2016. március 27., vasárnap

Tizenhatodik fejezet

Drága Suttogóim! 

Tudom, tudom. Közel egy hónap telt el és csak most jelentkezem. Ne haragudjatok a késleltetés miatt, de sem időm nem volt, sem pedig energiám arra, hogy publikáljak, amely bár nagy bűn, tekintve, hogy rengeteget várakoztattalak benneteket, de remélem, bocsánatos. Most viszont két jó hírrel is szolgálhatok! Húsvét van és itt a kövi rész! Nem tudom, hogy ebből, melyik a jó, azt hiszem mindkettő az, szóval, akkor inkább három jó hír :)). Az utolsó pedig nem más, mint egy új blogom nyitánya a közeljövőben. Még nem publikus az oldal, de, amint lesz bejegyzés és közzé lesz rakva, értesítelek titeket! Addig is kellemes ünnepeket és jó olvasást! 

XVI.
Hullafáradtan kellene megérkeznem. Az arcomról sütnie kellene, hogy mennyire elfáradtam a próbák közben, de ehelyett csuromvizesen, a víztől testemhez tapadó ruhákban, hatalmas mosollyal az arcomon, jobbomon Elsával, nevetgélve lépek be a házba. A nevetés annyira eluralkodik rajtunk, hogy szinte levegőt sem kapunk, és először észre sem vesszük a minket fürkésző Brandont.
- Veletek meg mi történt? – néz végig vizes ruháinkon és csapzott hajunkon, mi pedig még jobban röhögni kezdünk. Türelmesen vár, míg abbahagyjuk a nevetést, majd leroskadunk a fogas alatti kis padra.
- Ne aggódj, Brady, semmi gáz – mondja Elsa fülig érő vigyorral. Nevethetnékem támad, ha csak arra gondolok, milyen lenne, ha Brandont mindenki így hívná, minden körülmények között. Abszurd.
Brandon felvonja a szemöldökét, és várja a folytatást. Közben titkon rám sandít. Azt hiszi, nem veszem észre, de pontosan tudom, hogy figyel, nem kell odanéznem. Érzem magamon a pillantását.
- Húúú, Brandon, nem is tudod mennyire hálás vagyok Allysonnak, hogy magával vitt! Életem legszebb és legviccesebb délutánja volt!

- Nem is próbáltatok?
- De igen, zenéltünk, énekeltem is, viszont utána Alaricnak egy jó ötlet jutott eszébe, és elmentünk egy jó helyre. Kajáltunk pizzát, ittunk kólát, meg szétböfögtük magunkat egy nyilvános helyen! Irtó vicces volt! Utána lementünk a focipályára, és, miután bekapcsolt az öntözőrendszer, tiszta vizek lettünk, mozdulni sem tudtunk a röhögőgörcstől! Játszottunk felelsz-vagy-mersz?-et! Allyson, mondd el a feladatod! – lök meg a vállával, mire felnevetek. Brandon, semmi jelét nem mutatva, hogy érdekli a dolog, unottan pillant most rám. Pontosan tudom, hogy érdekel, Brandon, a délutánom!
- Szerelmet kellett vallanom egy fának, majd, miután ez sikerült, hozzá is mentem – kapok a homlokomhoz. Még most is alig hiszem el, hogy képes voltam erre! Tiszta hülye vagyok…
- Én voltam a tanú – karol át egyik karjával Elsa, a fejét pedig a vállamra dönti. – Azt hiszem, Brandon, hogy Allyson bejön Ryannek – mosolyog Elsa, nekem pedig egy pillanat erejéig lefagy a vigyor az arcomról. Pont úgy, ahogy Brandonnak is, csak én jobban leplezem.
- Tényleg? Miből gondolod ezt?
- A bárban Ry felkérte Allt táncolni! Irtó cukik voltak! – Brandon magára erőltet egy mosolyt, mintha csak annyira feldobná az eset. Brandon Adams, meg kell tanulnod, hogy nem minden úgy történik, ahogy azt gondolod. Féltékenynek kell lenned. Nekem pedig nem kéne ennyire idegesnek lennem…


- Hát, azt hiszem, ideje lenne átöltözni – próbálom terelni a témát, Elsa pedig a homlokához kap, mintha ez teljesen kiment volna a fejéből. Felkacag a saját hibáján, majd feláll, és felhúz engem is a padról.
- Teljesen igazad van. Túl sokat csacsogok, még a végén megfázunk – nevet.
- Hát, kötve hinném, hogy negyven fokban meg tudnál fázni, de tényleg jobb lenne átöltöznöd… - feleli Brandon, én pedig a szám elé rakom a kezemet, nehogy elnevessem magam az enyhe célzásán és Elsa kijavításán.
- Most meg miért vagy ilyen?
- Ilyen milyen? – Úgy látszik, a fiú élvezi, hogy a húga idegein táncolhat.
- Utálatos.
- Utálatos, mert megmondom, hogy negyven fokban nem fogsz megfázni, vagy utálatos, hogy azért mondom, hogy öltözz át, mert túlságosan is tapad rád az a póló? – Elsa eltátja a száját, aztán sértetten megfordul és engem maga után húzva halad fel a lépcsőn.
***
- Mi a véleményed Ashleyről? – kérdezem Elsát egy kedves mosoly kíséretében. Láthatóan mindketten jobban érezzük magunkat a tiszta, száraz ruhánkban, és, bár nem vagyok az a „na, csacsogjunk ki másokat”-típus, Elsával jó beszélgetni, és valójában is érdekel, mit gondol a bátyja barátnőjéről. Ahogy azonban észreveszem, erre az egyszerű kérdésre nem olyan egyszerű a válasz, mint gondoltam. Elsa zavartan szőkés hajába túr.
- Csinos lány, mindig követi a divatot, a stílusa nagyon menő.
- Tudod jól, hogy nem erre vagyok kíváncsi. Úgy általában. Milyennek ismerted meg?
- Nem hinnéd el, de a kapcsolatunk egyáltalán nem indult jól. Az a „vásárolgatós kis liba”, aki voltam, részben neki köszönhető. Olyan akartam lenni, mint ő, hogy… felfigyeljenek rám. De most már tudom, hogy nincs erre szükségem, mert az nem én vagyok. – Az ujjaival kezd babrálni. – Brandon és Ashley körülbelül egy éve vannak együtt. Nem tartottak szünetet, nem szakítottak. Köztük minden olyannak tűnt, mintha… teljesen tökéletes lenne az életük. Jó, persze párszor összekaptak, de nem többször, mint az normális. – Egy pillanatra felnéz, majd egy sóhaj után folytatja. – Úgy ismerkedtünk meg, ahogy az szokás. Brandon elhozta, bemutatta, és kész. Persze én azelőtt is ismertem Ashleyt, hiszen egy suliba járunk, de csak látásból. Szóval Brandon elhozta, bemutatta, és mondanom sem kell, hogy anyám egyből odavolt érte, apa meg azért kedvelte, mert a családból mindenki másnak bejött. Kivéve nekem. Azt hiszem, nem sikerült túl jól lepleznem.
- Hogyhogy?
- Ahogy bemutatta, olyan furcsa érzés töltött el. Ashley… túlságosan is tökéletesnek tűnt ahhoz, hogy ott és abban a pillanatban velünk legyen. Jó, nem mintha Brandon nem lenne jó pasi, a suliban odáig vannak minden mozdulatáért a lányok, de akkor is. Brandon nem szereti a túl-tökély alkatokat, szóval eleve nem illett bele a képbe, hogy jöttek össze.
- Hogy érted, hogy túl-tökély?
- Hát, Ashley kedves. Szép, szereti a gyerekeket, az állatokat, ért a divathoz, tud zongorázni, felsőfokon beszéli a franciát – te jóságos Atya Szent Úristen -, okos, és emellett még a hangja sem rossz. Nem értettem, hogy mégis hogy lehet bármi is ebből a kapcsolatból. Úgy éreztem, manipulálni akarja a testvéremet, ez pedig zavart. Mégis miért akarna egy ilyen lány pont az Adams családnál jó pontot szerezni, ha már van tapasztalata e téren – ezt gondoltam.
- Volt tapasztalata? Ashley járt Daviddel?
- Nem. Pont, hogy csúnyán összerúgták a port valami miatt. Ezért nem értettem az egészet.
- Akkor David és Ashley most rosszban vannak?
- Azóta már elrendeződtek köztük a dolgok, és jóban vannak, szoktak együtt lógni is, de nem olyan „most annyira szeretlek, és fátylat a múltra” a kapcsolatuk.
- Aha, értem – bólogatok az információk hallatán. – De te miért nem kedvelted? Azért, mert tökéletes? Szerintem amúgy nem az, de tök mindegy – jegyzem meg mellékesen, mire Elsa felnevet és folytatja.
- Nem, szerintem szimplán kétszínű volt. Na, nem tudom elmagyarázni, ez olyan „első benyomás”, vagy mi a tököm. Bocsi – kap a szája elé, mire legyintek egyet, hogy nem érdekes.
- Most is ezt gondolod róla?
- Egy év alatt sok minden történt, Allyson. Tudok Ashleyről mindent. Volt időm megismerni őt. Már megváltozott a róla alkotott véleményem, és örülök, hogy a bátyám boldog vele. Ha egy évet kihúzott mellette, valószínűleg nem lehet annyira rossz, és most már nekem sem tűnik annyira megátalkodottnak ez a csaj.
- Értem – nyugtázom a dolgot. Elsa végigmér, majd kárörvendőn elmosolyodik.
- Nem bírod Ashleyt.
- De, én nem azt akart…
- …ad mondani, tudom – fejezi be helyettem a mondatot. – De a tényen nem változtat. Ne aggódj, majd megkedveled! Én sem kedvelném, ha az én házamban élne, főleg úgy, hogy szinte nem is ismerted!
- Igen. – Megnyugszok, mikor szembesülök vele, hogy valójában nem az igazi indokot közölte, mikor kopognak, és Brandon lép be az ajtón. Meg sem várva a válaszomat, vagy legalább a reakciómat, leül az ágyam másik végébe, és int Elsának, hogy menjen ki. Mikor már biztos vagyok benne, hogy nem hall minket, megszólalok:
- Mit csinálsz itt?
- Kerülsz engem – közli az egyszerű tényt.
- Persze, hogy kerüllek, mi mást kéne csinálnom?
- Az erdőbe sem mész már. Miattam van?
- Természetesen miattad! Mégis hogyan kéne reagálnom? Minden pillanatot megragadok, csak, hogy ne kelljen a közeledben lennem! Kellemetlenül érzem magam ebben a hülye háromszögben, szóval kirakhatsz belőle! Nem akarok a részese lenni annak, amit te meg Ashley folytattok! – Nagyot sóhajtok, és lejjebb veszem a hangerőmet. – Megmentettél, Brandon, hálás vagyok érte. De arról nem akarok többé beszélni, szóval éljük az életünket tovább. Te nemsokára visszamész Los Angelesbe, én pedig itt maradok.
- Nem fogok kertelni, fontos vagy a számomra Allyson. Soha életemben nem mondtam ezt még senkinek, szóval jól jegyezd meg. Kezd ez az egész már vontatottá válni, és én nem leszek annak a filmnek a szereplője, ahol a két tag csak kerülgeti egymást, amíg össze nem jönnek.
- Az összejövésig stimmel – bólintok. – Csakhogy ez még csak szóba sem jött.
- De, nálam szóba jött.
- Ha tényleg így gondolnád, már réges-régen beszéltél volna Ashleyvel. De te… tulajdonképpen félsz tőle?
- Nem, csak sajnálom. Elég sok rossz történt vele mostanában, és nem szeretném ezzel traktálni őt.
- Rendben van. Akkor mennyit várjak? Egy napot? Egy hetet? Egy hónapot? Egy évet? Mikor lesz vége ennek a „pont most”-időszaknak?
- Ígérem, véget vetek ennek. – A kezem után nyúl, és legnagyobb meglepetésemre, nem húzom el. – Adj… adj két napot – Elmosolyodom. Két nap. Lehetséges?
- Rendben – adom be a derekamat. Brandon huncut vigyorra húzza a száját, majd a kezével közelebb von magához. Érzem a bőrömön a leheletét, és hevesebben kezd verni a szívem. Annyira elképzelhetetlennek tűnik a számomra, hogy annak ellenére, mennyiszer találkoztunk családi keretek közt, éppen most figyeltünk fel egymásra. A hüvelykujjával végigsimít az államon, majd egy csókot nyom az ujja helyére. Kezei a pólóm alá nyúlnak, a levegőt zihálva veszi, és egyre csak közeledik felém az ajkaival. Mikor eltolom magamtól. A tettemen magam is meglepődök. Beijedtem? Talán nem vagyok még kész arra, hogy megtegyem? Vagy… vagy csak a lelkiismeretem? Úgy viselkedek, mint egy ribanc.
- Nem lehet – mondom. Annak ellenére, hogy tudom, milyen Ashley igazi arca, akkor sem tudom megtenni. Brandon nem az én barátom. Még nem. A szüleim pedig úgy tekintenek rá, mint egy unokatesóra, nem, mint a lányuk megrontójára! Ha kihasználnám az alkalmat, azzal elásnám magam a saját szememben is, és eggyel több indokot adhatnék Ashleynek, hogy tönkretegye az életemet, vagy ha azt nem is, de utáljon.
- Mi a baj? Te nem… bocs, ne haragudj! – Sosem láttam még őt ennyire zavartnak. Gyorsan elkapja a kezét, és hátrébb csúszik az ágyon.
- Semmi baj – kulcsolom össze az ujjainkat. – De emlékszel. Két nap. Vagyis még Ashley barátja vagy. Nem teszem ezt vele, akármilyen is.
- Ezt meg mégis hogy értetted? – Francba. Néha igazán befoghatnám azt a lepcses pofámat.

2 megjegyzés:

  1. Bella! Te drága, fantasztikus Bella!:D
    Hogy lehet ilyen jól írni?!?
    1.Elkezdem olvasni a részt.
    2.Már rég szétröhögöm magam a "szétböfögtük magunkat egy nyilvános helyen" résznél, és akkor még nem is adtad hozzá Allyson-t egy fához!:"D
    3.Aztán egy csokit majszolgatva a sötétben kuksolok, és a képembe nyomom a telefonom, hogy az Ashley-ről folytatott beszélgetés minden részlete pontosan elérjen az agyamba
    4.Fülig érő szájjal fetrengek, mert Brandon épp 'szerelmet vall' Allysonank:D <3
    5.Kész! Végem... te nagyon értesz ám a drámai befejezésekhez, és ez! Szétvet az izgalom, úgyhogy kérlek, nagyon siess vele, mert lerágom a körmeimet!:D
    Ölel: Panna :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Panna! Te drága, hűséges olvasóm, Panna!

      Nagyon köszönöm, hogy ismét megajándékoztál egy kommenttel és elolvastad a fejezetem! Öröm volt elolvasni, amit írtál és rengeteget mosolyogtam közben!
      A körmeidet azért ne rágd le, mert terveim szerint, körülbelül egy hét múlva újra találkozhatsz Allysonnal! <3

      Ölelés <3,
      Bella

      Törlés

Író: Bella