Itt is a várva várt új rész! Most legalább nem késtem, és időben el tudtam nektek hozni! Remélem, tetszik, és szívesen olvassátok! Köszönöm a kommenteket és visszajelzéseket! Nagyon örülök nekik! *-* Nem rég nyílt egy új blogom. Akit esetleg érdekel, nézzen be! :))) Katt
Kellemes olvasást!
IX.
A fűzfa alatt ülök, és kavicsokat dobálok a tóba. A szemeim
könnyekkel vannak áztatva, és már kezd lehűlni a levegő. Dühös vagyok még,
viszont már lehiggadtam. Valamiért ez a fajta szomorúságom csalódottsággal
keveredik. Még azt hittem, hogy talán egy hihetetlen és fantasztikus hétnek
nézek elébe, ahol talán történik más is, mint veszekedés, sírás, vagy… vagy,
mint egy sima beszélgetés, de nyilvánvalóan tévedtem. Tévedtem, amikor azt
hittem, félreismertem Brandont, és nem az a rohadt tuskó, akinek megismertem,
hanem egy jó barát is. Nagy hiba volt bedőlni ennek. Hiszen, ha az lenne,
meghallgatott volna. És százegy százalék, hogy nem mond rólam olyat, ami bántó,
sértő, de még csak nem is igaz.
Mindig azt állítottam, hogy nem érdekel Brandon, de ha így
lenne, akkor most nem ülnék egyedül a sötétben, miközben sírok. Nem tennék
olyan dolgokat, amelyek még csak nem is érdekeltek korábban, és nem lennék
izgatott a jelenlétében, vagy akkor, amikor burkoltan bókol nekem. Talán azért
vagyok ennyire magam alatt, mert ez a kép omlott össze bennem az imént. Zenélnem
kéne, hogy elmúljon a fájdalmam, de ez tulajdonképpen nem is az, sokkal inkább
csalódottság. És az ilyen érzés nem távozik csak úgy el.
Halk lépteket hallok a hátam mögül, és meg sem kell
fordulnom, ahhoz, hogy tudjam, Brandon az. Sebtében megtörlöm egy zsepivel a
szememet, mielőtt leülne mellém a fűbe. Rátenné a kezét a kezemre, ám mielőtt
megtenné, elhúzom. Felhúzom a térdemet, és ráhajolok. Így nézem a vizet,
miközben egyetlen pillantást sem vetek az engem figyelő fiúra.
- Ne haragudj – Kezdi, de nem vagyok kíváncsi a
bocsánatkérésére. Csupán udvariasságból, és dacból nem szólok közbe. –
Elhamarkodottan ítélkeztem, és teljesen jogos, ha most gyűlölsz. Igazad van,
semmi közöm a magánéletedhez, és még akkor sem viselkedhetek így senkivel, ha
rossz napom van, mert az sem mentség.
- Nem gyűlöllek – mondom. Igaz ez, hiszen tényleg nem.
Akármennyire is próbálom gyűlölni, vagy legalább utálni, nem megy. Rápillantok.
– Miért mondtad? Talán úgy öltözködöm? Láttál valaki mással? Vagy csak egy
elhamarkodott telefonhívás, és egy meg nem hallgatott magyarázat miatt mondtál
ilyet rólam?
Brandon lesüti a szemét, és úgy dönt, inkább a saját tenyerét
pásztázza, mint, hogy a szemembe nézzen.
- Értem – suttogom, majd felkelek a földről. Ebben a
pillanatban a zsebemben megszólal a mobil. Nagyot sóhajtok, aztán ránézek a kijelzőre.
Ismét az ismeretlen szám hív, és biztos vagyok benne, hogy Ryan az. Felvenném a
telefont, de alig van térerő, így úgy döntök, hogy, majd, ha ismét a háznál
vagyok, visszahívom.
Kék szemek figyelnek, mikor elrakom a telefonomat. Nagyot
fújva felvonom a szemöldököm, mire a srác elvigyorodik. Más szituációban talán
nekem is mosolyra húzódna a szám, de most nem igazán tudok jókedvű lenni a
történtek után.
Brandon feláll a földről, és felém kezd lépkedni. Most az
egyszer nem lépek el, kíváncsi vagyok, mire készül. A hátamat a fűzfa törzséhez
nyomja, a száját pedig az enyémre tapasztja. A mérhetetlen düh most még jobban
lángol bennem, és bár, ha normálisan viselkednék, eltolnám magamtól, esetleg
felpofoznám, most viszont hagyom. Egyik keze a derekamra csúszik, a másikkal az
én kezem után nyúl, hogy a nyakába akaszthassa. A tenyeremet a mellkasának
támasztom, és kicsit megnyomom, ő pedig lihegve elhajol. Úgy néz le rám, hogy
egy centi választja el egymástól az ajkunkat, és félő, ismét heves csókolózásba
kezdünk. Szerencsére józanabbik énem lassan kezd visszaszállingózni a testembe,
és gyengéden arrébb löki Brandont, aki nem ellenkezve, ellép oldalra, ezzel,
szabad utat adva nekem.
- Nem csókolhatsz meg csak így – Próbálok felháborodást vinni
a hangomba, de valószínű, hogy a gyors lélegzésem nem sokat segít ebben,
valamint az előbbi cselekedeteim is azt bizonyítják, nem bántam meg azt, ami
köztünk történt.
- Tudom – mondja töredelmesen, de az arckifejezéséről mást
olvasok le. Ragyogó íriszei ismét a számra vándorolnak, én pedig egy lépéssel
hátrálok. Veszi a célzást, és tekintete a szememre vándorol.
- Nem úgy tűnsz, mint, aki megbánta – közlöm félig felvont
szemöldökkel.
- Mert nem is bántam meg. Sőt’ – Elvigyorodik. – De te sem
tűnsz túl… bűnbánónak – Megrázom a fejem, ezzel igazat adva neki.
- Ettől függetlenül, ez többé nem történhet meg. Gondolj bele,
tulajdonképpen unokatesók vagyunk – magyarázom neki.
- Semmilyen rokoni, vagy leszármazotti vér nem csörgedezik az
ereinkben, ezt te is tudod. Unokatesóknak mondjuk magunkat, mert… ezt várják el
tőlünk, de tulajdonképpen semmilyen családi kapocs nincs köztünk. Az lenne gáz,
ha Daviddel smárolnál – Az utóbbin felnevet.
- Ez igaz, viszont, akkor sem. Ha csak ismerősök lennénk,
akkor is ezt mondanám. – Bólint.
- Mert a könyvekben is így van, ugye? – A szemét forgatja a
saját mondatán.
- Nem, azért, mert így érzem. Azért, mert… így kell lennie –
Inkább magamat próbálom meggyőzni, mintsem őt. Karba teszem a kezemet, mert
eszembe jut az eredeti indok, amiért itt vagyok. – Tulajdonképpen mi ettől még
nem vagyunk jóban!
- Dehogynem! – nevet fel.
- Dehogy! – ellenkezem. – Nem avatkozhatsz bele a
magánéletembe! Nem mondhatod meg, mit csináljak! Nem mondhatod meg, kivel
találkozhatok! És… nem csókolsz meg a civakodásunk csúcspontján!
Brandon maga emeli a tenyerét védekezés képen, és hátrál
néhány lépést, amolyan „Ácsi, ácsi” módban. Kicsit szórakoztató így látni őt.
- Szeretnéd, hogy bocsánatot kérjek? Háromszor már megtettem,
de te mindig az idétlen kérdéseiddel jöttél! Nem tudnád csak egyszerűen azt
mondani, hogy „Haragszom, de neked természetesen megbocsátok”?
- Nem! Neked teljesen elmentek otthonról! – Hitetlenül
felnevetek. – És, hogyhogy háromszor? Csak kétszer mondtad!
- A csók is az akart lenni – Vállat von. – És valljuk be,
hogy jobb volt, mintha egy zacskó puszedlit vettem volna neked!
A homlokomra teszem a kezem, úgy vigyorgok rá. A dühöm egy
szempillantás alatt elpárolog, helyét a kimutathatatlan értetlenség veszi, és
az a millió kérdés, amelyet legszívesebben feltennék, mégis hallgatok. Fogalmam
sincs, mi ütött belém.
Brandon közelebb lép, és egyik kezével átkarolja a nyakamat,
hogy magához húzzon. Vonakodva, de viszonozom. Nem igazán vagyok ilyen
testközelben egy sráccal. Mármint, amikor apu átölel, az nem számít, mert ő nem
olyan, és… még csak nem is srác,
Stacey tesója, Chad pedig… meleg.
Elengedem Brandont, és bár tudom, hogy hihetetlenül bolond
vagyok, mert ilyen egyszerűen megbocsátottam neki, mégis van ez a „minden
rendbe jön” érzésem, ami valami miatt felülmúlja a józan eszemet, és az erős
érveimet.
- Nos? – kérdezem, de nem nézek rá, mert elvörösödöm, amikor
a kezét rákulcsolja az enyémre. Gondolkodom, hogy elengedjem-e, vagy inkább
hagyjam, de nem teszek semmit. Brandon nagyot fújva a hajába túr, és értetlenül
megrázza a fejét.
- Mi nos?
- Hát ez. Amit
csinálunk – Utalni próbálok a dolgokra, mert nem tudom szavakba önteni.
- Miért, mit csinálunk? – Hurrá. Kezd visszatérni a régi
Brandon. Akármennyire is idegesít, hogy teszi a hülyét, nem emelem fel a
hangom, csak enyhítek a keze szorításán.
- Tudod, ha az ember lányát megcsókolja az unokatestvére egy
kínos veszekedés után, azt… nem éppen a normális szó takarja – magyarázom neki,
mire bólint. Elindulunk közben vissza, a ház felé. Jó ötletnek tartom, nem
hiányozna, ha a szüleim felhívnák a rendőrséget az eltűnésem miatt. Hihetetlen,
hogy, mikre képesek, amikor igazán aggódnak az épségemért.
- Nagyon ragaszkodsz ehhez az unokatesós dologhoz, igaz? –
Helyeslek. – Tudod –kezd bele a monológjába -, nem fordult még velem hasonló.
Mármint mindig tudom, mikor, kivel, hogy állok. Sose volt egyetlen kérdésem se
azzal kapcsolatban, amit csinálok. Aztán idejöttünk… és ez a fajta… öhm,
etikettem megváltozott, mert találkoztam veled. Veled, akit eddig még csak
észre sem vettem, most pedig – Felemeli összekulcsolódott karunkat, én pedig
beletörődően sóhajtok. – Tudom, mit akarok. Tudom, mi a helyes. De azt nem
tudom, te mit akarsz. Vagy, hogy lehetséges-e ez az egész.
- Nem járhatunk, ez nyilvánvaló. Ebben az időszakban nem
hiányzik egy családi botrány, mert tutira kitörne a harmadik világháború – Brandon
érdeklődően pillant rám. – És azt sem mondhatjuk, hogy csak simán az unokahúgod
vagyok, mivel evidens, hogy a rokonok… nem csókolóznak. Erről meg aztán végképp
nem szólhatunk senkinek, és nem is ismétlődhet meg – Szomorúan lebiggyeszti az
ajkát. Eleresztem a kezét, és zsebre vágom a tenyeremet. Csalódottan néz rám,
de nem teszi szóvá. Ő is tudja, hogy ez nem mehet így tovább.
- Az lesz a legjobb, ha úgy teszünk, mintha meg sem történt
volna – javaslom, de én magam se nagyon hiszem, hogy ez sikerülhet. Mindegy,
egy próbát megér. Legalább két hétig kibírom, utána meg már úgyis mindegy,
hiszen… elmegy. – Szóval… veszekedtünk, én elrohantam, te utánam jöttél,
megbeszéltük a dolgokat… és… kibékültünk – Brandon sóhajt.
- Úgy érzem, hogy ezt könnyű lesz beadni a felnőtteknek, ha
esetleg valamelyikük rákérdezne, mi történt – mondja. – De elfelejteni… vagy
csak így betudni ezt az egészet… szerintem, nem lesz zökkenőmentes.
- Szerintem se, de muszáj lesz ezt tennünk.
- Ez igaz – Brandon megáll néhány méterre az erdő
kijáratától, így én is így teszek. Felém fordul, tenyerébe veszi az arcomat, én
pedig levegővétel nélkül igyekszem nyomon követni ezt a néhány másodpercet. A
csók azonban, amire számítok, elmarad, helyette csak egy puszi jár a
homlokomra. Csalódottságomat nem tükrözve, pókerarcot öltök fel, mielőtt
elindulunk.
- Nagyon jó… UNOKATESÓ vagy, Brandon – Erősen kiemelem az
„unokatesó” szót, hogy nyomatékosítsam. Brandon szája sarkában egy apró vigyor
jelenik meg.
- Ha tudnád, milyen különleges UNOKAHÚGOM vagy te – Kissé
nevetségesen hangzik, de magamban mulatva bólintok.
Folytatjuk utunkat a házunk felé.
Még csak most olvasom először, de már most imádom a blogodat
VálaszTörlésNagyon köszönöm! <3 Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! :))
TörlésÖlel, Bella
Szia!:))
VálaszTörlésAhogy megjöttem rögtön bepötyögtem az URLhez a blog linkjét...és mit látok? KILENCEDIK FEJEZET A SUTTOGÁSON!!! Éljen! Tudod, mióta vártam erre a részre? Végre, végre meg volt az a csók:D
Remélem Allyson is hamar elfelejti ezt az unokatesós dolgot, és mindenki happy lesz:))
Várom a folytatást
Őszinte csodálód:
Panna:D
Drága Panna!
TörlésÖrülök, hogy tetszik, de mi ismerjük Allysont. Ennyire még ő sem egyszerű, és biztosíthatlak, hogy bár elfelejti az unokatesós dolgot, igyekszik más megvilágításba helyezni a dolgokat. Köszönöm a kommentet, nagyon örültem neki! Tudom, hogy vártad, azért hoztam előbb :DD Meg ugye a suli miatt is. :/
Ölel,
Bella <3
Kedves Bella!
VálaszTörlésNagyon tetszett a fejezet, először azt hittem, hogy már olvastam, de a kommenteknél jöttem rá, hogy mégsem. Így megújult erővel láttam neki a fejezetnek, és nagyon tetszett a történet alakulása! Brandon bocsánatot kér, majd csak úgy egyik pillanatról a másikra megcsókolja Allysont!!!! Pontosan erre vártam! :) Aranyosak voltak együtt, remélem, hogy nem fogják tudni elfelejteni a történteket és hamar összejönnek - titokban vagy mindegy milyen formában, a végeredmény számít. :) Folytasd hamar!
Puszi, Arika
Drága Arika!
TörlésTöri tanulás közepette ülök. Nagyon meguntam, szóval felnéztem a Suttogásra, és láttam, hogy írtál. Mindig nagyon örülök, amikor nyomot hagysz magad után, és a kommentedet olvasva már fülig ért a szám :DDD
Nagyon köszönöm, örülök, hogy tetszett! :))) Igyekszem gyorsan felrakni a kövi részt! :)))
Ölel,
Bella