Tizenkettedik fejezet

Helló babák!
Végre elkezdődött a szöveg! Csomó időnk lesz bepótolni azokat a dolgokat, amelyekre eddig nem volt időnk, és nem sokára itt a karácsony is, szóval, aki eddig nem ejtette meg a bevásárlást, az tegye meg gyorsan, mert az emberek sietnek, és sokszor a legfontosabb dolgokat felejtik el, vagy a legapróbb részleteken bukik minden! Hajrá!
Remélem, tetszeni fog ez a rész is, még annak ellenére is, hogy talán nem a legboldogabb fejezet, amit valaha írtam! Kommenteket várom, köszönöm az eddigieket!
És már tizenheten vagyunk! El sem hiszem, Jesszun Pepi! :O Nekem már ettől szuper lesz a karácsonyom. Köszönöm nektek! <3

Ha esetleg, kíváncsiak lennétek a legújabb történetemre, tekintsetek be IDE! 

Ölel,

BELLA

XII.

Néhány perc múlva a férfi kijön a dolgozószobából, és a társa felé fordul. Pillantásában idegesség rejtőzik; nem nehéz kitalálni, hogy siettetni próbálja a férfi, aki még akar valamit a házból. Fogalmam sincs, mi lehet az, de már nem is érdekel. Csak azt várom, hogy menjenek el, és érjen véget ez az egész.

A kapott tollat babrálom az ujjaimmal idegességemben, és az asztallapba írom az „erdő” szót. Fogalmam sincs, miért pont azt, de ezt teszem. Nem sokáig azonban, mivel a mellettem álló ember kiveri a kezemből, én pedig önkéntelenül is összehúzom magam. Nem úgy tűnnek, mint akik mostanában el akarnának engedni, ez pedig egyre jobban idegesít. Az is zavar, hogy nem tudom, mi van a többiekkel. Úgy látszik, nem tudják, hogy itthon vannak, hiszen nem szólnak egy szót sem erről, de akkor hová bújtak el? És miért pont Lylát találták meg? Ennek semmi értelme.

A betörőkről sikerül kiderítenem, hogy az, aki a dolgozószobát fosztotta ki, a főnök, a másik pedig a… segítő. Minden gondolat összekuszálódik a fejemben, amikor a társ a karomnál fogva megragad, és magával kezd húzni ki, a házból. 

- Hová visznek? – kérdem, de mintha meg sem hallaná. – Hová visznek? – ismétlem a kérdést, mire megáll a bejárati ajtóban.

- Tényleg, haver. Hová visszük? – A főnökéhez intézi a szavait, aki unottan a homlokára csap.

- Sehová, engedd már el! – A karom szorítása nem enged, sőt egyre csak erősödik.

- De megegyeztünk! – A mutatóujját tartja a férfi felé. Mintha csak fenyegetni próbálná, de amaz nem vesz erről tudomást. Én viszont helyette is megrémülök.

- Igen, de miért hozod ki a házból? Még az hiányzik, hogy a szomszédok meglássák – magyarázza. – Beülök a furgonba, és figyelem a környéket addig. Ha jön valaki, hívlak. Te meg addig… tudod. – A kapu felé sétál, engem pedig a társa visszahúz a házba. Kétségbeesetten próbálok kapálózni, mindhiába. A férfi a nappaliig vonszol maga után, és véletlenül lelök egy antik szobrot az asztalról. A földre taszít, számomra pedig minden megvilágosul.

Zokogva, könyörögve hátrálni kezdek ültömben, de rám veti magát, és a nadrágomat kezdi húzni, miközben a másik kezével az övével bíbelődik. Próbálom ellökni magamtól, de meg sem moccan. Letolja a nadrágját, én pedig még jobban sikítani kezdek, úgy érzem, a mandulám kiszakad, de nem érdekel. Nem hagyhatom, hogy ez történjen.

- Allyson – suttogja a nevemet, és azzal a kezével, amelyikkel eddig az övét piszkálta, végigsimít a testemen.

- Eresszen, kérem – sikítom, ő csak nevet. Az alsóneműm felé kezd nyúlni a kezével, én azonban felpofozom. Szó nélkül visszaüt, és folytatja, amit elkezdett. Eszeveszettül visítok, abban a reményben, hogy talán valaki megment, de tudom, hogy senki nem hallja. Ekkor azonban egy virágcserép vágódik támadóm fejéhez, aki mellém zuhan a földre. Sebtében visszahúzom a nadrágot, és ijedten csúszok hátra. Zokogás tör fel a torkomból, ahogy a fal sarkába húzódom, és összegörnyedek. Brandon átható kék szemeivel néz rám, és odajön hozzám. Magához húz, én pedig szorosan átölelem ebben a megalázó helyzetben. Felemel a földről, aztán az emelet felé kezd cipelni, ekkor azonban eszembe jut:

- A másik… a másik még kinn van – szipogom, ő pedig csókot nyom a homlokomra.

- Már nem sokáig. A rendőrség úton van. – Néhány másodperc múlva szirénázás hallatszik a ház előtt, én pedig megkönnyebbülve hajtom a fejem Brandon vállára.

***

A konyhaasztalnál ülök egy köntösbe bugyolálva, és egy teát kortyolgatok. Az ablakból rálátok anyára és apára, amint az egyik rendőrrel váltanak néhány szót. Brandon mellettem ül, és a hátamat simogatja, ezzel nyugtatni próbálva, én pedig átölelem a mellkasát.

- Köszönöm. – Halkan mondom a szavakat, de hallja.

- Amikor meghallottam a sikításodat senki sem tudott volna megállítani. Elszántan jöttem le, és nem érdekelt, hogy akár bajom is eshet. – Elmosolyodom.

- Csak az, hogy megments. Köszönöm, Brandon – Ismét a sírás kerülget, de ezúttal nem engedem meg magamnak.

- Nem. – A válasza meglep. – Az, hogy megöljem. És örökké bánni fogom, hogy ez nem sikerült – Lenéz rám. – Allyson, ugye nem értem oda túl későn, hogy… – Megrázom a fejemet, még, mielőtt kimondaná a szót. Láthatóan megkönnyebbül.

- Hol voltatok? Hogyhogy nem találtak meg?

- A padláson. Amikor az ember bement a szobádba, akkor… átosontunk abba a szobába, ahol a fölös cuccokat tartjátok. És ugye afölött van a padlás. Amikor felértünk, és láttam, hogy nem vagy ott… sose éreztem még ilyen félelmet.

- És Lyla?

- Anyád és a húgod később jött át, mivel a pasas pont akkor mászkált a folyosón. Az anyukád a szekrénybe bújt, és Lylát a ruhák közé rejtette. Így kétoldalt voltak a szekrényben. Csakhogy Lyla felsírt, a pasi bement a szobába, megtalálta őt. Anyádat azonban nem. – Hitetlenül megrázza a fejét. – Sose láttam olyat, ami akkor történt. Anyád elszánt volt, és tudta, hogy nem fogják megölni a gyereket, ha te ott vagy. De közben végig magát hibáztatta. – Bólintok. – Ugye tudod, hogy a börtön nem elég nagy büntetés ennek a két gazembernek? Ha rajtam múlna, olyat kapnának, hogy a halál megváltás lenne nekik. – Elmosolyodom. Minden, ami köztünk történt, lehet, hogy talán tévedés volt, most mégis úgy érzem, hogy a legjobb támasz nekem Brandon. Mellettem áll, megvéd, annak ellenére, ami volt. Megmentett, és még ő hibáztatja magát, hogy nem ölte meg azt az embert. A gondolatra összerezzenek. Fogalmam sincs, mindezek után hogy viszonyuljak Brandonhoz. Nem hálálkodhatok neki egész életemben, és nem viselkedhetek úgy, mint egy kis puncsi pincsi, mert az nem én vagyok. Én is megmentettem volna, ha meg akarják ölni. Mert nem hinném, hogy bárki is megpróbálná megerőszakolni őt.

- Jól vagy? – Teljesen feleslegesnek érzem a kérdését, hiszen csak rám kell nézni, hogy megállapítsa: nem vagyok jól, és még kicsit sokkos állapotba is kerültem. Megrázom a fejem.

- Ashley?

- Lylára vigyáz, amíg a felnőttek a rendőröket intézi. Nagyapád is ott van. Tudod, nagyon aggódott érted, de… talán ő hitt benned a legjobban. Hogy kitalálsz valamit, tudod… – Bólintok. Mindig is többet foglalkozott velem, mint a szüleim. Tisztában vagyok vele, hogy bármi problémám van, hozzá bármikor fordulhatok, ő meghallgat. Nem ítélkezik. Összeszorul a torkom, amikor eszembe jut, hogy ez nem sokáig lesz már így. Átkarolom Brandon nyakát, és szorosan átölelem.

- Mi lesz most? Köztünk – suttogom a fülébe, mire gyengéden eltol magától.

- Nem akarom, hogy azt hidd, bármivel is tartozol nekem. – A szemembe néz, amikor mondja, és aggodalmat vélek felfedezni benne. – Minden úgy lesz, mint eddig. Jó az úgy neked? – Biccentek. Valójában hazudok neki. Félve abban reménykedtem, hogy Brandon talán valóban többet érez irántam, de nem. Világos számomra, hogy nem a szerelmes hős beszél belőle, hanem az aggódó unokatestvér. Lehet, hogy nem is lesz olyan rossz, ha visszautaznak Los Angelesbe. Legalább elmegy, és élhetem tovább az életemet. Könnyek nélkül, csalódások nélkül, szenvedés nélkül, ahogy eddig. Szombat van, hajnali három óra. Azaz már csak néhány nap és… elutazik. Ismét több, mint háromezer mérföld lesz közöttünk. Még a gondolat is fáj, hogy ilyen egyszerűen véget ér, és plátói álmom szerint úgy megy majd el, hogy azt mondja: szeret. De pontosan tudom, hogy ez nem így lesz, mivel Brandon Adams soha nem mondja ki ezt a szót. Főleg nem nekem.

Megköszörülöm a torkom, és elhúzódom, amikor a felnőttek visszaérnek a házba. Szinte idegesítő, hogy belemásznak a képembe a folytonos, felesleges kérdéseikkel, miszerint jól vagyok-e. Hahó, emberek, éppen megpróbáltak megerőszakolni! Persze, hogy jól vagyok, miért is lenne okom az aggodalomra? Egyedül nagyapa marad a háttérben, és, amikor odapillantok, csak biztatóan rám mosolyog.

- Hogy történt? – kérdezi vagy’ már századszorra Kelly néni, mire Elsa gyengéden oldalba böki. Hát jobb, ha ő, mint én, mert az nem lesz túl gyengéd.

- Pontosan úgy, ahogy elmondtam a rendőrnőnek, mikor megérkezett. – Igyekszem kedves lenni, de hangomból kihallatszik a düh és a fáradtság. A történtek hatására végre David is letette a telefont, és mindig fürkésző pillantásokkal méreget. Mintha azt ellenőrizné, nem török-e ki mindjárt valami hisztériás rohamban. Azonban aggódom amiatt, hogy esetleg tovább adják majd valakinek, ami történt, vagy inkább, ami majdnem megtörtént. Bár néhány szomszéd megtudta, hogy betörtek a házunkba, azt nem kell tudniuk, mi történt még idebenn. Nem akarok én lenni a város „majdnem-megerőszakolt”, sajnálatra méltó kislánya. Azt szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen. Valószínűleg nem ezt mondanám, ha bekövetkezett volna az a tragédia, de nem így lett, és más választásom amúgy sincs. Jobb, ha minél előbb túlteszem magam a dolgon. Még, ha nehezen, akkor is.

- Hát, úgy látom aludni már nem fogunk. – Anya összeteszi a két kezét, és körbenéz rajtunk. Megsimogatja a hátamat, de nem szól egy szót sem az üggyel kapcsolatban, pedig tudom, épp olyan kíváncsi minden részletre, mint Kelly néni. Értékelem a diszkrécióját. – Főzök kávét.

- Segítek. – Kelly néni szinte meg sem várja, hogy anyu befejezze a mondatot, már ajánlkozik. De tudom, nem csak azért teszi, mert szeret a konyhában ügyködni, hanem anyámból próbál majd kiszedni néhány infót, abban reménykedve, megtud valami mást is, amit elmondtam. Anya azonban még akkor sem beszélne, ha tudna. Így pedig…

- Ne hozzak valamit, Allyson? – Apa tekintetében az aggodalom jelei fedezhetők fel. – Narancslevet? Vagy… valami ételt? Ha szeretnél, ehetünk nutellát, mint régen. – Mosolyogva megrázom a fejem, mire leguggol elém. Pont úgy, mint kiskoromban, ha szomorú voltam. Megszorítja az ölembe ejtett kezeimet. – Ugye tudod, hogy megbízhatsz bennem, ha bármiről szeretnél beszélni? Itt vagyok neked, számíthatsz rám. Ha esetleg… nem vagy jól, vagy bármi… – Nem mintha sor kerülne erre, hiszen az ember lánya nem egy férfival fogja megbeszélni az ilyen ügyeket, de azért nagyra értékelem az igyekezetét. Mindig is jó apa volt, vagyis próbált az lenni. Csak az anyával való veszekedések mellett kicsit eltörpültem. Viszont mindig tudtam, hogy számíthatok rá. Nem egy mintaapa, de én nagyon szeretem. És sokat jelent, amit tesz értem.

- Nem kérek semmit – mondom egyszerűen. – Köszi, apu.

Elsa közelebb sétál, és, mikor apa feláll, átveszi a helyét. Ő nem guggol le, csak kicsit előregörnyed felém.

- Rám is számíthatsz. Nem csak erre vonatkozóan. Bármiben szívesen segítek.

- Köszönöm, Elsa. Ez kedves tőled. – A lány rám mosolyog, aztán karon ragadja Davidet, majd kiráncigálja a kertbe. Furcsán mutat így a testvére, telefon nélkül. Én azt hittem eddig, hogy nem tud meglenni a mobilja nélkül, de azért egy ilyen estén szerintem pofátlanságnak érezné azt nyomkodni. Még akkor is, ha szívesebben tenné azt. Őszintén szólva, már kezd elegem lenni a szánalmas nézésekből, és a percenkénti „jól vagy?” kérdésekből. Oké, megértem, hogy aggódnak értem, de nem történt meg. Egyszerűen túl szeretnék lépni, még akkor is, ha nehéz lesz. Nem akarok depressziós lenni egész életemben egy olyan dolog miatt, ami meg sem történt.

Brandon legnagyobb meglepetésére felállok a székről, és összébb húzom magamon a köntöst. Egy „mindjárt jövök”-kel felmegyek az emeletre, és kettőt kopogok Lyla ajtaján. Belépek a szobába, és az a tipikus babaillat érződik. Ashley az ablaknál lévő hintaszékben ül, az ölében a húgom csücsül. Rám mosolyog, én pedig leülök a fotelbe. Ashley átadja a Lylát, én meg adok egy puszit a baba homlokára. Kicsit többet fészkelődik a kezeim között, mint szokott, de nagy trauma nem érhette annak következtében, hogy fegyvert tartottak a halántékához, hiszen ugyanúgy mosolyog és babrál az ujjaival, mint azelőtt.

- Jó, hogy nem esett bajod – mondja, és próbál valamit leolvasni az arcomról, sikertelenül.

- Brandonnak köszönhetem – felelem. Azt várom, hogy megfeszüljenek az arcizmai, de semmi nem történik. Továbbra is rendületlenül mosolyog.

- Nos, igen. Nagyon dühös volt, amikor megtudta, hogy nem vagy ott velünk. De ez teljesen normális, én is aggódtam.

- Mégsem jöttél utánam. – Viccnek szántam, de ő lesüti a szemét.

- Hülye vagy? Lövöldözős, gyerekeket megrontó emberek voltak a házban, akik, ha előbukkanok meg is ölhetnek! Aggódtam, de nem kockáztatnék ennyit érted, hiszen alig ismerlek. És, tudod… élve szeretnék visszamenni Los Angelesbe. – Nem hibáztatom, mivel észérvekkel vág vissza, és pontosan tudom, hogy fordított helyzetben én se mentem volna azonnal a megmentésére. Nehezemre esik bevallanom, hogy igaza van, így csak bólintok.

- Tulajdonképpen miért jöttél ide? Mármint… mi volt az oka? – Ashley nagyot sóhajt.

- A szüleim válnak, és nem akarják előttem intézni az ügyeiket. – Forgatni kezdi a szemét. – És van egy húszéves nővérem, aki… aki túl van egy abortuszon – Teljesen meghökkenek a mondandójától. Erre elég kevés lenne egy „sajnálom”, mégis ezt mondom.

- Sajnálom. Akarsz róla beszélni?

- Te sem akarsz az előbbiekről. Szerinted én akarok?

- Nem, nem igazán.

- Nem sok jelentősége van már így utólag, de ha nagyon érdekel, elmondhatom. – Biccentek. – Jess egy buli után elment az évfolyamtársával, és lefeküdtek. Aztán egy héttel később rosszullétei voltak, elment orvoshoz, és megállapították nála, hogy terhes. Teljesen lesokkolta a hír, senkinek nem mondta el, de mivel az orvost fizetni kellett, anya megtudta. Túlságosan részeg volt azon az éjszaka, amikor teherbe esett, és rohadtul figyelmetlen. Anya dühös volt Jessre, apa is, de mindketten mellette álltak ebben a fontos döntésben. Jess azonban nem akarta a gyereket így… elvetette – Rövid szünetet tart, majd nyel egyet. – Azóta jár pszichológushoz – Tekintete lesiklik a karjaimban lévő Lylára. – Mindig az jut eszembe, hogy lehetne egy… unokatestvérem, ha Jess is akarta volna. De azért őt is megértem, hogy nem akar húszévesen egyedülálló anya lenni – Megköszörüli a torkát. – Most már terelhetjük a témát?

- Igen. Öhm, csak még egy kérdést.

- Rendben.

- Azt mondtad, hogy a nővéred az évfolyamtársával ment el, szóval gondolom, főiskolás. Mit tanul?

- Orvosit. – A helyzet iróniája szinte már nevetséges, így nem is faggatom tovább. Csak azért kérdeztem, mert nem sokára előttem is egy hasonló döntés fog állni, és gondoltam, tud adni valamilyen tippet. De egészen biztos vagyok benne, hogy belőlem soha az életben nem lesz doktornő.

- Nagyon szép amúgy Lyla szobája. És az a kihúzható kanapé a sarokban eléggé kényelmes is.

- Igen, én választottam.

- Akkor lehetnél, mondjuk, kárpitos. – Az ötleten mindketten felnevetünk.

- Kösz, nem – Berakom Lylát a kiságyba, mert időközben elaludt, aztán az ajtó felé igyekszem.

- Allyson! – Megállok. – Azért majd túlteszed magad rajta, ugye? Mármint, nem leszel a lelki segélyszolgálatra utalva, igaz? – Felnevetek.

- Nem, nem leszek – mosolygok vissza rá. – A „majdnem” semmin nem változtat – mondom, aztán halk léptekkel kimegyek, magam után pedig becsukom az ajtót.