2016. augusztus 10., szerda

Huszonegyedik fejezet

Sziasztok Egyetlenjeim! 

Bocsánat, bocsánat, hogy nem hoztam a részt. Úgy érzem felesleges egy kisregényt írni arról, hogy időhiányban szenvedtem írás terén meg blablabla, szóval ettől az áradattól megkíméllek titeket. Itt az idő most meglehetősen szar, vihar készülődik, úgy éreztem, mégis posztolnom kell, mert ha akár még csak egy napig is várok, megint el fog tolódni. Nektek hogy telik a nyár? Várjátok már a sulit? :) 
Komiban írjátok meg a véleményt és, hogy mi újság veletek! :D 

Kellemes olvasást, 
BELLA

XXI.

Miután Stacey helyettem is elmagyaráz Chadnek mindent a szobában, mindketten azt hisszük, hogy egyáltalán nem fog érteni semmit, mivel ő egy fiú. Nem értheti az ilyen pasiügyeket, és a lányok között folyó viszályokhoz se lehet sok köze. Gondoltuk, hogy rengeteget vissza fog kérdezni, és mindkettőnket meglepett, amikor csak hozzáfűzte a sajátos véleményét. Úgy látszott, teljesen tisztában van mindennel; fölösleges lenne újra a szájába rágni a történteket.
- Szívesen eljönnék én is szombaton, de tudod, az ősök berágtak rám. Mondjuk, ez érthető – bólogat. – Az anyám szülésznő, mint azt tudod. Nagy sokk lehet neki, hogy én… nem teljesen olyan férfi leszek, akit ő akar. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem is szeret, de mégiscsak egy buzival van dolga, nem? Az olyanok, mint én, méltatást sem érdemelnek, nemhogy megértést.
- Idő kell csak nekik. Nem fognak gyűlölni érte – mondom.
- Idő? Idő a tortasütéshez kell, Ally. Én nem vagyok torta, csak egy meleg srác, aki azt reméli, hogy még sokáig élhet ebben a házban – néz körül, de a nővére oldalba löki.
- Ne mondj ilyet, Chad. Én kiállok érted.
- Mindegy is – tereli a témát a srác. – Te, Stacey Williams, nagyot koppantál volna, ha anya jön le helyettem a lépcsőről, ugye tudod? Oké, hogy utálod, de attól, hogy felpofozod, nem lesz semmi jobb. Ez Ally ügye, nem kell mindenbe beleavatkoznod.
- De az egy ribi. Na, ő nem érdemel méltatást – ellenkezik a testvérével, mire leállítom őt.
- Felesleges róla beszélni. Terhes Brandontól, kiakadtam, ennyi. Nem akarok róla beszélni.
- Attól még ott van az a gyerek, hogy nem akarsz róla beszélni. – Úgy látom, mindenképpen ennél a témánál maradunk. – Mellesleg egy hülye kis picsa. Tuti, hogy direkt hívott téged!
- Nem ügy, Stacey, felejtsük el. De erről eszembe jutott valami. Mit mondtál Brandonnak, amikor beértél a házba? Láttam, hogy súgsz neki valamit – bizonygatom, mire Stacey hirtelen témát vált és az ajtó felé indul. Ki is ért volna, ha Chad nem rántja vissza őt az ágyra. A lány, mivel látja, hogy innen nincs menekvés, ő indította el a lavinát, beszélni kezd.
- Csak az igazat – von vállat. – Idézzem? – Chad helyettem is bólint. – Oké. „Brandon, te egy szemét alak vagy. Nem, még a szemétnél is szemetebb. Szóval kapd be… és ne az ujjamat!”.
- Komolyan ezt mondtad annak a srácnak? – néz rá meglepett tekintettel Chad, mire a nővére szerényen bólint. – Ez az én tesóm – öleli magához a barátnőmet, mire felnevetek. Soha nem találkoztam még olyan testvérpárral, akik ennyire jól kijöttek volna egymással a sok-sok veszekedés, civakodás ellenére is. Remélem, hogy Lylával mi is ilyenek leszünk.
Ábrándozásomból a telefonom csengése ébreszt. A kijelző Brandon számát mutatja, és nem tudom, mi lenne a legjobb döntés, amit hozhatok. Felvegyem-e, vagy hagyjam. Elég megalázó volt nekem, amikor látta a „kitörésemet”, de úgy érzem, tudnék vele beszélni. Azonban ha felveszem, lehet, azt hinné, hogy ez azt jelenti, megbocsátok neki és minden el van felejtve, pedig közel sem. Ő még nem hagyta abba a szivatásomat, de az is igaz, hogy az ominózus eset óta nem tárgyaltam vele. De még azelőtt sem.
- Ki hív? – kérdezi Stacey mellőlem.
- Brandon. Szerinted felvegyem?
- Add csak ide – kapja ki a kezemből a telefont, és fogadja a hívást. Néma csendben ülünk, mikor Stacey kihangosítja. Kíváncsi voltam a barátnőm reakciójára és Brandon szavai is nagyon érdekeltek. De egyet kellett értenem Stacey-vel abban, hogy jobb, ha nem szólalok meg. Meg ő amúgy is szeret ilyen ügyeket intézgetni.
- Szia – szólal meg az ismerős hang és Stacey-vel összenézünk. – Nem tudtam, hogy jó ötlet-e felhívni téged, mert a legutóbbi beszélgetésünk sem ért valami jól véget. Nézd, teljesen megértem, ha nem akarsz velem beszélni, de nem tehetsz úgy, mintha nem ismernél. Nem költözhetsz át minden egyes akadálynál a barátnődhöz, hiszen tudnod kell, én is itt vagyok neked, bármi is történt. Vagy történjen. – Stacey unottan felvonja a szemöldökét, de továbbra sem szólal meg. – Nekem is… vagyis engem is nagyon meglepett Ashley bejelentése, szóval teljesen meg tudom érteni a kitörésedet és részemről minden rendben is van; nem kell szabadkoznod, és ne érezd emiatt kínosan magad előttem. Csak azt láttam, hogy az esőben ülsz és szomorú vagy. És nekem is elkélne egy frissítő zuhany. Ez nem mindennapi dolog, és nem tudom… hogy akarom-e ezt. – Stacey arcán átsuhan egy meglepett mosoly; szerencsére nem néz rám. Nem látja, hogy a szívem olyan gyorsan lüktet, mintha éppen lóversenyt akarna nyerni. – Haza kéne jönnöd. Halló? Ott vagy? Basszki, szerintem ez a sípszó után van már…

- Nem, nem a sípszó után van – mondja Stacey.
- Stacey?
- Nem, Brandon, anyád. Persze, hogy én vagyok, te köcsög! És… te most azért hívtad fel Ally-t, hogy elmondd, mennyire sajnálod, hogy felcsináltad a csajodat? Honnan tudod, hogy érdekli, vagy, hogy emiatt volt szomorú? Hülye vagy. Honnan tudod, hogy ez bárkit is érdekel? – Brandon a telefonba nevet.
- Nem érdekel, hogy kit érdekel, és kit nem. Hogy bárkit érdekel-e. Én nem bárkit hívtam, hanem Allyson Harvey számát. És te tudtommal NEM Allyson vagy, kedves STACEY – hangsúlyozza a nevét, mire Stacey szája egy kerek o-t formáz. Nem szokványos, ha valaki visszadumál neki.
- Ha tudni akarod, Brady, akkor Allysont nem érdekled. Se te, se a ribancod, se a kölyköd. – Ennél a résznél elneveti magát. Olyan furcsa ezt Stace szájából hallani. – Olyannyira nem érdekli, hogy szombaton randizni megy Ryannel és folytatja az életét. Egyébként meg nem te voltál a baja, hanem az a rohadt kocsi. Ha lemész a garázsba, akkor látod, hogy milyen károkat szenvedett meg.
- Komolyan? De hát… szombat holnap van. – Brandon hangja meglepett.
- Igen, komolyan. És tudja.
- Ööö… ez szuper. A Sunban? Mégis elmegy rá?
- Naná, hogy elmegy! Ugye nem hitted azt, hogy egy magadfajta srácért fogja lemondani az egészet, igaz? – nevet gúnyosan a barátnőm. – Tudod, Sun, szombat, nyolc! – hangsúlyozza az infókat. – Ó, és nem kellene úgy bánnod vele, mintha tartoznál neki, mert Ally NEM miattad viselkedett úgy! Mellesleg egy köszönettel tartoznál neki, hiszen ő találta meg a kis kurvádat!
- Stacey, ne beszélj így róla – mondja Brandon, de hallom a hangján, hogy viccesnek találja. – Öhm, megkérhetlek valamire?
- Figyu, baby, nem vagyok szeretetszolgálat, oké? Kéregess anyádtól! – A szám elé kapom a kezem, hogy benntartsam a feljönni kívánó nevetésemet. Stacey rám kacsint, amolyan „minden simán megy”-módon, és ismét Brandonra összpontosít. – Na, jó. Mit akarsz?
- Ne szólj Allynek a hívásról. Sőt, töröld ki még a híváslistájából is. Tényleg rossz ötlet volt hívnom; csak magamat járattam le.


- Na, ezt jól észrevetted! Tényleg, magadat járattad le! De nem szólok neki! – Stacey szeme felcsillan és gyorsan beleszól még a telefonba, mielőtt a másik fél lerakná. – Én is kérhetek valamit?
- Figyu, baby, nem vagyok szeretetszolgálat! Kéregess anyádtól – idézi Brandon a barátnőmet, majd mielőtt ő is szóhoz jutna, bontja a hívást. Stacey dühösen nyomja a kezembe a mobilomat, és hosszas káromkodás után, miszerint őt nem lehet így faképnél hagyni és csak úgy lerakni, meg, hogy ez nem fair, kicsit sikerül lehiggadnia. De tudom, hogy ezt meg fogja bosszulni. Utálja, ha nem az övé az utolsó szó. És el fogja érni, hogy ezt Brandon megbánja, hisz’ ismerem. Remélem, azért nem lesz nagyon gonosz. Vagyis, ha jobban belegondolok… De, legyen csak nagyon gonosz!

***

Az éjszakát Stacey-nél töltöttem. A szüleit nem zavarta, hogy ott vagyok, sőt, úgy láttam, örülnek. Mrs. Williams nagyon finom vacsorát készített, és hétköznapi dolgokról beszélgettünk közben. Ryannel is sikerült beszélnem, és meglepődtem, amikor azt mondta, hogy jó ötletnek tartja a holnapi „koncertet”, így menjek át hozzá délelőtt, hogy egyeztessünk, a címét pedig megírta még üzenetben. Tehát az estém egész jól telt, de még ez sem űzte ki a folyamatosan repdeső pillangókat a gyomromból, amikor arra gondoltam, hogy ma viszont elkerülhetetlen, hogy ismét találkozzak az Adams famíliával. És Ashley-vel, aki most már be is biztosította a helyét közöttük.
- Vedd ezt föl – dobja elém Stacey az egyik ruháját. Egy fekete tapadóra és egy hosszított, félvállas, fehér felsőre mutat. A felső még oké, de a tapadó szerintem túlságosan is tapadna az izzadt lábaimra, tekintve, hogy így is van már huszonnyolc fok, pedig még csak reggel kilenc. Megrázom a fejemet, mire tovább kutat a szekrényében. Egy térdig érő,  kékes színű egyrészes ruhát nyom a kezembe.
- Ez jó lesz – mondom, majd gyorsan belebújok a ruhába. Igyekszem vigyázni a hajamra, mert nem szeretném, hogy összekócolódjon. Így is szinte mindig szanaszét áll. Most, hogy Stacey kivasalta, legalább egy kis ideig, de maradjon ilyen. Stacey felemeli a hüvelykujját, amikor meglát benne, és elmosolyodik.
- Hazaviszlek, anyáék megengedték – közli, mire biccentek egyet. – Mikorra mész Ryanhez?
- Fél tizenegyre beszéltük meg – mondom, miközben a szempillaspirállal ügyködök.
- Oda sajnos nem tudlak elvinni – biggyeszti le a barátnőm a száját. Felkapom rá a tekintetem.
- Nem kell elvinned. Nem emlékszel, van kocsim! – Stacey lesüti a szemeit. Fürkésző tekintettel bámulok rá, amolyan „mit csináltál már megint”-nézéssel, és visszarakom a táskámba a spirált. – Stacey – húzom el a nevét. – Mi van?
- Hát ugye azt mondtam a szüleidnek, hogy a kocsid miatt borultál ki. De az furán vette volna ki magát, hogyha lemennek a garázsba, és a kocsidnak semmi baja, szóval, amikor kivettem belőle a táskádat, egy… kicsit megbuheráltam.
- És az mégis mit jelent nálad?
- Hááát… izééé… na, jó! Hát, egy hullámcsattal csináltam rajta néhány karcolást az ajtónál. El se tudod képzelni, milyen irritáló, csikorgó hangot adott ki! – Az emlék hatására összerezzen. – És… kilyukasztottam a gumit. Mögé raktam egy szeget, és ráparkoltam. Elsőre sikerült! – mosolyog a saját sikerén, de, amikor meglátja az én dühös arckifejezésemet, lefagy a képéről a vigyor. Nagyot nyelek és próbálom türtőztetni magam.
- Tönkretetted a kocsimat?
- Nyugi, beszállok a javíttatásba – mondja.
- Beszállsz a javíttatásba?! Te fizeted ki, Stacey!
- Én egyedül tutira nem fogom! Kihúztalak a pácból, a minimum egy köszönöm! – háborodik fel.
- Köszönjem meg, hogy elbasztad a kocsimat? Teneked elmentek otthonról?!
- Nem, itthon vannak!
- STACEY!
- ALLYSON!
- Szerintem most hazamegyek – kapok a táskámhoz.
- Most haragszol rám? – kérdezi, még mindig felháborodottan.
Kisebb hezitálás után felelek neki.
- Nem – sóhajtok. – Igazad van. Nem örülök, de jogos. Ha nem látják, hogy tényleg gáz van a kocsimmal, akkor kérdezősködnének! – Megölelem, mielőtt elindulnék. – Köszönök mindent.
- Szívesen. És lehet, hogy meglepibe még meg is csináltatták a szüleid. Akkor viszont nagyon örülj!
- Lehet, és fogok is! Vigyázz magadra.
- Öööö… fölösleges búcsúzkodnod, Stacey. Te viszel haza – nevetek. Stacey nevetve a fejéhez emeli a kezét, mint aki elfelejtette ezt az apróságot, majd a táskája után nyúl, és együtt hagytuk el a házat. Beszálltam a kocsijába. A hátul maradt pokróc újra felelevenítette a tegnap történteket. De, ahogy Stacey mondta, felesleges ezen idegeskednem. Akik úgy láttak, azoknak Stacey beadta azt a kamut, és annyi minden történt ezen a héten, hogy elég lesz most csak a mával és a randimmal foglalkoznom. Oké, talán David miatt kellene aggódnom, hiszen őt, meglepő, de nem könnyű átverni. Ráadásul ő szemtől szembe beszélt is velem, így könnyedén leszűrhette, hogy nem egy kocsi a problémám.
A könyökömet az ablakhoz támasztom és ráhajtom a fejemet. Az autóban a néma csönd uralkodik egészen hazáig, én pedig szótlanul figyelem a mellettünk elsuhanó, ismerős házakat, parkot. Az egyik bolt előtt egy anyuka veszekedik a két gyerekével, de aztán leengedi hadonászó kezeit és visszasétál a boltba. Körülöttem zajlik az élet. Mielőtt Brandonék idejöttek volna a nyáron, mindent tudtam. A napirendem abból állt, hogy reggel kimentem az erdőbe hegedülni, ebéd előtt elvittem Lylát és Nagyapát egy hosszú sétára vagy a parkba, délután buliban voltam vagy az évfolyamtársaimmal, vagy a barátaimmal, és mindig mindent tudtam. Tudtam, hogy Mr. Montgomery a szomszédból mikor megy át Miss Lordhoz esténként, amikor a feleségének megkezdődik a munkaideje a kórházban. Tudtam, hogy az előttünk lakó Jennának és Ashtonnak mikor születik meg az első gyerekük, és én voltam talán a legelső, akinek elmondták, hogy a kisfiukat Taylornak fogják hívni. Azt is tudtam, hogy az egy utcával odébb lakó Carter-családban a szülők már a válás szélén állnak, és annyira el vannak magukkal foglalva, hogy nem veszik észre, hogy az idősebbik fiuk szinte minden éjjel kiszökik, hogy a barátaival betéphessen valahol. Azonban az utóbbi időszakban kiestek ezek a dolgok. Alig vagyok egyedül, és úgy érzem, már nincs személyes terem. Régen öten éltünk ebben a hatalmas házban. Én, Nagyapa, anya, apa és Lyla. Meg a kutyusunk, de ő sosem jött be. Akárhová mentem, mindig elég helyem volt, bármerre tudtam menni, sehol nem ütköztem neki senkinek. Most nem öten vagyunk, hanem tizenegyen. Ott van rajtunk kívül Elsa, Brandon, Kelly néni, David, Ashley és Trevor. Akárhová megyek, ott vannak, kivétel a szobám. De nem zárkózhatok be egész nap. Ha a konyhába igyekszem, látom Kelly nénit és anyát, ha a kishúgommal szeretnék lenni, éppen ott időzik Ashley, ha a fürdőszobába szeretnék menni, Trevor éppen trónol, ha a nappaliba, akkor pedig ott van mindenki. És talán ezért nem is beszélgetek mostanság Nagyapával, habár tudom, kéne. Sehol sem vagyunk egyedül, nem bújhatunk csak úgy el valamelyik szobába, arra várva, hogy mikor nyitnak be és zavarnak meg minket. Annyi mindent mesélnék neki, csak nincs rá terem, időm, alkalmam. Próbálkoztam egyszer azzal, hogy elviszem őt a parkba, de apa ránk tukmálta Elsát is. És bár nem titkolózom Elsa előtt – kivétel a Brandonos ügy, de az nem hazugság, mert csak nem mondtam el az igazságot, viszont nem is kérdezte -, azonban nem szívesen beszélgetnék Nagyapával teljesen őszintén úgy, hogy közben ott üldögél mellettünk Elsa, és engem fürkész.
Hosszas gondolatmenetemből és a magamon való szánakozásomból a megálló kocsi ébreszt. Stacey türelmesen figyeli az éppen bambulásból ébredező arcomat. Gyorsan összeszedem magamat és búcsúzóul átölelem a legjobb barátnőmet. Ő csak drukkolásként összefonja a közép-és mutatóujját, ezzel sok sikert kívánva.
- Mutasd meg nekik, Csajszi – biztat mosolyogva.
- Itt van a pillanat, amikor belépek; a húsz nem fogadott hívás anyámtól; hogy Ashley-t ismét látnom kell, de azért még érjek oda Ryanhez is, és ne szúrjam el a randinkat. Úgy érzem, szétrobbanok – sóhajtom gondterheltem. Stacey megszorítja a kezemet.
- Emlékszel, amikor tavaly a kézilabda-mérkőzésen valaki orrba dobott téged a labdával? – Nehéz lett volna elfelejteni. Mindenki egy emberként fordult felém, hogy ellenőrizzék, jól vagyok-e. A stadionban akkora volt a csönd, amikor lerogytam a földre, hogy a saját lélegzetvételem is visszhangzott. - Összeestél a földön, és mindenki azt hitte, hogy elájultál, de te csak megtörölted az orrodat, felálltál és méltóságteljesen visszasétáltál a kapuba. És csak azután bőgted ki magad, mikor lement az utolsó tíz perc is a játékból. Azért mentél vissza a kapuba, mert nem akartál Madison Kurley-nek, az ellencsapat vezetőjének még egy olyan esélyt adni, hogy a csapatod ócsárolja.
- Emlékszem, de ez hogy jön ide? – értetlenkedek.
- Na, hát ezzel csak azt akartam mondani, hogy hülye döntés volt, mert csak még jobban feldagadt az orrod, mivel nem tettél rá azonnal jeget – csap a combomra és nevetve megrázza a fejét, amikor észreveszi meglepett arckifejezésemet. – Én szétütöttem volna azt a csajt. Jobban, mint tegnap Andie-t, azt elhiheted.
- Ashley – javítom ki.
- Szándékosan csesztem el annak a ribancnak a nevét.
- Tudom – nevetek.
- Na – tér vissza az eredeti témára. – Akármekkora hülyeség is volt tőled, de tavaly kibírtál tíz percet vérző és fájó orral, hányingerrel a gyomrodban, sírás nélkül, sőt, még nyertetek is. Soha. Életemben. Nem láttalak még annyira célratörőnek és kitartónak, mint akkor, és fogalmam sincs, hogy lehet, hogy nem törött el az orrod, tuti valami természetfeletti lény vagy, de mindegy, nem is ezt akartam mondani. Hanem azt, hogyha azt a napot kibírtad, ezt is ki fogod. És figyelmeztetlek – emeli fel a mutatóujját ezúttal fenyegető stílusban. – Ha megint úgy kell érted jönnöm, mint a tegnap, akkor nagyon elnáspángollak. – A végére már elneveti magát. – Na, indulj, mert a muterod már az ablakból leskelődik – sürget, mire kiszállok a kocsiból. Még int egyet, aztán megfordul a kocsibejárón, és elhajt.
Nagyot sóhajtok, mielőtt belépnék a házba.

- Menni fog, Allyson – szajkózom magamban, miközben egyre közelebb kerülök a bejárathoz. 

4 megjegyzés:

  1. Babám!
    Hát mi az isten ez a befejezés? Ezt a részt vártam a legjobban! :'D Staceyt és Chadet egyre jobban bírom, Brad pedig egy pöcs volt a beszélgetés végén, bár részben érthető a viselkedése.
    Nagyon várom a folytatást! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!

      Köszi a szép szavakat! A bétámmal éppen arról beszélgettünk a múltkor, hogy milyen menő lenne már, ha nekünk is lenne Stacey-nk meg Chad-ünk. :D :D :D
      Királyság volna :D

      Ölel,
      Bella <3

      Törlés
  2. Hát, drága Bella,
    be kell valljam, az egyetlen dolog amit annyira utálok a hozzád hasonló bloggerekben: részről részre úgy belém fojtod a szót, hogy nem tudok újdonságot írni!:D
    Hányszor mondhatom el, hogy lenyűgözöl a részek aprólékosságával, izgalmával és humorával, amit még a "legdepisebb" részbe is belevarázsolsz, olyan módon, hogy kevesebb jobban odaillő dolog lenne!:)
    Kezdek kifogyni a lehetőségekből!:''D
    Mert egyszerűen egyre jobban megfogsz a történet előrehaladtával!
    Kíváncsian várom a folytatást!:D

    Ölel: Panna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *Meghatottan felpillant*
      Köszönöm, hogy mindig újra és újra elmondod és, hogy ennyire megszeretted a történetem és, hogy szinte nincs rész, amikor ne érkezne komment tőled. Köszönöm, hogy szereted a történetemet. És köszönöm, hogy mindig eléred, hogy mosolyogjak vagy éppen elérzékenyüljek a soraidon. Tényleg köszönöm.

      *Meghatottan int egyet*

      Ölel,
      Bella <3

      Törlés

Író: Bella