2015. október 25., vasárnap

Nyolcadik fejezet

Sziasztok!

Elég régen jelentkeztem, és nagyon sajnálom. Általában mindegyik fejezetem így kezdődik, pont úgy, mint egy halotti beszéd. Csak bocsánat, bocsánat, bocsánat. És most azért is bocsánatot kérek, mert az előbb háromszor is leírtam ezt a szót. Kérdezhetitek - jogosan - hogy mi a fenét csinálok otthon, ha egyszer nem hozom a részeket. Nos, a válaszban semmilyen ördöngösség nincsen:
a. Írok, csak nem éppen ezt a művet,
b. Elhatározom, hogy nekiveselkedek a kritikaírásnak, mivel már megvan a következő jelöltem, erre mikor éppen elkezdeném a designt boncolgatni, hát nem le van zárva a blog?
c. Fejlécet és designt csinálok, mivel újra aktív vagyok aaaa... na, most fogalmam sincs melyik blognál, de tudom, hogy valamelyiknél igen. Nem mintha számítana, ugyanúgy jönnek más blogoktól is rendelések.
d. Filmet/sorozatot nézek.
Ennyi. Ezek azok az okok, amelyek miatt még szünetben sem hozom a részeket. De majd változik ez... változik.

Mindenesetre most itt van, komikat várom és nagyon köszönöm őket! Örülök, hogy hagytok magatok után nyomot! :)))

VIII.
Talán még sose voltam olyan dühös senkire, mint most. Na, jó, anyáék ebbe nem számítanak bele az örökös civakodásukkal együtt. Ebéd után ki sem megyek a szobámból, pedig jó lenne egy kis beszélgetni Elsával. Vele evés közben közöltem, hogy nem megyünk vásárolni, helyette elviszem valahová máshová, mivel tudom, hogy imád énekelni, és tud is. Biztos vagyok abban, hogy tetszeni fog neki.
Mikor anyu szól, hogy vacsora, egy darabig vacillálok. A Brandonnal való veszekedésünk miatt nem szívesen ülnék vele egy asztalnál, de azért mégis kimegyek a kertbe, és helyet foglalok Brandonnal szemben. Nem néz rám, és én is csak néha sandítok oda, hogy lássam, nem figyel-e. A felnőttek ebből semmit sem vesznek észre, egyedül Nagypapi méreget furcsán, pont úgy, mintha ő tudna olyasvalamit, amit én esetleg nem. Miután gyorsan megeszem az ételemet, felajánlom, hogy elviszem kicsit Lylát, anyu pedig örömmel mosolyog rám, és beleegyezik. Felkapom a húgomat a babakocsiból, majd elkezdek vele sétálgatni az erdő felé. Nem megyünk be, csak a közelében megállunk, azért, mert ott sokkal hűvösebb az idő, és nem akkora pusztulat meleg van, mint a kertünk többi részén. Sétálgatok vele, dúdolgatok neki, aztán ő dúdolgat nekem, mire én nevetek, aztán erre ő is elkezd nevetni, így mindketten a végén már jókat kacagunk egymáson.
A nagy masni még mindig ott díszeleg a fején, és, ahogy látom, egyre jobban zavarja. Megfogom, leszedem róla, és elhajítom, aminek cserébe egy hatalmas ölelést kapok. Hiába, minden Lylával töltött időt kihasználok, hiszen olyan édes még, és nem szeretném elhanyagolni ezeket a kicsiként töltött éveit, mivel tudom, hogy nem marad mindig ilyen imádni-való, és ha átlép majd ő is a kamaszkorba, kevésbé fogom szeretni a közös programokat. Nem kétséges, hogy hasonlít rám, és ez valószínűleg azt is jelenti, hogy ugyanolyan makacs öszvér lesz, mint én voltam gyerekkoromban.
Fél óra múlva, már látom rajta, hogy nincs kedve ehhez az egész mókázáshoz, úgyhogy elviszem a babakocsihoz, aztán visszagyalogolok az erdőhöz. Egy fenyőről letépek óvatosan egyetlen tűlevelet, és azt nézegetem egy darabig, amikor egyszer csak valaki hozzáér a vállamhoz. Elejtem a növényt, majd megfordulok. Brandon áll mögöttem. Elhúzódom, jelezvén, hogy engem csak ne simogasson, mivel éppen nem vagyunk puszipajtások. Na, nem mintha eddig azok lettünk volna, csak úgy mondom.
- Mi lenne, ha sétálnánk egyet? – kérdezi, nekem pedig magasra szalad a szemöldököm. Vonakodva bólintok, és elindulunk az erdő felé. Egy darabig némán megyünk egymás mellet, aztán ő töri meg a csendet.
- Talán néha túlzásba viszem – kezdi.
- Aham, néha, persze – dünnyögöm halkan, de ő figyelmen kívül hagyva ezt; folytatja.
- De nem megbántani akarlak ezzel, csak segíteni. Nem avatkozom bele ügyekbe, de az az igazság, hogy, amikor nem vagy itthon… én baromira unatkozok – vall színt, én pedig megtorpanok. Gonosz vigyor húzódik a szám sarkában, és egyik szemöldökömet felvonom.
- Azt hittem már nem sikerül meglepned. De tévedni, emberi dolog – nevetek.
- Komolyan! A telefonbuzi bátyámmal beszélgetni maga a megtestesült lehetetlenség! A divatmániás, kornyikáló, könyvmoly húgommal kommunikálni… szerinted mi lenne a közös témánk? A legújabb Chanel ruha? Esetleg nézzek focit két negyven körüli férfival, meg egy nagypapával? És sütögessek két nővel a konyhában, mint kis kukta? De teljesen adott az utolsó lehetőség, miszerint vigyázzak egy hathónapos csecsemőre!

A felsorakoztatott érvein nevethetnékem támad, de a szám elé teszem a kezem, hogy leplezzem. Amikor észreveszi ezt, ő is magában tart egy elfojtott mosolyt, hogy hitelesebbnek tűnjön a panaszáradata. Hitetlenül megrázom a fejem.
- És velem, miért olyan… jó lenni? – A mosoly eltűnik az arcomról, helyét pedig egy veszettül gyors szívdobogás veszi át. Hevesen veszem a levegőt, ahogy várom a válaszát, és mégsem tudom, hogy minek köszönhetem ezt az érzést, mivel még sosem volt ilyen. Úgy érzem, hogy a gyomromban pillangók repdesnek, és ki akarnak törni onnan.
- Nem tudom… te olyan… - Hezitál, miközben engem figyel. Lélegzetvisszafojtva várom a folytatást -… más vagy, mint a családunk. Megváltoztál, mióta utoljára találkoztunk, teljesen más vagy, de talán mindig is ilyen voltál, csak sose vettem észre – Vállat von. – Biztatóak a körülmények, mikor veled vagyok, mert sosem unatkozom. Még a legunalmasabbnak vélt pillanatnál sem.
Halkan kifújom a levegőt. Az előbbi érzés alábbhagy, szinte megszűnik, én pedig csalódott vagyok. Fogalmam sincs miért… de valami mást képzeltem bele az iménti válaszába. A felelete egyszerre tesz boldoggá, meglepetté, és… ábrándít ki. Ezt a fajta intuíciómat pedig nem tudom hová besorolni. A – legtöbbször – határozott énemet most valami befolyásolja… Általában mindig biztos vagyok abban, amit teszek, és amit nem, mindig tudom, mi a helyes, és mi nem, mi az őrültség, mi a veszélyes, viszont most fogalmam sincs, hogy hányadán állok magammal. Az eddigi énemet valami kétségbe vonja, és ez összezavar. Minden, amibe a hitemet fektettem, most megkérdőjelezi önmagát. Ebben a pillanatban sem tudom megkülönböztetni a gonoszt a jótól. Ezért nincs halvány gőzöm arról, hogy egy angyallal, vagy egy démonnal van-e dolgom. És tisztában vagyok vele, hogy mindkettő nem lehet.
- Értem – Elmosolyodom, mert meg akarom törni a köztünk fennálló kínos csendet. – Jó, ha ezt gondolod rólam. Azt hiszem…
Közelebb lép, és a tenyerébe fogja az államat. A szívem ismét dübörögni kezd, és attól félek, hogy meghallja. A lélegzésemet próbálom lassítani, de a testem nem engedelmeskedik nekem.
- Fogalmad sincs, mit gondolok rólad, Allyson – Leheletét a bőrömön érzem. Elhúzódóm egy lépéssel, mielőtt kínossá válna számomra a dolog. Brandon maga mellé ejti a kezeit, és tovább folytatja velem a sétát, mintha semmi sem történt volna. Ez zavar a legjobban! Az álarcait cserélgeti előttem, de sosem tudom, hogy, mikor nincs épp rajta. Hogy melyik a valódi énje.
- És elmondod? – Nagyot nyelek, miután a kérdés elhagyja a számat. Féloldalas mosolyra húzza a száját.
- Nem valószínű – Megrázza a fejét, én pedig kicsit felnevetek. – De… te elmondhatod, hogy mi a véleményed rólam, attól még, hogy én nem – Rám kacsint, én pedig mosolyra húzom a szám. – Nos? Te elmondod?
- Nem valószínű – ismétlem előbbi válaszát, aztán továbbindulunk.
- Phú, Allyson – Úgy ejti ki a nevemet, minta éppen egy megerőltető munka után beszélne velem. Fáradtan.
- Mi az?
- Azt hiszem, kezdelek megkedvelni tizenhét év után – Hitetlenül rázza a fejét, mintha el sem hinné, hogy ez megtörténhet vele.
- És az jó vagy rossz? – Nem vagyok benne biztos, akarom-e tudni a válaszát.
- Neked mindenképp. Nekem már nem annyira…
- Mit jelent, hogy nekem mindenképp? Nem vagyok rászorulva a szeretetedre, kösz szépen – Gúnyosan ejtem ki a szavakat.
- Ugyan már, dehogynem – Legyint a kezével. – Aki nem szorul rá senkinek a szeretetére, az én vagyok. Tudod, hogy miért? – Nemet intek a fejemmel. – Azért, mert én szeretem magamat mindenki helyett. – Kijelentésére egy kisebb nevetőgörcs tör ki belőlem, erre pedig elmosolyodik. Mikor abbahagyom, átkarolja a kezével a nyakamat, és megfordul velem, jelezvén, hogy ideje hazamenni. – Tudod, Ally, te vagy az egyetlen, olyan ember, akinél úgy érzem, valójában értékeli az öndicséretet – Nevetve megrázom a fejem.
- Nem. Én csak azon nevetek, hogy, hogy tudsz néha ennyire idióta lenni – A kezemmel lerázom a kezét magamról, és kicsit arrébb megyek, Sokkal jobb, ha megvan az a három lépés távolság. Még akkor is, ha csak másfél van közöttünk.
***
Brandon - miután visszaérünk a házhoz – valamit beszél a testvérével, aztán elintéz egy gyors telefont. A szülők még kinn beszélgetnek a sötétben, az éjjeli kertilámpa ad nekik némi fényt. Én a konyhában pakolgatok. Elmosom a használt poharakat, és a helyükre teszem őket. Jobb dolgom úgy sincs, Elsa a szülőkkel van, őt jelen pillanatban jobban érdekli a téma, amiről beszélgetnek, mint én; Lyla már alszik, Brandon pedig nyilván elfoglalt, ha nem keresett még eddig.
Egy pohár vízzel lehűsítem magam, aztán azt a poharat is megmosom, és elrakom. Egy kar fonódik a derekam köré, én pedig ijedtemben előre ugrok. Megfordulok; Brandon áll mögöttem vigyorogva. Összeráncolt szemöldökkel veszem hevesen a levegőt az ijedtségtől. Fenyegetőn felé tartom a mutatóujjamat.
- Komolyan mondom, Brandon, addig szórakozol velem, még tényleg megbánod – Láthatóan nem félemlíti meg a közlésem. Mosolyogva a pulton lévő telefonért nyúl, és a kezembe adja. Értetlenül meredek rá.
- Most már lemondhatod.
- Mit? – értetlenkedem.
- Hát a holnapi bandázást.
- Tessék? Brandon, én nem mondok le semmit, azt hittem ezt már megbeszéltük, de úgy látom, megint itt tartunk – Fújtatva elveszem tőle a mobilt, és ismét visszarakom az előbbi helyére.
- De… azt hittem az előbb megbeszéltük… és, hogy… - Vadul rázom a fejem.
- Nem, továbbra sem másítom meg a döntésemet.
- Alig vagy itthon!
- Ma délelőtt nem voltam itthon, a többi napon végig szabad voltam! Titeket pesztráltalak, ne feledd! Mellesleg nekem is van magánéletem, amihez aztán neked meg semmi közöd nincsen!
- Igazad van. Rendben van, igazad van, elismerem – Lejjebb veszi a hangját. – Megértem, csak mostanában… igazán nehéz szituban vagyok – Idegesen a tarkójához nyúl, de félúton megáll a keze, és inkább leereszti. Meglepődök a viselkedésén, azonban nem teszem szóvá. Viszont egyre jobban mardos a kíváncsiság, hogy mit értett a „nehéz szitu” alatt.
A gondolatmenetünkből a fehér mobil csörgése ébreszt minket. Érte nyúlok, kinyomom, majd visszacsúsztatom a helyére. Brandon kíváncsian méreget, de az arckifejezése teljesen „eltorzul”, amikor a hívóm ismét megcsörget. A telefonom után kapok, de ő gyorsabb, és leolvassa a számot, felveszi. Tátott szájjal bámulom; a testemben mérhetetlen düh halmozódik.
- Bocs haver, majd máskor visszahívod – Kinyomja a telót, és kikapom a kezéből. – Ki a faszom az a Ryan Jackson?
- Ő keresett? – A szám elé kapok. Ma találkoztam először Ryannel a meghallgatásomon, és elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet olyan fontos, ha már most hív.
- Igen, ő – A szavakat a fogai között szűri.
- Mondd, te mégis, mi a fracot képzelsz magadról? Normális vagy? Az előbb beszéltünk a MAGÁNÉLETRŐL! Szerintem, ha felveszed a telefonomat - a saját szemem láttára ráadásul, az egyáltalán nem magánélet, Adams!
- Jobban szeretnéd, ha legközelebb elmennék, hogy ne lásd? – Felvonja a szemöldökét, én pedig résnyire szűkítem a szemem.
- Ne forgasd ki a szavaimat! – háborodok fel.
- Nem forgatom, ezt mondtad – von vállat.
- Mi bajod van mégis? Nem tudnád kicsit takarékra tenni magad?
- Ha annyira zavar, hogy a pasiddal dumálok, akkor mondd meg!
- Nem az zavar, hogy a pasimmal dumáltál, hanem, hogy felvetted az ÉN telefonomat! Én sem piszkálom a te cuccaidat!
- Szóval elismered, hogy barátod van – A szavakat szinte köpi az idegességtől.
- Nincs barátom, Ryan csak egy… - Keresem a megfelelő szavakat a mondat befejezéséhez, de megelőz.
- Ne védd magad, Allyson, ugyan! Csak tudnám, miért titkolózol!
- Ha hagynád, hogy végigmondjam, talán nem állítanád ezt rólam, te majom!
- Jobb a majom, mint a ribanc – dünnyögi magában, de meghallom. Először azt hiszem, félreértettem, de mivel nem javítja ki magát, biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolta.
- Mit mondtál? – Feleslegesen kérdezem meg, mert tudom, mi a válasz. Vállat von, mire közelebb lépek hozzá, és lekeverek neki egy pofont. Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyom, hogy kicsorduljanak. Legalább addig nem, még itt vagyok.
Brandon úgy néz rám, mint, aki el sem hiszi, hogy ez vele történik. Lesüti a szemeit, és a karjaival felém nyúl, én viszont ellépek mellőle, és kisietek a kertbe. A felnőttek nem figyelnek ránk, vagy ha figyelnek is, biztos azt gondolják, mint mindig: tinédzserkori civakodás. De ez azért több volt. Egyedül nagyapa tekintetét érzem magamon, ezen azonban meg sem lepődök, hiszen már megszoktam, hogy mindig odafigyel rám.
- Allyson, várj már – Brandon hangját hallom, ahogy mögöttem lohol. Semmi pénzért nem lennék kíváncsi a mondandójára, hiszen hallottam, ahogy kimondja, ott voltam, és a szemembe nézve nyögte ki azt a pár szót úgy, hogy közben fogalma sem volt a valóságról. Ez nem az én hibám, ha meghallgatott volna, most nem tartanánk itt.

Az erdő patakja felé veszem az irányt, és abban reménykedem, hogy nem követ odáig. De már korábban említettem: általában az, amit nagyon szeretnénk, sosem válik valóra.

4 megjegyzés:

  1. Hűha!:D
    Ez a rész fantasztikusan sikerült! Most már tudom, hogy melyik volt a kedvenc részem:)) egyértelmű...
    Nagyon tetszett az egész fejezet, siess a következő fejezettel!:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök neki, hogy meg vayg velem elégedve, és, hogy minden fejezetem után hagysz magad után nyomot! Ez nekem nagyon sokat jelent, és köszönöm!
      A következő fejezet már meg van írva, de mivel nem rég tettem ki ezt, még várok vele! :)))

      Ölel,
      Bella <3

      Törlés
  2. Kedves Bella!

    Elolvastam a fejezetet és nagyon tetszett! Megmosolyogtam, amikor Brandon féltékeny lett és azt állította Allysonnak, hogy Ryan a pasija, holott fogalma sincs semmiről. De úgy nehéz is lesz világosan látnia a dolgokat, ha nem hagyja a másikat szóhoz jutni..... Pasik.... Kíváncsian várom, mi lesz a folytatásban!

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teljesen egyetértek veled. :))) Én is várom már a Jeges Érintést! :) Ne felejts el értesíteni, ha kész! :))

      Törlés

Író: Bella