sikerül kicsit lenyugodnom, fel-alá járkálok, aztán, mivel meghallom a szomszéd szobából Lyla sírását, és ezzel egyetemben nagyapa nyugtatgatását, előveszem a hegedűmet, és játszani kezdek valami megnyugtató számot. Az államhoz szorítom, majd, ahogy a vonót végighúzom a húron, a hangszer beindul, én pedig semmi másra sem figyelek, csak a rögtönzött dalra. Mikor úgy érzem kellőképpen kizenéltem magam, visszarakom a hegedűt a tokjába, és elmosolyodok. Mindig hihetetlen érzéssel tölt el, amikor csupán a zeném segítségével sikerül lehiggadnom. Nem valami nagy hobbi, és még lehet, hogy kicsit ciki is, de nekem fontos, és nem tudom, mit csinálnék a zene nélkül. Megfordulok, hogy az ágyamra ülhessek, de e helyett Brandonnal találom szembe magam. Lesütöm a szemeimet, nem számítok rá, hogy ott áll.

- Nem tudtam, hogy hegedülsz – mondja, szavaiból a meglepettség áramlik. Vállat vonok, és csípőre teszem a kezemet.

- Mit keresel itt? Miért nem kopogtál?

- Kopogtam, csak nem jött válasz, így bejöttem.

- Tényleg? Hátha nem jött a válasz, akkor most kinn kéne állnod. Mindegy, miért jöttél?

- Megnézni, hogy mit csinálsz. Reggeli óta le se jöttél, azt hittem, valami bajod van.

- Szeretek egyedül lenni. Mellesleg jól hitted, tényleg van egy kis bajom, méghozzá te.

- Rendben, engem nem érdekel, mit gondolsz. Holnap délelőtt ráérsz? Arra gondoltam, megmutathatnád, merre van a bolt. Már rég jártam Michiganben.

- Nem érek rá – közlöm érzelemmentesen, mire felvonja a szemöldökét. – Nem leszek itthon.

- Akkor hol leszel?

- Semmi közöd hozzá, és most kifelé – mutatok az ajtó felé, ő pedig hátrálni kezd. Mielőtt azonban becsukná az ajtót, visszaszól: - Négykor erdőtúra, öltözz szexisen… akarom mondani, csinosan – Felveszek egy párnát, és felé dobom, de addigra már becsukja az ajtót. Önkénytelenül is elmosolyodom, a fejemet pedig a tenyerembe temetem. Biztos vagyok benne, hogy ő eddig a legidegesítőbb ember, akivel valaha találkoztam.

***

Már négy óra elmúlott, én pedig a ruhásszekrényem előtt állok, valami cuccot keresve, amit felvehetnék. Bár nem igazán szokok kiöltözni egy erdei túrára, azért most nem egyedül megyek, és a hiúság – mint minden nőben, bennem is megvan. Választásom egy fekete, térdig érő tapadóra, egy félvállas, fehér pólóra, és egy egyszerű sportcipőre esik. A kullancsoktól egyáltalán nem félek, de indulás előtt, mindig befújom a lábszáramat egy kevés kullancsriasztóval, hogy mire hazaérek, ne érjen „meglepetés”.

Lesietek a lépcsőn, és a kertben Brandont veszem észre. A házunk és az erdő között tulajdonképpen nincs semmi, tehát, hogyha valaki kijön a hátsó ajtón a kertbe, és sétál, olyan negyven-ötven métert, már ott is van szinte az erdő bejáratánál. Egy letisztult ösvény visz valameddig, aztán már kezd gazosodni az a terület, viszont még mindig nem, olyan bokáig érő fű van. Igaz, hogy a kijelölt útról letérve már nagy a gaz, de maga az ösvény még elfogadható állapotban van.

Brandonhoz sétálok, és mikor odaérek, egyetlen szó nélkül elindulunk befelé. Ő csak nézelődik, és én is próbálom ezt tenni, de eléggé unalmasnak bizonyul, mivel már legalább százszor járom be ugyanazt az utat. Mikor már kezdem belelovagolni magam abba a gyönyörű és egyben idegesítő idillbe, hogy nem fogunk egész idő alatt beszélni, megtöri a csendet.

- Van barátod? – kérdezi, és fogalmam sincs miért, a kérdése egyszerre ejt zavarba és lep meg.

- Nincs – felelem kissé meghökkenten. – Neked van barátnőd?

- Nincs – rázza meg a fejét, mire felvonom a szemöldökömet. Mr. Tökélynek nincs csaja? Azt hogy? De inkább nem mondok semmit.

- Szóval gyakran jársz ide… igazad volt, tényleg megnyugtató hely. És hűvösebb is van, mint a háznál.

- Igazából nem erről akarsz beszélni – közlöm, ő pedig egyetértően bólint, és elvigyorodik.

- Hova mész holnap?

- Miért csinálsz úgy, mintha érdekelne?

- Honnan tudod, hogy nem érdekel?

- Mert téged semmi sem érdekel.

- Jó, de ez most igen. Szóval?

- Akkor… miért érdekel?

- Csak úgy. Titok?

- Nem – Nemet intek. – Meghallgatásom lesz egy… nyári, zenei „suliba”. Bár tulajdonképpen ez inkább egy kisebb együttes. Épp üresedés van, és nem szeretném elszalasztani a lehetőséget. Suli közben sosincs ilyesmikre időm – Úgy látszik, tényleg érdekli, amit mondok, ez pedig enyhén meghökkent.

- A hegedűddel mész? – kérdezi.

- Nem. A gitárommal. Kicsit fel kell elevenítenem ezeket az akkord-dolgokat, mert már a felét elfelejtettem – mosolygok magamon.

- Hány hangszeren tudsz játszani? – néz rám kíváncsi tekintettel.

- Hát… - Idegesen beletúrok a szőke hajamba – alsós koromban fuvoláztam, aztán el kezdtem járni zongorára is. Mivel mindkettőre nem volt időm, így a fuvolázást abbahagytam, és mikor már rendesen tudtam zongorázni, azt is. Tizedikes korom karácsonyára kaptam egy gitárt, úgyhogy azon önszorgalomból, meg a YouTube-ról kezdtem el gyakorolni, és kisebb dalokat játszani – magyarázom.

- És mi van a hegedűvel?

- Azt nagycsoportos koromban kezdtem az oviban. Mindenki furcsán nézett rám, amikor Anyák napján, a sok furulyás mellett, én hegedűvel álltam a színpadon – Az emlék még mindig megmosolyogtat.

- Úristen! Miért kell ennyi minden?

- Mindenkinek más a szenvedélye, nekem ez az. Amikor zenélek, olyan, mintha a világon én lennék, és a hangszeremen. Semmi más, semmi baj, semmi gond; csak én és a zene. Jó lenne, ha valóban így is lenne – Egyetértően bólint.

- Vigyél el a kedvenc helyedre – kéri. Szemeiben semmilyen hátsó szándékot nem lehet felfedezni, így vállat vonok, és jobbra fordulok az ösvényen.

- Ha jobban belegondolok, nem vagy, olyan idegesítő – jegyzi meg a fákat kémlelve, mire megtorpanok.

- Hogy ÉN nem vagyok OLYAN idegesítő? – Hangom a felháborodásomat is tükrözi. – Bocs, de ezt inkább nekem kellene mondanom – Vállat von, én pedig továbbindulok. Az elkövetkező tíz méterben nem szólunk egymáshoz egy szót sem, de mikor odaérünk, Brandon elmosolyodik.

- Hű – A vizet kémleli, miközben én a fűzfa törzsének dőlök. – Itt szinte pázsit méretű a fű. Te ápolod? – vonja fel mindét szemöldökét. Biccentek. Amikor megnő a fű, mindig lenyírom fűnyíróval, mivel apa sosem jönne be ide. Azt mondja, hogy már a „szaga is félelmetes”, én meg erre mindig elnevetem magam, kérdezvén, hogy milyen lehet egy erdő szaga.

Brandon letelepszik mellém a fához, úgyhogy arrébb csúszok. felhúzza az egyik térdét, és azon pihenteti a kezét.

- Nagyon jó hely. Megértem, miért vagy itt sokat – mondja, de nem néz a szemembe. Továbbra is a vizet figyeli, ahogyan én is. – Szoktál fürdeni a tóban?

- Hát télen nem, de tavasszal és nyáron igen, meg, ha ősszel jó idő van, akkor néha – magyarázom. Brandon rám néz, egy vigyor szalad az arcára.

- Meztelenül? – Felnevetek, azonban vonakodva válaszolok neki.

- Megesett már – Most rajta a sor, hogy nevessen.

- Nem félsz, hogy „megkukkol” valaki?

- Hát… ha így is van, nem láthat sokat, mivel a víz eltakar, és mivel ennek a fának, az egyik ága belelóg a vízbe, a törölközőmet rárakom. Tehát magam köré csavarom, amikor kiszállok.

- Okos – néz rám elismerőn, mire lesütöm a szememet. - Egyszer kipróbálhatnánk ketten is – fel-le vonogatja a szemöldökét, erre pedig nevetni kezdek. Közben hevesen rázom a fejemet.

- Unokatesók vagyunk, rémlik? – emlékeztetem az apró tényre.

- Elméletileg igen. De mivel nekem Kelly nem az igazi anyám, ezért a gyakorlatban bármi megtörténhet.

- Mekkora egy tuskó vagy – rázom hitetlenül a fejem – Pont, mint ez a fa. Vagy nem, még rosszabb – Nevetek. – Mikor nem ez jár a fejedben?

- Tudod, az ilyen gondolatok csak úgy jönnek. Nem kell hozzájuk tudomány – Lassan végigmér, én pedig próbálom véka alá rejteni a zavaromat – Egyik részéhez sem – Féloldalas mosoly húzódik az arcán, így a szája végében megjelenik egy gödröcske. Megrázom a fejem, és felveszek magam mellől egy kavicsot, amit a tóba hajítok. Aztán Brandon is ugyanezt teszi. A percekből órák lesznek, miközben ez a kavicsdobálgatás tulajdonképpen versenybe kezd átmenni, hogy ki dob nagyobbat. Észre sem vesszük, hogy már későre jár, csak, mikor rápillantok a telefonomra, ami este fél hetet mutat. Brandon áll fel először, és a kezét nyújtja felém, hogy felhúzzon. Egy pillanatig sem tétovázok, megragadom, aztán felállok.  Beletúrok a szőke hajamba, hogy kihulljon belőle az esetleges levél, ami belekerült a hülyéskedésünk közepette, és elindulunk visszafelé.

- Mi a nyereményem? – kérdezi. – Én nyertem.

- Nem igaz! – ellenkezem.

- De, az elején, legalább ötször tovább dobtam a követ, mint te! – Állhatatosan védi magát, de én csak a fejemet a rázom.

- A végső megmérettetésen, én dobtam tovább, már bocs – Lesajnálóan tárom szét a karomat.

- Olyan nem is volt! – A homlokát ráncolja, én pedig nevetek.

- Te találtad ki! – A kezével megérinti az állát, és bólint. – Ó, akkor úgy tűnik tényleg veszítettem – Beletelik egy pillanatba, mire felfogja a lényeget. – Bazmeg’, én veszítettem! Egy lány vert el! – Meglepetten néz a kék szemeimbe. – Majd gyakorlok – Végül vállat von.

- Azt látod, nagyon jól teszed – mosolygok, aztán mikor újra egymásra nézünk, ismét nevetőgörcsben törünk ki.

- Inkább az én nyereményemről tárgyaljunk – Gyorsan veszem a levegőt, mert a nevetéstől már mindenem sajog.

- Rendben – feleli. – Ön most egy exkluzív hetet tölthet egy Istennel – mutat végig magán, én pedig az arcomat a tenyerembe temetem.

- Mit jelent az nálad, hogy exkluzív? – Félve kérdezek rá, és bár a nevetőgörcsöt sikerült leküzdenem, a mosoly még mindig ott virít az arcomon.

- Nyugi, szivi, nem kellenek a kötöttségek, kiegyezhetünk egy… barátság extrákkal-ban? – Átkarolja a nyakamat, de lerázom magamról. Meglepetten vigyorog rám, és lebiggyeszti az ajkát. – Ha nem, hát nem.

A visszaút további részében csak mosolyogva haladunk egymás mellett, egy szót sem szólva. Nem tudom, hogy min töri a fejét, de látom, hogy valamin gondolkozik, pont, ahogy én. De amíg ő talán egy meztelen lányt képzel el plátói szemei előtt, én addig azon morfondírozok, hogy vajon milyen valójában Brandon Adams. Kiskorunk óta alig váltottunk pár szót, amikor találkoztunk. Sose volt közös témánk, és annyira szoros se volt a kapcsolatunk, most azonban valami megváltozott. Bár, azt hittem – és még mindig hiszem is egy kicsit -, hogy Brandon egy bunkó tapló, ma mégis jól éreztem magam vele. Viszont mégis tudni akarom ennek ellenére, hogy melyik énje a valódi. Az, amelyiket az erdőben mutatta felém, vagy pedig, amikor megfenyegetett tegnap este? Esetleg mindkettő? Én az utóbbira saccolnék.

Hogy lehet valaki egyáltalán ennyire jó is, és rossz is egyaránt?

Ezek a bugyuta gondolatok járnak a fejemben, miközben visszaérünk a házunkhoz.