Íme meghoztam az új részt, remélem tetszik! Komiknak mindig örülök, köszönöm is őket, igyekszem mindre válaszolni!
Jó olvasást!
VII.
Reggel nyolcra már a fürdőszoba felé veszem az irányt a
cuccaimmal együtt, hogy elkészüljek, és fél óra múlva már induljak is. Kicsit
izgatott vagyok, és már alig várom, hogy megismerhessem Alaricot, és a többi
tagot. Bemegyek az ajtón, fogat mosok, letusolok, kivasalom a hajam, és
készítek magamnak egy natúr sminket, aztán felveszem a választott ruhámat: egy
sötét, tapadós szoknyát, egy pántos csőtoppal.
A reggelit kihagyom, mert igazából nincs se étvágyam, se időm
ahhoz, hogy egyek, és mivel anyut tegnap este beavattam a mai napom menetébe,
ezért egy sziával a gitárommal együtt elköszönök tőle, és elviszem a
kocsijukat, hogy azzal menjek.
Tizenöt perc kocsikázás után meg is érkezem. A suli teljesen
kihalt, egy lélek nincs ott – nem csodálom, de a pár méterrel odébb lévő kisebb
stúdióféleségből hangok szűrődnek ki, amelyeket egyre jobban hallok a közeledtemmel.
Az ajtó ki van támasztva egy székkel, és mikor belépek, a „zenészek”
elcsitulnak. Egyetlen hosszú asztal mögött ülnek, és mosolyognak rám. Egy – a
húszas évei végén járó – férfi áll föl, és a kezét nyújtja, mire megrázom.
- Alaric Camlin vagyok, és tudom, hogy e-mailben hivatalosan
beszéltünk, de tegeződjünk. Bemutatlak a többieknek.
Végignézek a négy fiatalon, akik engem bámulnak. Mindössze
egyetlen lány van köztük, aki körülbelül egykorú lehet velem. A vállára egy sas
madár van tetoválva, haja rövid, fekete, orrában egy orrkő díszeleg. Mellette
egy vékony, magas srác ül, lelapított haja van, és enyhe borostával az állán. A
következő srác egy jóképű, zöld szemű fiú. Barna haja tüsisre van nyírva,
egyszerű khaki inget visel, a nyakában egy lánc lóg. Bólintok, amikor
észreveszi, hogy tovább bámulom, mint azt illene. A helyes srác mellett, egy
néger pasi ül. Narancssárga atlétában ül, mandulavágású barna szemei vannak, és
sötétbarna, - szintén – rövid haja.
- Ő ott Stephanie – mutat a lányra, aztán továbbmegy. – Utána
Isaack, Ryan, és Tim – Bólintok, hogy lássa, értem. Helyet foglal a Stephanie
melletti széken, majd a terem közepén álló, magasított, bárszékre int. Leülök,
és az egyik lábamat felteszem a tartóra, hogy azon egyensúlyoztassam a
gitáromat.
- Nos, Harvey, lássuk, mire emlékszel még – Előidézem a dalt,
amit tegnap este gyakoroltam, miután visszaértem, és játszani kezdem. Néhány
helyen - az elején - hamis akkordot húzok le, de az éneklésemmel együtt, nem
hangzik rosszul.
Lehúzom az utolsó dallamot, a többiek pedig megtapsolnak.
Halványan elmosolyodok, és érdeklődve figyelem a reakciómat.
- Néhány hamis hang volt benne, de tulajdonképpen ezeket egy
kis gyakorlással meg lehet semmisíteni. Én szívesen segítenék ebben – szólal
meg először Alaric.
- Szerintem sem volt annyira rossz, ahhoz képest, hogy már
rég nem játszottál – mosolyog biztatóan Stephanie.
- Jó fej vagy – Isaac von vállat, Alaric pedig megköszörüli a
torkát. – Nem volt rossz – Kacsint egyet, majd ismét beletemetkezik a mobilja
böngészésébe.
- Ügyes vagy, bár kicsit szorongtál a zenélés alatt. Más
hangszeren is játszol?
- Hegedülök. És zongorázok – Ryan elismerően biccent, és Tim
felé fordul.
- Ez a néhány hamis hang nem azt jelenti, hogy elfelejtettél
gitározni, hanem, hogy többet kéne rajta játszanod. Mellesleg van egy olyan
érzésem, hogy nem azért jöttél ide, hogy zenélni tanulj, hanem, hogy ne
unatkozz. Szerintem – Kacsint egyet, miközben vigyorra húzódik a szája.
- Benn vagy – közli Alaric, én pedig megköszönöm. – De amúgy
is benne lettél volna, mert nincs sok jelentkező. Szóval…
- Tulajdonképpen azt akarja mondani, hogy teljesen
feleslegesen zenéltél nekünk. Így is-úgyis bekerültél volna – nevet fel Ryan,
mire belőlem is kitör a nevetés. Megrázom a fejem, és felveszem a gitáromat.
Nagyon szívesen maradnék még, de haza kell mennem, mivel anyának megígértem,
hogy sietek.
- Köszönöm, hogy meghallgattatok azért – vonok vállat, és
elmosolyodom. – Mikor lesz az első próba?
- Holnap ráérsz?
- Persze, de… elhozhatom az egyik barátomat? – kérdezem.
Elsára gondolok, mivel ki szeretném engesztelni amiatt, hogy ismét nem megyek
vele shoppingolni. Ryan egyetértően bólint, én pedig elmosolyodom. – Mikor
jöjjek holnap?
- Délelőtt. Nem tudom, ráérsz tíz körül? – Biccentek. – Akkor
holnap délelőtt tízkor. Örülök, hogy megismerhettelek – Kezet rázok Ryannel. –
Remélem, jóban leszünk.
- Én is – mosolygok rá, és eleresztem a kezét. A többieknek
is intek egy „sziasztok”-ot, aztán a kocsihoz sétálok, és beülök. A gitáromat
hátra rakom az ülésre, egy megkönnyebbült sóhaj után, beindítom a motort. Bekapcsolom
a rádiót, és a No way no főénekese kezd nyávogni. Inkább maradok a csöndnél, és
kinyomom, mivel nem bírom hallgatni, aztán hazafelé indulok.
Leparkolok a garázsunkban, és felbattyogok a kerten a hátsó
ajtóig, ahol aztán be is megyek. Anya és Kelly néni sürög-forog a konyhában, az
illatok már a garázsba is leszűrődnek. A nappaliból a tévé zaja szűrődik, és
apa meg Trevor bácsi szurkolása a csapatoknak. David is ott ül közöttük, de a
füles a fülében, egyfolytában a telefonját nézi, még egy sziára sem méltat. A
konyha ablakán kinézve látom, hogy az udvarban Elsa fekszik a hintaágyon, és
valami könyvet búj, Brandon azonban sehol sem látom. Tippelek, hogy az emeleten
van, de megkérdezem.
- Brandon? – Anya és Kelly néni sokat sejtetően összenéznek,
miközben én éppen a válaszukat várom.
- Fogalmam sincs – feleli a nagynéném – Szerintem az
emeleten, de lehet, hogy kiment a kertbe, Elsa pedig az udvaron van.
- Ja, őt láttam.
- Hogy sikerült? – kérdi anya egy szelet paradicsom
felszeletelése közben.
- Egész jól, holnap ismét megyek tízre, szóval elviszem a
kocsit – mondom.
- Rendben, de óvatosan vezess!
– Okés, és köszönöm! - Felszaladok a lépcsőn, és legnagyobb
meglepetésemre Brandon ül a földön a falnak támaszkodva. Egyik térdét felhúzva
tartja, és azon pihenteti a kezét. Leülök mellé, és nekidőlök a falnak.
- Na? Bekerültél? - Bólintok. – Ügyes – Ezt jó mélyen
elraktározom az agyamba, mert nem mindennapi esemény, amikor Brandon egymást
követő két napon is megdicsér. – Holnap is mész, gondolom – A szemeimet
forgatom, és bólintok, neki pedig felcsillan a szeme, és rám néz. – Elkísérlek.
- Mi? – Meghökkenek. – Nem!
- Az erdőre is ezt mondtad.
- Jó, de ez most más! Nem, nem viszlek el!
- Egyetlen érvet mondj, hogy miért ne. És ne azt, hogy nem
szabad, mert azt úgy sem veszem be – Felvont szemöldökkel mered rám.
- Elsát viszem magammal vásárlás helyett, hátha ezzel
megbékítem. De még ő sem tudja egyelőre.
- Meggyőztél – Elismerően bólint, mire felnevetek, és
felállok. Brandonnak nyújtom a kezem, hogy felhúzom, de csak legyint, hogy nem
kell, marad még egy kicsit. Vállat vonok, és besétálok a szobámba.
Leülök az ágyra, de ekkor becsapódik az ajtóm, és Brandon áll
a szobámban. Meglepetten pillantok rá, és bár normál esetben ordítanék vele,
hogy ezt mégis hogy képzeli, most csak felvont szemöldökkel meredek rá.
- Ne menj holnap – mondja, és az erőteljes megjelenése
ellenére, a hangja nyugodt.
- Hogyhogy ne menjek holnap? Megígértem – magyarázom,
teljesen jogos érvekkel alátámasztva.
- Akkor mondd le. Úgysincs semmi kedved ahhoz, hogy holnap
vadidegenekkel töltsd a szabad délelőttödet – Megvonja a vállát, és bár igaza
van teljes mértékben, nem teszem meg, amit kér. Két okból. Az egyik, mert
megígértem, és nem szokásom hazudni, a másik pedig… nagyon-nagyon szerettem
volna bekerülni ebbe a csapatba, új arcok, zenészpalánták közé, és nem fogom
tönkretenni ezt a pillanatot azzal, hogy már a legelső igazi, kötöttségek
nélküli találkozásunkat lemondom.
- Igazad van, tényleg a hátam közepére sem kívánom, de én
akartam, én erősködtem, szóval, holnap, ha fúj a szél, ha szakad, én ott leszek
tízkor – közlöm. – Mellesleg mit mondanék? „Bocs, de nincs kedve, majd
legközelebb”? Ezt mégis hogy gondoltad?
- Mit tudom én? Randid van, találkozód van, anyád beteg…
találj ki valamit.
- Igen, csakhogy egyik sem igaz – ellenzem.
- A randit beszervezhetjük – Rám kacsint, mire forgatni
kezdem a szemeimet, és megrázom a fejemet.
- Most mér’? Ha olyan nagyon remek csapat az, akkor biztosan
megértik, hogy nem mész ma. Ugyan már, Allyson! Légy szíves – kérlel, de
továbbra sem tartom helyesnek az ötletét.
- Nem – Erősen artikulálom a szót, és a jobb kezemmel az ajtó
felé mutatok, hogy ideje távoznia. Bár nem szívesen dobom ki a szobámból, néha
kezd már kicsit túl sok lenni belőle. És egy ilyen néha-pillanat természetesen
a most is.
Brandon összeráncolja a szemöldökét, és összefonja a karjait.
Felvont szemöldökkel állok fel az ágyról, és megállok előtte, miközben a
kezeimet a csípőmre teszem.
- Ki akarsz dobni? – Olyan, mintha saját magától kérdezné,
mintsem tőlem. Bólintok. – Megbántottalak? – Nemet intek, és az egyik kezemet
ismét az ajtó irányába szegezem, de még mindig nem moccan. Idegesen beletúrok a
hajamba, majd rámeredek, várva valamilyen… akármilyen reakciót tőle. Némi
töprengés után, végre megszólal.
- Zavarban vagy a közelemben – Tátva marad a szám a
kijelentésére, és hevesen rázom a fejemet. Lehetséges, hogy igaza van. Sőt,
tuti, hogy igaza van, de előbb halok meg, mint, hogy ezt bevalljam neki. Már
így is el van szállva magától – megjegyzem: jogosan.
- Mi? Nem! – tiltakozom. - Csak mérhetetlenül dühös vagyok,
amiért így viselkedsz velem! Nem fogom lemondani azt a rohadt találkozót, értsd
meg!
- Rendben, akkor ne mondd. Hányszor találkozunk, mi? Egy
évben egyszer, ha megesik, neked pedig még ilyenkor sincs időd a rokonaidra!
- Két éve egy szót nem váltottunk, és, amikor ott voltam
nálatok, akkor te sem tartózkodtál éppen otthon! – vágok vissza, és torkom
szakadtából kiabálok vele, pont úgy, ahogy ő velem.
- Te se nagyon erőltetted magad!
- És te sem!
- Jó!
- Jó! – Egy kis szünetet tartok, aztán lejjebb veszem a
hangom, mielőtt még bárki feljönne, és megkérdezné, mi ez az őrültekháza
köztem, és Brandon között. Amit igazából én se nagyon értek, egyik oldaláról se
nézve.
- Menj a francba – Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom előtte, de
továbbra is lecövekelve áll a szobámban, engem bámulva. – Húzz már el, az Isten
áldjon meg! A kibaszott életbe sincs veled se energiám, se kedvem veszekedni,
és ne mondd meg te nekem, hogy mit, és hogyan kéne csinálnom!
- Én csak megkértelek valamire, amit te nem vagy hajlandó
megtenni nekem – védi magát, bennem pedig még jobban fortyog a düh.
- Azért, mert ehhez egyáltalán, az ég adta világon, semmi
közöd nincs! Tehát… utoljára kérlek, hogy told ki a segged a szobámból, és
hagyj végre békén! Már az érkezésed pillanatától az idegeimen táncolsz, szóval
azt hiszem, jár nekem annyi, hogy megmondjam, ki lehet a szobámban, és ki nem!
És te nem!
- Miért húzod fel magad ezen annyira? – kérdezi, miközben az
ajtóm felé lépeget lassan.
- Egy: mert megígértem, nem mondom le! Kettő: mert olyasmibe
ütöd bele az orrodat, amibe nem kéne, és nem a te dolgod! És három – számolom
az ujjaimon -, mert te velem ne ordibálj!
- Rendben van, Allyson – Megáll a küszöbnél, és végigmér. –
Kimegyek. Szép napot! – sziszegi, és elhagyja a szobát, én pedig azonnal
becsapom mögötte az ajtót.
Kedves Bella!
VálaszTörlésElnézést, hogy egy ideje eltűntem, de elfoglalt voltam az iskola miatt, most viszont itt vagyok és jöttem olvasni! Tetszett a fejezet, ahogy az eddigiek is, főleg Brandon miatt, egyre érdekesebb lesz kettejük viszonya. Az eleje tetszett a legjobban, mikor bandáztak, és Allyson gitározott - főleg, mivel én is gitározom és imádom! Megyek is olvasni a folytatást!
Puszi, Arika
Örülök, hogy tetszett! És nekem is nagyon jólesnek a megjegyzéseid! Mindig mondasz valami olyat, amiből példát vehetek, és rakhatok a soron következő fejezetbe! :)) Köszönöm!
TörlésNeked is sok sikert Blake-kel és Laycie-vel!
Ölel,
Bella
Hűha!:))
VálaszTörlésEz a rész is fantasztikus lett! Nem tudom eldönteni, hogy Brandon-Allyson veszekedés, vagy a bandázás volt-e a kedvencem... Tudod mit? Mindkettő!XD
Nagyon siess a folytatással, tűkön ülve várom!:)
Annyira örülök, hogy tetszett a rész! Igyekszek a következővel, megígérem! Remélem, az is elnyeri a kívánt hatást! :)))
TörlésKöszönöm!