Végre elkezdődött a szöveg! Csomó időnk lesz bepótolni azokat a dolgokat, amelyekre eddig nem volt időnk, és nem sokára itt a karácsony is, szóval, aki eddig nem ejtette meg a bevásárlást, az tegye meg gyorsan, mert az emberek sietnek, és sokszor a legfontosabb dolgokat felejtik el, vagy a legapróbb részleteken bukik minden! Hajrá!
Remélem, tetszeni fog ez a rész is, még annak ellenére is, hogy talán nem a legboldogabb fejezet, amit valaha írtam! Kommenteket várom, köszönöm az eddigieket!
És már tizenheten vagyunk! El sem hiszem, Jesszun Pepi! :O Nekem már ettől szuper lesz a karácsonyom. Köszönöm nektek! <3
Ha esetleg, kíváncsiak lennétek a legújabb történetemre, tekintsetek be IDE!
Ölel,
BELLA
XII.
Néhány
perc múlva a férfi kijön a dolgozószobából, és a társa felé fordul.
Pillantásában idegesség rejtőzik; nem nehéz kitalálni, hogy siettetni próbálja
a férfi, aki még akar valamit a házból. Fogalmam sincs, mi lehet az, de már nem
is érdekel. Csak azt várom, hogy menjenek el, és érjen véget ez az egész.
A
kapott tollat babrálom az ujjaimmal idegességemben, és az asztallapba írom az
„erdő” szót. Fogalmam sincs, miért pont azt, de ezt teszem. Nem sokáig azonban,
mivel a mellettem álló ember kiveri a kezemből, én pedig önkéntelenül is
összehúzom magam. Nem úgy tűnnek, mint akik mostanában el akarnának engedni, ez
pedig egyre jobban idegesít. Az is zavar, hogy nem tudom, mi van a többiekkel.
Úgy látszik, nem tudják, hogy itthon vannak, hiszen nem szólnak egy szót sem
erről, de akkor hová bújtak el? És miért pont Lylát találták meg? Ennek semmi
értelme.
A
betörőkről sikerül kiderítenem, hogy az, aki a dolgozószobát fosztotta ki, a
főnök, a másik pedig a… segítő. Minden gondolat összekuszálódik a fejemben,
amikor a társ a karomnál fogva megragad, és magával kezd húzni ki, a házból.
-
Hová visznek? – kérdem, de mintha meg sem hallaná. – Hová visznek? – ismétlem a
kérdést, mire megáll a bejárati ajtóban.
-
Tényleg, haver. Hová visszük? – A főnökéhez intézi a szavait, aki unottan a
homlokára csap.
-
Sehová, engedd már el! – A karom szorítása nem enged, sőt egyre csak erősödik.
-
De megegyeztünk! – A mutatóujját tartja a férfi felé. Mintha csak fenyegetni
próbálná, de amaz nem vesz erről tudomást. Én viszont helyette is megrémülök.
-
Igen, de miért hozod ki a házból? Még az hiányzik, hogy a szomszédok meglássák
– magyarázza. – Beülök a furgonba, és figyelem a környéket addig. Ha jön
valaki, hívlak. Te meg addig… tudod. – A kapu felé sétál, engem pedig a társa
visszahúz a házba. Kétségbeesetten próbálok kapálózni, mindhiába. A férfi a
nappaliig vonszol maga után, és véletlenül lelök egy antik szobrot az
asztalról. A földre taszít, számomra pedig minden megvilágosul.
Zokogva,
könyörögve hátrálni kezdek ültömben, de rám veti magát, és a nadrágomat kezdi húzni,
miközben a másik kezével az övével bíbelődik. Próbálom ellökni magamtól, de meg
sem moccan. Letolja a nadrágját, én pedig még jobban sikítani kezdek, úgy
érzem, a mandulám kiszakad, de nem érdekel. Nem hagyhatom, hogy ez történjen.
-
Allyson – suttogja a nevemet, és azzal a kezével, amelyikkel eddig az övét
piszkálta, végigsimít a testemen.
-
Eresszen, kérem – sikítom, ő csak nevet. Az alsóneműm felé kezd nyúlni a
kezével, én azonban felpofozom. Szó nélkül visszaüt, és folytatja, amit
elkezdett. Eszeveszettül visítok, abban a reményben, hogy talán valaki megment,
de tudom, hogy senki nem hallja. Ekkor azonban egy virágcserép vágódik támadóm
fejéhez, aki mellém zuhan a földre. Sebtében visszahúzom a nadrágot, és ijedten
csúszok hátra. Zokogás tör fel a torkomból, ahogy a fal sarkába húzódom, és
összegörnyedek. Brandon átható kék szemeivel néz rám, és odajön hozzám. Magához
húz, én pedig szorosan átölelem ebben a megalázó helyzetben. Felemel a földről,
aztán az emelet felé kezd cipelni, ekkor azonban eszembe jut:
-
A másik… a másik még kinn van – szipogom, ő pedig csókot nyom a homlokomra.
-
Már nem sokáig. A rendőrség úton van. – Néhány másodperc múlva szirénázás
hallatszik a ház előtt, én pedig megkönnyebbülve hajtom a fejem Brandon
vállára.
***
A
konyhaasztalnál ülök egy köntösbe bugyolálva, és egy teát kortyolgatok. Az
ablakból rálátok anyára és apára, amint az egyik rendőrrel váltanak néhány
szót. Brandon mellettem ül, és a hátamat simogatja, ezzel nyugtatni próbálva,
én pedig átölelem a mellkasát.
-
Köszönöm. – Halkan mondom a szavakat, de hallja.
-
Amikor meghallottam a sikításodat senki sem tudott volna megállítani. Elszántan
jöttem le, és nem érdekelt, hogy akár bajom is eshet. – Elmosolyodom.
-
Csak az, hogy megments. Köszönöm, Brandon – Ismét a sírás kerülget, de ezúttal
nem engedem meg magamnak.
-
Nem. – A válasza meglep. – Az, hogy megöljem. És örökké bánni fogom, hogy ez
nem sikerült – Lenéz rám. – Allyson, ugye nem értem oda túl későn, hogy… –
Megrázom a fejemet, még, mielőtt kimondaná a szót. Láthatóan megkönnyebbül.
-
Hol voltatok? Hogyhogy nem találtak meg?
-
A padláson. Amikor az ember bement a szobádba, akkor… átosontunk abba a
szobába, ahol a fölös cuccokat tartjátok. És ugye afölött van a padlás. Amikor
felértünk, és láttam, hogy nem vagy ott… sose éreztem még ilyen félelmet.
-
És Lyla?
-
Anyád és a húgod később jött át, mivel a pasas pont akkor mászkált a folyosón.
Az anyukád a szekrénybe bújt, és Lylát a ruhák közé rejtette. Így kétoldalt
voltak a szekrényben. Csakhogy Lyla felsírt, a pasi bement a szobába,
megtalálta őt. Anyádat azonban nem. – Hitetlenül megrázza a fejét. – Sose
láttam olyat, ami akkor történt. Anyád elszánt volt, és tudta, hogy nem fogják
megölni a gyereket, ha te ott vagy. De közben végig magát hibáztatta. –
Bólintok. – Ugye tudod, hogy a börtön nem elég nagy büntetés ennek a két
gazembernek? Ha rajtam múlna, olyat kapnának, hogy a halál megváltás lenne
nekik. – Elmosolyodom. Minden, ami köztünk történt, lehet, hogy talán tévedés
volt, most mégis úgy érzem, hogy a legjobb támasz nekem Brandon. Mellettem áll,
megvéd, annak ellenére, ami volt. Megmentett, és még ő hibáztatja magát, hogy
nem ölte meg azt az embert. A gondolatra összerezzenek. Fogalmam sincs,
mindezek után hogy viszonyuljak Brandonhoz. Nem hálálkodhatok neki egész
életemben, és nem viselkedhetek úgy, mint egy kis puncsi pincsi, mert az nem én
vagyok. Én is megmentettem volna, ha meg akarják ölni. Mert nem hinném, hogy
bárki is megpróbálná megerőszakolni őt.
-
Jól vagy? – Teljesen feleslegesnek érzem a kérdését, hiszen csak rám kell
nézni, hogy megállapítsa: nem vagyok jól, és még kicsit sokkos állapotba is
kerültem. Megrázom a fejem.
-
Ashley?
-
Lylára vigyáz, amíg a felnőttek a rendőröket intézi. Nagyapád is ott van.
Tudod, nagyon aggódott érted, de… talán ő hitt benned a legjobban. Hogy
kitalálsz valamit, tudod… – Bólintok. Mindig is többet foglalkozott velem, mint
a szüleim. Tisztában vagyok vele, hogy bármi problémám van, hozzá bármikor fordulhatok,
ő meghallgat. Nem ítélkezik. Összeszorul a torkom, amikor eszembe jut, hogy ez
nem sokáig lesz már így. Átkarolom Brandon nyakát, és szorosan átölelem.
-
Mi lesz most? Köztünk – suttogom a fülébe, mire gyengéden eltol magától.
-
Nem akarom, hogy azt hidd, bármivel is tartozol nekem. – A szemembe néz, amikor
mondja, és aggodalmat vélek felfedezni benne. – Minden úgy lesz, mint eddig. Jó
az úgy neked? – Biccentek. Valójában hazudok neki. Félve abban reménykedtem,
hogy Brandon talán valóban többet érez irántam, de nem. Világos számomra, hogy
nem a szerelmes hős beszél belőle, hanem az aggódó unokatestvér. Lehet, hogy
nem is lesz olyan rossz, ha visszautaznak Los Angelesbe. Legalább elmegy, és
élhetem tovább az életemet. Könnyek nélkül, csalódások nélkül, szenvedés
nélkül, ahogy eddig. Szombat van, hajnali három óra. Azaz már csak néhány nap
és… elutazik. Ismét több, mint háromezer mérföld lesz közöttünk. Még a gondolat
is fáj, hogy ilyen egyszerűen véget ér, és plátói álmom szerint úgy megy majd el,
hogy azt mondja: szeret. De pontosan tudom, hogy ez nem így lesz, mivel Brandon
Adams soha nem mondja ki ezt a szót. Főleg nem nekem.
Megköszörülöm
a torkom, és elhúzódom, amikor a felnőttek visszaérnek a házba. Szinte
idegesítő, hogy belemásznak a képembe a folytonos, felesleges kérdéseikkel,
miszerint jól vagyok-e. Hahó, emberek,
éppen megpróbáltak megerőszakolni! Persze, hogy jól vagyok, miért is lenne okom
az aggodalomra? Egyedül nagyapa marad a háttérben, és, amikor odapillantok,
csak biztatóan rám mosolyog.
-
Hogy történt? – kérdezi vagy’ már századszorra Kelly néni, mire Elsa gyengéden
oldalba böki. Hát jobb, ha ő, mint én,
mert az nem lesz túl gyengéd.
-
Pontosan úgy, ahogy elmondtam a rendőrnőnek, mikor megérkezett. – Igyekszem
kedves lenni, de hangomból kihallatszik a düh és a fáradtság. A történtek
hatására végre David is letette a telefont, és mindig fürkésző pillantásokkal
méreget. Mintha azt ellenőrizné, nem török-e ki mindjárt valami hisztériás
rohamban. Azonban aggódom amiatt, hogy esetleg tovább adják majd valakinek, ami
történt, vagy inkább, ami majdnem megtörtént. Bár néhány szomszéd megtudta,
hogy betörtek a házunkba, azt nem kell tudniuk, mi történt még idebenn. Nem
akarok én lenni a város „majdnem-megerőszakolt”, sajnálatra méltó kislánya. Azt
szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen. Valószínűleg nem ezt mondanám,
ha bekövetkezett volna az a tragédia, de nem így lett, és más választásom amúgy
sincs. Jobb, ha minél előbb túlteszem magam a dolgon. Még, ha nehezen, akkor
is.
-
Hát, úgy látom aludni már nem fogunk. – Anya összeteszi a két kezét, és
körbenéz rajtunk. Megsimogatja a hátamat, de nem szól egy szót sem az üggyel
kapcsolatban, pedig tudom, épp olyan kíváncsi minden részletre, mint Kelly
néni. Értékelem a diszkrécióját. – Főzök kávét.
-
Segítek. – Kelly néni szinte meg sem várja, hogy anyu befejezze a mondatot, már
ajánlkozik. De tudom, nem csak azért teszi, mert szeret a konyhában ügyködni,
hanem anyámból próbál majd kiszedni néhány infót, abban reménykedve, megtud
valami mást is, amit elmondtam. Anya azonban még akkor sem beszélne, ha tudna.
Így pedig…
-
Ne hozzak valamit, Allyson? – Apa tekintetében az aggodalom jelei fedezhetők
fel. – Narancslevet? Vagy… valami ételt? Ha szeretnél, ehetünk nutellát, mint
régen. – Mosolyogva megrázom a fejem, mire leguggol elém. Pont úgy, mint
kiskoromban, ha szomorú voltam. Megszorítja az ölembe ejtett kezeimet. – Ugye
tudod, hogy megbízhatsz bennem, ha bármiről szeretnél beszélni? Itt vagyok neked,
számíthatsz rám. Ha esetleg… nem vagy jól, vagy bármi… – Nem mintha sor kerülne
erre, hiszen az ember lánya nem egy férfival fogja megbeszélni az ilyen
ügyeket, de azért nagyra értékelem az igyekezetét. Mindig is jó apa volt,
vagyis próbált az lenni. Csak az anyával való veszekedések mellett kicsit
eltörpültem. Viszont mindig tudtam, hogy számíthatok rá. Nem egy mintaapa, de
én nagyon szeretem. És sokat jelent, amit tesz értem.
-
Nem kérek semmit – mondom egyszerűen. – Köszi, apu.
Elsa
közelebb sétál, és, mikor apa feláll, átveszi a helyét. Ő nem guggol le, csak
kicsit előregörnyed felém.
-
Rám is számíthatsz. Nem csak erre vonatkozóan. Bármiben szívesen segítek.
-
Köszönöm, Elsa. Ez kedves tőled. – A lány rám mosolyog, aztán karon ragadja
Davidet, majd kiráncigálja a kertbe. Furcsán mutat így a testvére, telefon
nélkül. Én azt hittem eddig, hogy nem tud meglenni a mobilja nélkül, de azért
egy ilyen estén szerintem pofátlanságnak érezné azt nyomkodni. Még akkor is, ha
szívesebben tenné azt. Őszintén szólva, már kezd elegem lenni a szánalmas
nézésekből, és a percenkénti „jól vagy?” kérdésekből. Oké, megértem, hogy
aggódnak értem, de nem történt meg. Egyszerűen túl szeretnék lépni, még akkor
is, ha nehéz lesz. Nem akarok depressziós lenni egész életemben egy olyan dolog
miatt, ami meg sem történt.
Brandon
legnagyobb meglepetésére felállok a székről, és összébb húzom magamon a
köntöst. Egy „mindjárt jövök”-kel felmegyek az emeletre, és kettőt kopogok Lyla
ajtaján. Belépek a szobába, és az a tipikus babaillat érződik. Ashley az
ablaknál lévő hintaszékben ül, az ölében a húgom csücsül. Rám mosolyog, én
pedig leülök a fotelbe. Ashley átadja a Lylát, én meg adok egy puszit a baba
homlokára. Kicsit többet fészkelődik a kezeim között, mint szokott, de nagy
trauma nem érhette annak következtében, hogy fegyvert tartottak a halántékához,
hiszen ugyanúgy mosolyog és babrál az ujjaival, mint azelőtt.
-
Jó, hogy nem esett bajod – mondja, és próbál valamit leolvasni az arcomról,
sikertelenül.
-
Brandonnak köszönhetem – felelem. Azt várom, hogy megfeszüljenek az arcizmai,
de semmi nem történik. Továbbra is rendületlenül mosolyog.
-
Nos, igen. Nagyon dühös volt, amikor megtudta, hogy nem vagy ott velünk. De ez
teljesen normális, én is aggódtam.
-
Mégsem jöttél utánam. – Viccnek szántam, de ő lesüti a szemét.
-
Hülye vagy? Lövöldözős, gyerekeket megrontó emberek voltak a házban, akik, ha
előbukkanok meg is ölhetnek! Aggódtam, de nem kockáztatnék ennyit érted, hiszen
alig ismerlek. És, tudod… élve szeretnék visszamenni Los Angelesbe. – Nem
hibáztatom, mivel észérvekkel vág vissza, és pontosan tudom, hogy fordított
helyzetben én se mentem volna azonnal a megmentésére. Nehezemre esik
bevallanom, hogy igaza van, így csak bólintok.
-
Tulajdonképpen miért jöttél ide? Mármint… mi volt az oka? – Ashley nagyot
sóhajt.
-
A szüleim válnak, és nem akarják előttem intézni az ügyeiket. – Forgatni kezdi
a szemét. – És van egy húszéves nővérem, aki… aki túl van egy abortuszon –
Teljesen meghökkenek a mondandójától. Erre elég kevés lenne egy „sajnálom”,
mégis ezt mondom.
-
Sajnálom. Akarsz róla beszélni?
-
Te sem akarsz az előbbiekről. Szerinted én akarok?
-
Nem, nem igazán.
-
Nem sok jelentősége van már így utólag, de ha nagyon érdekel, elmondhatom. –
Biccentek. – Jess egy buli után elment az évfolyamtársával, és lefeküdtek.
Aztán egy héttel később rosszullétei voltak, elment orvoshoz, és
megállapították nála, hogy terhes. Teljesen lesokkolta a hír, senkinek nem
mondta el, de mivel az orvost fizetni kellett, anya megtudta. Túlságosan részeg
volt azon az éjszaka, amikor teherbe esett, és rohadtul figyelmetlen. Anya
dühös volt Jessre, apa is, de mindketten mellette álltak ebben a fontos
döntésben. Jess azonban nem akarta a gyereket így… elvetette – Rövid szünetet
tart, majd nyel egyet. – Azóta jár pszichológushoz – Tekintete lesiklik a
karjaimban lévő Lylára. – Mindig az jut eszembe, hogy lehetne egy…
unokatestvérem, ha Jess is akarta volna. De azért őt is megértem, hogy nem akar
húszévesen egyedülálló anya lenni – Megköszörüli a torkát. – Most már
terelhetjük a témát?
-
Igen. Öhm, csak még egy kérdést.
-
Rendben.
-
Azt mondtad, hogy a nővéred az évfolyamtársával ment el, szóval gondolom,
főiskolás. Mit tanul?
-
Orvosit. – A helyzet iróniája szinte már nevetséges, így nem is faggatom
tovább. Csak azért kérdeztem, mert nem sokára előttem is egy hasonló döntés fog
állni, és gondoltam, tud adni valamilyen tippet. De egészen biztos vagyok
benne, hogy belőlem soha az életben nem lesz doktornő.
-
Nagyon szép amúgy Lyla szobája. És az a kihúzható kanapé a sarokban eléggé
kényelmes is.
-
Igen, én választottam.
-
Akkor lehetnél, mondjuk, kárpitos. – Az ötleten mindketten felnevetünk.
-
Kösz, nem – Berakom Lylát a kiságyba, mert időközben elaludt, aztán az ajtó
felé igyekszem.
-
Allyson! – Megállok. – Azért majd túlteszed magad rajta, ugye? Mármint, nem
leszel a lelki segélyszolgálatra utalva, igaz? – Felnevetek.
-
Nem, nem leszek – mosolygok vissza rá. – A „majdnem” semmin nem változtat –
mondom, aztán halk léptekkel kimegyek, magam után pedig becsukom az ajtót.
Szia!:)
VálaszTörlésAztaaa! Nem is tudom, mit mondjak!:D Nagyon izgalmas rész lett, eseménydús!:) Szegény Allyson!:( Remélem előbb utóbb tényleg túl teszi magát ezen a "majdnem"-en, bár ahogy ahogy megismertük, elég erős személyiség, szóval... ráadásul Brandon! Huhh, komolyan olyan volt mint a szőke herceg fehér lovon virágcseréppel megspékelvexD
Kicsit Ashley-t is jobban megkedveltem:D
Egyszóval: fantasztikus! :D
Kérlek siess a folytatással!*-*
Drága Panna! Most is felvidítottál ezzel a kommenttel! Köszönöm! <3
TörlésEzen a virágcserepes szőke lovon jót derültem!
Igyekszem a folytatással, ígérem! :)))
Ölel,
Bella
Kedves Bella!
VálaszTörlésNagyon tetszett ez a fejezet is, ahogy az előző, mindkettőt most tudtam csak elolvasni, de nem kellett csalódnom. :) Ashleyt egyelőre még nem kedvelem, főleg mert remélem, hogy Brandon Allyvel fog összejönni, de nem is utálom, szóval olyan semleges karakter számomra. Brandon hősies volt, hogy megmentette Allysont. Kíváncsi vagyok, mi minden fog még történni közöttük. Folytasd hamar!
Puszi, Arika
Drága Arika!
TörlésKöszönöm szépen a kommented, nagyon jól esett! Ne haragudj, hogy még nem volt alkalmam elolvasni a következő fejezeted, ígérem, még sort kerítek rá, csak időhiányban szenvedek! Viszont itt a szünet, szóval mindenképpen hagyok a kommentfalon valamit :)))
Ölel,
Bella