Harmadik fejezet

Sziasztok!

Úristen... hát... nem is tudom, mit mondjak. Nagyon szépen köszönöm a tizenkét feliratkozómat (I love my followers), és azt is, hogy a részeim után mindig hagy valaki megjegyzést. Amikor elolvasom, hogy, mit reagáltatok, hatalmas boldogság önt el. De tényleg. Köszönöm. :)

Meghoztam a harmadik részt, remélem, az is elnyeri a tetszéseteket! :D Jó olvasást!

III.

A kert kiülőjében ücsörgök, kezemben egy könyvvel. De igazából nem is a könyv köt le, mivel elképesztően unalmas, annál hasznosabb. A gondolatok cikáznak a fejemben, hogy jól tettem-e, hogy úgy beszéltem a saját anyámmal. Sosem vágtam semmit még a fejéhez, és ez az érzés nekem teljesen új nekem. Bár, akkor jó ötletnek tűnt, hogy végre felnyitom mindenki szemét, most mégis egy kis bűntudatot érzek. És csalódottságot, mert nagyapa nem állt ki mellettem, holott rá számítottam a legjobban.

Nem utálom a szüleimet, csupán haragszom rájuk, amiért ennyire sekélyesek, és kétszínűek. El akarják hitetni a gyerekkel, hogy minden rendben, szeretjük egymást, meg minden, aztán meg jön a feketeleves, vagyis, amikor kiderül, hogy ez mekkora, de mekkora kamu.

Megértem anyát, hogy sok neki ez. Egy romlott házasság, egy lassan tizennyolc éves tinédzser, egy kisbaba, egy haldokló apa, és nem sokára a nyakunkon lógó rokonok is, de nekünk is meg vannak ezek a problémáink, mégsem nyúlunk ital után, pedig lenne rá okunk. Régebben mindig is felnéztem anyukámra, mert tehetséges, szép, menő, és nagyon kitartó volt, most viszont odáig lesüllyedt, hogy egyes egyedül megigyon egy üveg piát, és ezt nem tudom, hova tenni. Tudom, hogy igazam volt abban, amiket mondtam neki, csak attól félek, túlzásba vittem a „na, majd én megmondom, hogy mi a bibi” szerepemet.

Azonban nem csak magamat hibáztatom, hanem nyilván őt is. Megbeszélhettük volna a dolgokat, elmondhatta volna, hiszen egy család vagyunk. De neem, mert Clara Benson úgy határozott, majd ő megoldja, egyedül megbirkózik vele, tök sunyiban. Aztán mikor felnyitom mindenki szemét, hogy hoppá, ez így nem lesz jó, akkor két dolog történik:

          1.      Természetesen én leszek a rossz, a lázadó, a szemtelen, az igazságtalan tinédzser, akinek volt képe ahhoz, hogy beszóljon az anyjának, és megmondja, mi a helyes, és a mi a nem helyes.

          2.      Aztán ugye bár, mivel én gyerek vagyok, anyám meg a felnőtt, neki így lévén van joga megsértődni, nekem azonban nincs.

Tehetetlenül csukom be a könyvet, amit az asztalra helyezek. Összekulcsolom magam előtt a kezeimet, és csak nézem, ahogy a szomszéd macskája éppen a mi udvarunkban teszi a szépet egy fának, amikor nagyapa hangját hallom a mellettem lévő székből. Felé nézek, és kisöprök egy kósza szőke tincset az arcomból.

- Rám is haragszol, igaz?

- Nem haragszom, csak vártam volna valamit tőled. De most már úgyis mindegy.

- Lásd be, azért, az furcsán vette volna ki magát, ha a negyven éves lányomnak elkezdek papolni az erkölcsről.

- Igen, mert az nem vette furán ki magát, hogy a tizennyolc éves gyereke papol neki, ugye? – nevetek, mert így kimondva, tényleg nevetségesen hangzott az egész.

- Nem ez a legrosszabb – sóhajt mellettem. – Apád megkapta Kelly nénéd hívását Holnap idejönnek.

- Jajj, ne már – nyögöm fájdalmasan, mert ez hiányzik most a legkevésbé az amúgy is bonyolult családi életembe.

- Látom, várod – mosolyog mellettem nagyapa önelégülten, mire kénytelen vagyok elnevetni magam. Olyan vicces az öreg, amikor önelégült. – Szerintem, addig nem lenne rossz elrendezni anyáddal a dolgokat. Szerencsétlen lenne, ha pont, akkor törne ki a veszekedés, amíg a rokonok itt vannak.

- Tudom, tudom, már gondolkodtam rajta – legyintek. – Még mindig a szobájában van?

- Igen, nem jött azóta ki.

Nagyot sóhajtok és az ölembe eresztem a kezeimet. Fogalmam sincs, hogy a történtek után, mit mondhatnék neki, hogyan békíthetném ki anélkül, hogy visszavonnám a mondottakat. Mivel komolyan gondoltam mindent, csak éppen nem a legjobb formámban adtam elő. Sosem gondoltam volna, hogy a bocsánatkérés ennyire frusztráló érzés.

Lopva nagyapára sandítok, ami nem igazán sikerül, mivel ő épp engem néz. Előtte egy csésze kávé, amelybe néha bele-belekortyolgat. Nagyon csodálom őt. Neki talán a legnehezebb közülünk, mégis mindig vidám arccal néz rám. Mindig is irigyeltem az optimizmusát. Azonban azt is tudom, hogy van valami, ami felkavarja. Sose beszél a nagyiról, pedig tudom, hogy ők lehettek régen a legboldogabb idős házaspár. Már vagy öt éve, hogy meghalt, de az emlékét mindig őrizni fogom. Ő volt a második anyám.

- Ti is csináltatok a nagyival őrültségeket fiatalkorotokban? – kérdezem, és látom, hogy kissé váratlanul éri a kérdésem. Már épp visszavonni készülöm, amikor egyszer csak mesélni kezd.

- Minden fiatal csinál bolondságokat, és ez így van rendjén. A mi legnagyobb őrültségünk az volt, hogy alig húsz évesen belevágtunk a házasságba, és senkinek a szavát meg sem fogadtuk. Nem érdekelt, hogy meddig tart, vagy mi lesz, csupán megtettük. Én akkor huszonkettő voltam. Ő két hónap híján húsz.

- A nagyi még nem töltötte be a húszat, amikor elvetted?

- Nem – int nemet a fejével, és a nosztalgiázástól, halványan elmosolyodik. – Mindenki mondta, hogy hagyjuk a fenébe, úgyse tart sokáig, mi viszont közel ötven évet húztunk egymás mellett.

- Sosem veszekedtetek?

- Dehogynem, minden házasságban vannak hullámvölgyek, de hamar kibékültünk. Igaz szerelem volt a miénk. El se hinnéd, hogy a legtöbb veszekedésünk a frigyünk elején volt. Néha egész butaságok miatt kaptunk össze.

Ezt nehéz elképzelni. És nem nagyapa részéről, hiszen biztos vagyok benne, hogy őmiatta kaptak össze. A korához és a körülményekhez képest még mindig egy pörgős nagypapa. Azonban a nagyi nem volt ennyire zizzent, mint a nagyapám. A nyugodt körülményeket kedvelte, és mindig igyekezte elkerülni a civakodásokat. Most, hogy azt hallom, hogy sokat veszekedtek, kicsit más megvilágításba helyezi a szemem előtt a halott nagymamámat. Érdekes, hogy egymás ellentétjei voltak, mégis milyen boldogságban éltek.

Nagyapára nézek, miközben egy sóhaj hagyja el a számat. Nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudjam, ez a legmegfelelőbb időpont, ahhoz, hogy bocsánatot kérjek anyámtól a tiszteletlen viselkedésem miatt.

Felállok, aztán a házba érve anya szobája felé veszem az irányt. Valószínűleg már tudja, hogy közeledem, mivel a papucsom csoszogása már három méteres körzetem belül is hallatszik. Ez is egy olyan ajándék, amelyet Kelly nénikémtől kaptam. Csak azért hordom még mindig, mert kényelmes.

Megállok az ajtaja előtt, mikor odaérek, és kettőt kopogok. Zúgolódást hallok bentről, majd az ajtó egyszer csak kinyílik, és ő áll ott előttem. Lesütöm a szemeimet, ahogy az előző beszélgetésünkre gondolok. Elhúzom a számat, mire jobban kitárja az ajtaját, hogy beengedhessen. Karba teszi kezét, és úgy várja a mondandómat, miután becsukom az ajtót.

- Bocsánatot szeretnék kérni – nyögöm a kínkeserves szavakat. – Az anyám vagy, és nagyon szeretlek. Tudom, hogy nem kellett volna, olyan hangnemben beszélnem veled. Szóval… sajnálom.

Anyám arca megenyhül, szája sarkában apró gödröcskék jelennek meg.

- Én is hibás vagyok. Habár szemtelen voltál, jogosan akadtál ki. Én is nagyon sajnálom – Széttárja a karját, és megölel. Olyan régen történt már ilyen, hogy most csak meglepődve állok. Nem is emlékszem már, mikor jutott utoljára ideje rám a folytonos veszekedések mellett. Aztán eltol magától. Először azt hiszem valami rosszat tettem megint, de mikor vicces fintorra húzza az orrát, tudom, hogy nem erről van szó.

- Megbocsátok. Egy feltétellel – Rám néz, miközben az ujjával egy egyest formál – Le kell foglalnod az unokatestvéreidet, amint idejönnek.

Behunyom a szemem. Kétségtelen, halálom órája nem sokára ütni fog, ha ezt meg kell tennem. Életem legszörnyűbb pillanatai közé tartoznak azok az események, amikor egy fedél alatt kellett lennem velük. És bár senki sem mondta, tudom, hogy Kelly nénitől az a telefonhívás… „meghívató” jellegű volt.

- Ha nem teszem meg, nem bocsátasz meg? – húzom el a számat.

- De, megbocsátok. Csak csalódott leszek – Közelebb jön, és megfogja a kezemet. – Kérlek szépen, Allyson, ne hagyd rám ezt az egészet! Azoknak a kölyköknek semmi nem jó! Te vagy az egyetlen reményem! Még a születésnapomat is elrontják!

Kicsit meglepődök, mikor ezt mondja. Teljesen elfelejtettem, hogy kedden lesz anya szülinapja, azonban ezt próbálom leplezni, és pókerarccal nézek rá továbbra is.

- Nem kérek egyetlen születésnapi ajándékot sem, ha ezt megteszed értem! Annyi gond és baj zúdul a nyakamba mostanság, és az a sok munka is ott van! Ha ezt az egyet megtennéd értem… én lennék a legboldogabb szülinapos anyuka az egész világon…

Nagyot sóhajtok tehetetlenségemben is, hiszen látom, mekkora nyűg ez a vállán. Tudom, hogy nehéz neki, mert minden összejön, így magamban, nehéz szívvel, de a javára döntök. Végül is? Csak néhány unokatesó, akik néhány napra ideutaznak! Mi baj történhet?

- Na, jó – nyögöm ki végül, anya pedig mosolyra húzza száját.

- Ó, köszönöm, köszönöm, köszönöm! Te vagy a kedvenc legidősebb lányom!

- Anya? Nem tudom, tudsz-e róla, de… én vagyok az egyetlen legidősebb lányod – mondom, és a megjegyzésemen mindketten nevetni kezdünk. 

Boldog vagyok, hogy végre sikerült tisztáznunk a dolgot, és bár anyu szülinapi kérésének nem örülök, ennyit azért igazán megtehetek érte. Aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz.