2016. január 16., szombat

Tizennegyedik fejezet

Sziasztok! 

Huh, mit ne mondjak, már eléggé régen hoztam bejegyzést, ahhoz képest, amilyen gyakran viszont szoktam. Ebben a kis előszóban azonban nem csak köszöngetni és jó olvasást szeretnék kívánni, hanem megköszönni a 26 (!!!) csodálatos olvasómat, akik nyomon követik az oldalam eseményeit és nyomot hagynak maguk után. Sőt, nem csak a történetem illetően, hanem a kémia dolgozatomhoz is gratuláltak! Szóval ezer hála nektek, Manók! Mellesleg tudnotok kell, hogy a történetem fogalmazása és helyesírása sem lenne ilyen jó, ha nem vett volna oltalmazó szárnyai (na, jó kezei vannak, de tökmindegy) alá, a bétám, Nessa. Ő, az előzővel ellentétben, mindent megtesz annak érdekében, hogy jó irományt tehessek elétek. 
Tehát így indítanám ezt a kis bejegyzést. Remélem, ez a rész is tetszik, annak ellenére, hogy rövid, és komment formájában ismét megleptek majd! <3 <3 <3

Jó olvasást! 


XIV.
Sikeresen elfogyasztom a nutelláskenyeret, és nem lepődöm meg azon, hogy isteni az íze. Lassan a többiek is bevánszorognak a konyhába, hogy elkészítsék a saját reggelijüket és kimenjenek a teraszra megenni. A felnőttek eléggé furcsán méregetnek, mintha csak arra számítanának, hogy valami őrültségbe fogok bele. Nem csodálkozom, a legtöbb lány egy ilyen eset után idegösszeomlást kapna, depressziós lenne, satöbbi, én meg túlteszem magam az egészen. Legalábbis ezt mutatom. Mert persze ott vannak a rémálmok, és a pillanat, amikor mindig beugrik előttem a tegnap este. De attól, hogy rinyálok, egy, nem oldódik meg semmi, kettő nem csak magamnak ártanék, hanem a családom többi tagjának is. Biztosítom tehát őket arról, hogy minden a legnagyobb rendben, majd éppen felvonulnék a szobámba egy gyors telefonhívás végett, azonban Ashley megállít.

- Beszélhetnénk… négyszemközt?
- Persze. – Az üres nappalihoz vánszorgunk, és leülünk a bőrkanapéra. Ashley arckifejezése nyugodt, de a szemében látom, hogy valami fontosat akar mondani.
- Köszönöm a családodnak és neked, hogy idejöhettem – kezdi. – Nagyon megkedveltem a húgodat, meg a szüleidet, és rettentően sajnálom, ami történt.
- De – folytatom helyette is, mert gondolom, nem a köszönetnyilvánítás lesz a fő téma. Ashley elmosolyodik.
- De. Nem tudom, mi történt közted és Brandon között. – Megfeszülnek az arcizmaim, amint kimondja a nevét. Próbálom egyenletesen venni a levegőt. – Nem is érdekel. Ami Michiganben történt, Michiganben is marad. Fátylat rá. Viszont látom, hogy nézel rá. Azt is, ahogyan ő néz rád. Láttam, amikor tegnap megvigasztalt. – Résnyire szűkíti a szemét, úgy fürkészi az arcomat. – Nos?
- Nem értelek. – Úgy csinálok, mintha nem tudnék semmiről. Nem akarom sem magamat, sem pedig Brandont bajba keverni, de úgy látszik, ez elkerülhetetlen.
- Ne tedd a hülyét, Allyson – vonja fel a szemöldökét. – Bejön neked, tudom.
- Igen, de… semmit sem jelent. Vagyis de…
- Pontosan, semmit sem jelent. – Egy vigyor költözik a szája szegletébe. Meglepődöm a cinikus hangját hallva. – Nem fogsz keresztbe tenni, igaz?
- Mi ütött beléd?
- Mi ütött belém? Belém semmi. De ezt én is kérdezhetném tőled. Most már más hapijára hajtasz? Ribanc lettél? – Élvezettel ejt ki minden szót, én pedig azon gondolkodom, megüssem-e vagy sem. Stacey-nek igaza volt. Ashley nem olyan, amilyennek mutatja magát.
- Szó sincs erről. Megcsókolt. – Talán jobban kéne fájnia, ahogy kimondom, pedig semmit nem érzek. Ha a kedves és angyali Ashleyvel beszélnék, bűntudatom lenne, most azonban azt kívánom, bár’ eltűnne.
- Azt hiszed, ez bármin is változtat?
- Ez mindent megváltoztat.

- Brandon szeret engem. Csak fellángolás lehetett.
- Vagy mégsem.
- Brandon szeret engem – erősködik. Késztetést érzek, hogy megismételjem, amit az előbb is feleltem, de inkább nem teszem. – Téged talán csak meg akart dönteni.
- Volt Lett volna rá alkalma. Mégsem tette. - Ashley keze ökölbe szorul a térdén, én pedig megengedek magamnak egy apró mosolyt. Ha harc, hát legyen harc.
- Nézd. – A hangjából semmilyen idegesség nem szűrődik ki, inkább fenyegető stílusban beszél hozzám. – Még, ha érez is bármit irántad, akkor sem lesz soha veled. Három okból. Az egyik a családi konfliktus. A másik, hogy Brandon nem az olyanokra bukik, mint te.
- Mi a harmadik? – Fél szemöldökömet felvonom, várva a válaszát.
- A távolság. Ó, milyen kár. Los Angeles és Michigan között több, mint háromezer mérföld van. Egy-egy randira repülőgéppel kéne utazni? – Harsányan cseng a nevetése. - Még mindig egyszerűbb átmenni a szomszédba az igazi barátnőjéhez, mintsem háromezer mérföldet utazni, hogy „meglátogasson” téged, igaz? – Meghökkenve pillantok Ashley-re. Az arca már kevésbé angyali, elvakít elborít rajta minden szépnek és kedvesnek álcázott vonást a kárörvendés. Pillanatok leforgása alatt sikerült megismernem a valódi énjét, és meg is utálni azt. Nem is értem, hogy dőlhettem be neki. Túlságosan naiv voltam. Vajon Brandon tudja, hogy milyen az igazi Ashley Reed, vagy ő is annak az angyalarcú kedvességnek ismeri még mindig, amilyennek én az első találkozásunkkor?
Bár egy kényelmes bőrkanapén beszélgetek, mégis úgy érzem, hogy egy csatatér közepén állok, és az ellenségemmel vívok, fájdalmas gondolatok közepette. Vonallá préselem a számat, és tudom, igaza van. Teljesen logikus érveket hozott fel ellenem, én azonban egyetlen észérvet sem tudok említeni. Mégis meg kell tartanom a magabiztosságomat. Nem engedhetem, hogy Ashley azt higgye, legyőzhet. Nem az ő módszerei szerint fogom megvívni az én harcomat. Erősnek kell lenned, Allyson.
- Talán. Ugye, te szentül hiszed, hogy Brandonnak te vagy az igazi?
- Természetesen.
- Nem lehetsz az.
- Hogy mondod? – Mulatságosnak találja a dolgokat, de közben dühíti is a mondandóm.
- Ha te lennél az igazi, Brandon magával hozott volna. Ha te lennél az igazi, mindennap mondaná, hogy szeretlek. Rád nézne vacsora közben, átmenne a szobádba, ha egyedül vagy. És… sosem kételkedne abban, hogy mit érez irántad. De mégis hozzám fordult. Tudod, mit jelent ez? – Résnyire szűkített szemmel figyel. – Nem vagy elég neki.
- Pontosan elég vagyok neki, Allyson! – Egy pillanatra felszökik a hangja, de egy sóhaj után ismét normális hangnemben szól hozzám. - Tudod, talán még kedvelnélek is, ha nem akarnád lenyúlni a pasimat. De le akarod, és ez mindent megváltoztat.
- Azt szeretném, ami mindenkinek jó.
- Nem, azt szeretnéd, ami neked jó.
- Ahogy te is.
- Figyelmeztetlek: vagy leszállsz Brandonról, vagy pedig… nem is tudom… történhet valami, ami talán nem nagyon jó neked. A szüleid sokat veszekednek… talán a legjobb az lenne, ha Lyla egy darabig távol lenne ettől a közegtől, nem gondolod?
- Ne keverd bele a húgomat! Ő csak egy kisbaba!
- Nem akarok ártani Lylának. Neked sem akarnék, ha nem lennél az utamban.
- Mégis éppen ezt teszed! Hogy lehetsz ennyire kétszínű? Nem veszed észre, hogy ezzel mindenkinek ártasz? Még Brandonnak is!
- Szerinted Brandont hol érdekli, mi van Lylával?
- Érdekli. Tudom – suttogom magam elé.
- Jóképű srácok vannak Michiganben. Neked miért pont az én fiúm kell?
- Jóképű srácok vannak Los Angelesben. Neked miért pont a szomszédod kell?
- Brandon szeret engem. Tudom, hogy szeret, senkinek sem kell erről meggyőznie.
- Talán szeretett, talán még mindig szeret. De tegnap mégis mellettem volt. Nem melletted. Tudod, a fiatal párok, akik új városba érkeznek, közös selfieket posztolnak, randizni járnak. Hányszor voltál randin Michiganben? – Ashley beharapja az alsó ajkát, nekem pedig ettől csak még jobban megjön a bátorságom. – Egyszer sem. Hm. Én már kétszer is voltam. És – emelem fel a mutatóujjam – Brandonnal. – Elégedetten hátradőlök. Most rajtam a sor, hogy mulassak.
- Sokáig nem voltunk együtt, talán összezavarodott.
- Talán kiszeretett belőled.
- Nem, összezavarodott. Csak erről lehet szó.
- Miért? Annyira hihetetlen, hogy Ashley Reedet dobhatják? Ugyan. Azt hittem, egy szőke libával találkozok, de tévedtem. Tulajdonképpen te egy barna liba vagy. – Álcázok egy nevetést. – Ha annyira szeretne, nyíltan felvállalná, hogy barátnője van.
- Nyíltan fel is vállalja! – Kiegyenesedik, és felvonja a szemöldökét.
- Ez roppant érdekes… – Az államhoz nyúlok, olyan mozdulattal, mintha éppen elmerülnék a gondolataimban. – Amikor kitárgyaltuk egymás szerelmi életét, ő azt mondta, nem, nincs senkije.
- Talán elfelejtette megemlíteni! – Felnevetek.
- Elfelejtette, hogy a csaja mellett lakik? Ez nevetséges.
- Nem veszek részt a buta kis játékaidban! – Feláll, és az emeleti lépcsőfordulóhoz sétál.
- Tudod, Ashley, mindig a jó győz.
Ashley megáll, megfordul, majd elmosolyodik.

- De nem ebben a mesében – közli egy halvány vigyorral, aztán folytatja útját a szobája felé. 

4 megjegyzés:

  1. Szia!:)
    Huuh nem is tudom, mit mondjak:D
    Alaposan félre ismertem Ashleyt:)
    Valamiért így mégis jobb, mert így nem a "jó küzd jó ellen" ha szabad ezt mondani xD
    Nagyon tetszett Allyson és Ashley szócsatája:)
    Fantasztikus rész lett!:D
    Siess a folytatással*-*
    Ölel : Panna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Panna!

      Ismét rendületlenül és szokásodhoz híven te vagy a legelső kommentelőm! <3 Imádlak! Köszönöm, hogy elolvastad!
      Hát... hogy félreismerted-e azt nem tudom, de ígérhetek valamit: elég sok meglepetés lesz Ashley részéről a következő fejezetek alkalmából! :DDD
      Örülök, hogy tetszett, igyekszek hamar jelentkezni!

      Ölel,
      Bella

      Törlés
  2. Kedves Bella!

    Ez a fejezet nagyon nagyon tetszett, az új kedvencem lett. :) Bírtam Allysont, ahogy visszavágott Ashleynek, kíváncsi vagyok, mi fog történni a folytatásban! Sajnálom, de még mindig nem tudtam folytatni a Jeges Érintést, így kérlek, várj türelemmel, míg hozom a folytatást. :) Remélem, te hamarosan felteszed a következő részt a Suttogásból!

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arika!

      Nagyon örültem a komidnak, köszönöm! Igyekszem hamar hozni a folytatást, de te is hozd! Már tűkön ülve várom! *-*
      Reményeim szerint, én holnap hozom! De ki tudja :DD

      Ölel,
      Bella

      Törlés

Író: Bella