2015. október 31., szombat

Kilencedik fejezet

Itt is a várva várt új rész! Most legalább nem késtem, és időben el tudtam nektek hozni! Remélem, tetszik, és szívesen olvassátok! Köszönöm a kommenteket és visszajelzéseket! Nagyon örülök nekik! *-*  Nem rég nyílt egy új blogom. Akit esetleg érdekel, nézzen be! :))) Katt

Kellemes olvasást! 
IX.
A fűzfa alatt ülök, és kavicsokat dobálok a tóba. A szemeim könnyekkel vannak áztatva, és már kezd lehűlni a levegő. Dühös vagyok még, viszont már lehiggadtam. Valamiért ez a fajta szomorúságom csalódottsággal keveredik. Még azt hittem, hogy talán egy hihetetlen és fantasztikus hétnek nézek elébe, ahol talán történik más is, mint veszekedés, sírás, vagy… vagy, mint egy sima beszélgetés, de nyilvánvalóan tévedtem. Tévedtem, amikor azt hittem, félreismertem Brandont, és nem az a rohadt tuskó, akinek megismertem, hanem egy jó barát is. Nagy hiba volt bedőlni ennek. Hiszen, ha az lenne, meghallgatott volna. És százegy százalék, hogy nem mond rólam olyat, ami bántó, sértő, de még csak nem is igaz.
Mindig azt állítottam, hogy nem érdekel Brandon, de ha így lenne, akkor most nem ülnék egyedül a sötétben, miközben sírok. Nem tennék olyan dolgokat, amelyek még csak nem is érdekeltek korábban, és nem lennék izgatott a jelenlétében, vagy akkor, amikor burkoltan bókol nekem. Talán azért vagyok ennyire magam alatt, mert ez a kép omlott össze bennem az imént. Zenélnem kéne, hogy elmúljon a fájdalmam, de ez tulajdonképpen nem is az, sokkal inkább csalódottság. És az ilyen érzés nem távozik csak úgy el.

Halk lépteket hallok a hátam mögül, és meg sem kell fordulnom, ahhoz, hogy tudjam, Brandon az. Sebtében megtörlöm egy zsepivel a szememet, mielőtt leülne mellém a fűbe. Rátenné a kezét a kezemre, ám mielőtt megtenné, elhúzom. Felhúzom a térdemet, és ráhajolok. Így nézem a vizet, miközben egyetlen pillantást sem vetek az engem figyelő fiúra.
- Ne haragudj – Kezdi, de nem vagyok kíváncsi a bocsánatkérésére. Csupán udvariasságból, és dacból nem szólok közbe. – Elhamarkodottan ítélkeztem, és teljesen jogos, ha most gyűlölsz. Igazad van, semmi közöm a magánéletedhez, és még akkor sem viselkedhetek így senkivel, ha rossz napom van, mert az sem mentség.
- Nem gyűlöllek – mondom. Igaz ez, hiszen tényleg nem. Akármennyire is próbálom gyűlölni, vagy legalább utálni, nem megy. Rápillantok. – Miért mondtad? Talán úgy öltözködöm? Láttál valaki mással? Vagy csak egy elhamarkodott telefonhívás, és egy meg nem hallgatott magyarázat miatt mondtál ilyet rólam?
Brandon lesüti a szemét, és úgy dönt, inkább a saját tenyerét pásztázza, mint, hogy a szemembe nézzen.
- Értem – suttogom, majd felkelek a földről. Ebben a pillanatban a zsebemben megszólal a mobil. Nagyot sóhajtok, aztán ránézek a kijelzőre. Ismét az ismeretlen szám hív, és biztos vagyok benne, hogy Ryan az. Felvenném a telefont, de alig van térerő, így úgy döntök, hogy, majd, ha ismét a háznál vagyok, visszahívom.


Kék szemek figyelnek, mikor elrakom a telefonomat. Nagyot fújva felvonom a szemöldököm, mire a srác elvigyorodik. Más szituációban talán nekem is mosolyra húzódna a szám, de most nem igazán tudok jókedvű lenni a történtek után.
Brandon feláll a földről, és felém kezd lépkedni. Most az egyszer nem lépek el, kíváncsi vagyok, mire készül. A hátamat a fűzfa törzséhez nyomja, a száját pedig az enyémre tapasztja. A mérhetetlen düh most még jobban lángol bennem, és bár, ha normálisan viselkednék, eltolnám magamtól, esetleg felpofoznám, most viszont hagyom. Egyik keze a derekamra csúszik, a másikkal az én kezem után nyúl, hogy a nyakába akaszthassa. A tenyeremet a mellkasának támasztom, és kicsit megnyomom, ő pedig lihegve elhajol. Úgy néz le rám, hogy egy centi választja el egymástól az ajkunkat, és félő, ismét heves csókolózásba kezdünk. Szerencsére józanabbik énem lassan kezd visszaszállingózni a testembe, és gyengéden arrébb löki Brandont, aki nem ellenkezve, ellép oldalra, ezzel, szabad utat adva nekem.
- Nem csókolhatsz meg csak így – Próbálok felháborodást vinni a hangomba, de valószínű, hogy a gyors lélegzésem nem sokat segít ebben, valamint az előbbi cselekedeteim is azt bizonyítják, nem bántam meg azt, ami köztünk történt.
- Tudom – mondja töredelmesen, de az arckifejezéséről mást olvasok le. Ragyogó íriszei ismét a számra vándorolnak, én pedig egy lépéssel hátrálok. Veszi a célzást, és tekintete a szememre vándorol.
- Nem úgy tűnsz, mint, aki megbánta – közlöm félig felvont szemöldökkel.
- Mert nem is bántam meg. Sőt’ – Elvigyorodik. – De te sem tűnsz túl… bűnbánónak – Megrázom a fejem, ezzel igazat adva neki.
- Ettől függetlenül, ez többé nem történhet meg. Gondolj bele, tulajdonképpen unokatesók vagyunk – magyarázom neki.
- Semmilyen rokoni, vagy leszármazotti vér nem csörgedezik az ereinkben, ezt te is tudod. Unokatesóknak mondjuk magunkat, mert… ezt várják el tőlünk, de tulajdonképpen semmilyen családi kapocs nincs köztünk. Az lenne gáz, ha Daviddel smárolnál – Az utóbbin felnevet.
- Ez igaz, viszont, akkor sem. Ha csak ismerősök lennénk, akkor is ezt mondanám. – Bólint.
- Mert a könyvekben is így van, ugye? – A szemét forgatja a saját mondatán.
- Nem, azért, mert így érzem. Azért, mert… így kell lennie – Inkább magamat próbálom meggyőzni, mintsem őt. Karba teszem a kezemet, mert eszembe jut az eredeti indok, amiért itt vagyok. – Tulajdonképpen mi ettől még nem vagyunk jóban!
- Dehogynem! – nevet fel.
- Dehogy! – ellenkezem. – Nem avatkozhatsz bele a magánéletembe! Nem mondhatod meg, mit csináljak! Nem mondhatod meg, kivel találkozhatok! És… nem csókolsz meg a civakodásunk csúcspontján!
Brandon maga emeli a tenyerét védekezés képen, és hátrál néhány lépést, amolyan „Ácsi, ácsi” módban. Kicsit szórakoztató így látni őt.
- Szeretnéd, hogy bocsánatot kérjek? Háromszor már megtettem, de te mindig az idétlen kérdéseiddel jöttél! Nem tudnád csak egyszerűen azt mondani, hogy „Haragszom, de neked természetesen megbocsátok”?
- Nem! Neked teljesen elmentek otthonról! – Hitetlenül felnevetek. – És, hogyhogy háromszor? Csak kétszer mondtad!
- A csók is az akart lenni – Vállat von. – És valljuk be, hogy jobb volt, mintha egy zacskó puszedlit vettem volna neked!
A homlokomra teszem a kezem, úgy vigyorgok rá. A dühöm egy szempillantás alatt elpárolog, helyét a kimutathatatlan értetlenség veszi, és az a millió kérdés, amelyet legszívesebben feltennék, mégis hallgatok. Fogalmam sincs, mi ütött belém.
Brandon közelebb lép, és egyik kezével átkarolja a nyakamat, hogy magához húzzon. Vonakodva, de viszonozom. Nem igazán vagyok ilyen testközelben egy sráccal. Mármint, amikor apu átölel, az nem számít, mert ő nem olyan, és… még csak nem is srác, Stacey tesója, Chad pedig… meleg.
Elengedem Brandont, és bár tudom, hogy hihetetlenül bolond vagyok, mert ilyen egyszerűen megbocsátottam neki, mégis van ez a „minden rendbe jön” érzésem, ami valami miatt felülmúlja a józan eszemet, és az erős érveimet.
- Nos? – kérdezem, de nem nézek rá, mert elvörösödöm, amikor a kezét rákulcsolja az enyémre. Gondolkodom, hogy elengedjem-e, vagy inkább hagyjam, de nem teszek semmit. Brandon nagyot fújva a hajába túr, és értetlenül megrázza a fejét.
- Mi nos?
- Hát ez. Amit csinálunk – Utalni próbálok a dolgokra, mert nem tudom szavakba önteni.
- Miért, mit csinálunk? – Hurrá. Kezd visszatérni a régi Brandon. Akármennyire is idegesít, hogy teszi a hülyét, nem emelem fel a hangom, csak enyhítek a keze szorításán.
- Tudod, ha az ember lányát megcsókolja az unokatestvére egy kínos veszekedés után, azt… nem éppen a normális szó takarja – magyarázom neki, mire bólint. Elindulunk közben vissza, a ház felé. Jó ötletnek tartom, nem hiányozna, ha a szüleim felhívnák a rendőrséget az eltűnésem miatt. Hihetetlen, hogy, mikre képesek, amikor igazán aggódnak az épségemért.
- Nagyon ragaszkodsz ehhez az unokatesós dologhoz, igaz? – Helyeslek. – Tudod –kezd bele a monológjába -, nem fordult még velem hasonló. Mármint mindig tudom, mikor, kivel, hogy állok. Sose volt egyetlen kérdésem se azzal kapcsolatban, amit csinálok. Aztán idejöttünk… és ez a fajta… öhm, etikettem megváltozott, mert találkoztam veled. Veled, akit eddig még csak észre sem vettem, most pedig – Felemeli összekulcsolódott karunkat, én pedig beletörődően sóhajtok. – Tudom, mit akarok. Tudom, mi a helyes. De azt nem tudom, te mit akarsz. Vagy, hogy lehetséges-e ez az egész.
- Nem járhatunk, ez nyilvánvaló. Ebben az időszakban nem hiányzik egy családi botrány, mert tutira kitörne a harmadik világháború – Brandon érdeklődően pillant rám. – És azt sem mondhatjuk, hogy csak simán az unokahúgod vagyok, mivel evidens, hogy a rokonok… nem csókolóznak. Erről meg aztán végképp nem szólhatunk senkinek, és nem is ismétlődhet meg – Szomorúan lebiggyeszti az ajkát. Eleresztem a kezét, és zsebre vágom a tenyeremet. Csalódottan néz rám, de nem teszi szóvá. Ő is tudja, hogy ez nem mehet így tovább.
- Az lesz a legjobb, ha úgy teszünk, mintha meg sem történt volna – javaslom, de én magam se nagyon hiszem, hogy ez sikerülhet. Mindegy, egy próbát megér. Legalább két hétig kibírom, utána meg már úgyis mindegy, hiszen… elmegy. – Szóval… veszekedtünk, én elrohantam, te utánam jöttél, megbeszéltük a dolgokat… és… kibékültünk – Brandon sóhajt.
- Úgy érzem, hogy ezt könnyű lesz beadni a felnőtteknek, ha esetleg valamelyikük rákérdezne, mi történt – mondja. – De elfelejteni… vagy csak így betudni ezt az egészet… szerintem, nem lesz zökkenőmentes.
- Szerintem se, de muszáj lesz ezt tennünk.
- Ez igaz – Brandon megáll néhány méterre az erdő kijáratától, így én is így teszek. Felém fordul, tenyerébe veszi az arcomat, én pedig levegővétel nélkül igyekszem nyomon követni ezt a néhány másodpercet. A csók azonban, amire számítok, elmarad, helyette csak egy puszi jár a homlokomra. Csalódottságomat nem tükrözve, pókerarcot öltök fel, mielőtt elindulunk.
- Nagyon jó… UNOKATESÓ vagy, Brandon – Erősen kiemelem az „unokatesó” szót, hogy nyomatékosítsam. Brandon szája sarkában egy apró vigyor jelenik meg.
- Ha tudnád, milyen különleges UNOKAHÚGOM vagy te – Kissé nevetségesen hangzik, de magamban mulatva bólintok.
Folytatjuk utunkat a házunk felé.

6 megjegyzés:

  1. Még csak most olvasom először, de már most imádom a blogodat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! <3 Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! :))

      Ölel, Bella

      Törlés
  2. Szia!:))
    Ahogy megjöttem rögtön bepötyögtem az URLhez a blog linkjét...és mit látok? KILENCEDIK FEJEZET A SUTTOGÁSON!!! Éljen! Tudod, mióta vártam erre a részre? Végre, végre meg volt az a csók:D
    Remélem Allyson is hamar elfelejti ezt az unokatesós dolgot, és mindenki happy lesz:))
    Várom a folytatást
    Őszinte csodálód:
    Panna:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Panna!

      Örülök, hogy tetszik, de mi ismerjük Allysont. Ennyire még ő sem egyszerű, és biztosíthatlak, hogy bár elfelejti az unokatesós dolgot, igyekszik más megvilágításba helyezni a dolgokat. Köszönöm a kommentet, nagyon örültem neki! Tudom, hogy vártad, azért hoztam előbb :DD Meg ugye a suli miatt is. :/

      Ölel,
      Bella <3

      Törlés
  3. Kedves Bella!

    Nagyon tetszett a fejezet, először azt hittem, hogy már olvastam, de a kommenteknél jöttem rá, hogy mégsem. Így megújult erővel láttam neki a fejezetnek, és nagyon tetszett a történet alakulása! Brandon bocsánatot kér, majd csak úgy egyik pillanatról a másikra megcsókolja Allysont!!!! Pontosan erre vártam! :) Aranyosak voltak együtt, remélem, hogy nem fogják tudni elfelejteni a történteket és hamar összejönnek - titokban vagy mindegy milyen formában, a végeredmény számít. :) Folytasd hamar!

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arika!

      Töri tanulás közepette ülök. Nagyon meguntam, szóval felnéztem a Suttogásra, és láttam, hogy írtál. Mindig nagyon örülök, amikor nyomot hagysz magad után, és a kommentedet olvasva már fülig ért a szám :DDD
      Nagyon köszönöm, örülök, hogy tetszett! :))) Igyekszem gyorsan felrakni a kövi részt! :)))

      Ölel,
      Bella

      Törlés

Író: Bella