Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hoztam az új részt, de el voltam havazva. Nagyon sok idő kellett, míg erőt veszek magamon és újra belelendülök a blogolás világába. Szóval igyekeztem valami hosszabb résszel előrukkolni, ami remélem, tetszik is! A csodás olvasóimnak - vagyis Nektek - pedig ezermillió köszönet és hála, amiért türelmesen vártatok és továbbra is itt vagytok nekem!
Puszi ^-^,
Bella
XV.
Az
Ashley-vel való veszekedésünk után néhány perccel megcsörren a telefonom. Ryan
hív, és elmagyarázza, hogy ma lesz az első igazi próba az ő garázsukban.
Felajánlja, hogy eljön értem háromra, így nem kell a nemrég rázendített esőben
keresgélnem a házát. Örömmel elfogadom, legalább nem nekem kell vezetni.
Fél
háromkor úgy döntök, hogy ideje lesz már készülődni, ha nem akarom Ryant
megvárakoztatni. Felveszek egy fekete leggingset egy fehér, félvállas pólóval,
aztán, mihelyst felkenek magamra egy natúr sminket is, leszaladok az előtérbe,
majd magamra kapom a táskám. Ryan ezüstszínű Fordja a házunk előtt parkol, én
pedig már éppen kimennék, mikor Brandon hangját hallom a hátam mögül. Nem is
emlékszem, mikor szólt hozzám ilyen közvetlenül legutóbb. Már napok teltek el
azóta.
-
Hová mész?
-
Próbára. Ma lesz az első hivatalos. – Nagyobb lelkesedéssel mondom, mint
kellene, így próbálok kicsit visszavenni.
-
Ki a srác a ház előtt? – Tüzetesen végigmér, de végül szemei az enyémekre összpontosulnak.
-
Ryan. Egy ismerősöm, a banda tagja. – Halvány mosolyra húzom a számat.
-
Jól vagy? – Tudom, mire érti; bólintok.
-
Akkor én is jövök. – Az a „megérkezett gonosz Brandon”-vigyor jelenik meg a
szája sarkában, én pedig kidüllesztem a szemeimet.
-
Nem, nem, itt maradsz szépen. Ki van zárva! – A tenyeremet a mellkasának
nyomom, ezzel is akadályozva, hogy továbbmenjen. Épp elég nekem a történtek
után itthon elviselnem, nincs szükségem arra, hogy csőszködjön mellettem egy
meglehetősen helyes fiú meg a társasága mellett. Brandon lebiggyeszti az ajkát,
és, bár úgy tesz, mintha mulatna rajtam, tudom, hogy őrülten zavarja: nem jöhet
velem.
A
lépcsőről ekkor Elsa jön le; arcát kíváncsiság uralja. Ránéz a kezemre, és,
amikor meglátja a gitártokot, elmosolyodik.
-
Zenélni mész? – Bólintok. – Nem kísérhetlek el? Úgyis unatkozom itthon!
Esküszöm, nem szólok egy szót sem! – Hezitálok. Úgyis ígérnem kellett volna
neki egy közös programot, miután elmaradt a sajátom, szóval, miért is ne. Aprót
biccentek, ő pedig a táskájáért szalad, majd visszatér hozzánk. Brandon vonallá
préseli a száját, ám, mielőtt megszólalna, én töröm meg a csendet.
-
Ő jön – mutatok Elsára –, te maradsz.
Megfordulok
tehát, kinyitom az ajtót, aztán Elsával együtt kisétálok rajta. Ryan a lehúzott
ablak mellett ül, és int, amikor meglát. Odaszaladok, majd beszállok az
anyósülésre. Elsa hátul foglal helyet, és, mikor már mindketten
elhelyezkedtünk, sebességbe teszi a kocsit, és elindul.
-
Az unokahúgomat is hoztam, remélem, nem gond – mosolygok zavartan.
-
Nem, nem gond. – Belenéz a visszapillantó tükörbe és Elsára mosolyog.
-
Ryan vagyok.
-
Elsa – int esetlenül a lány, és a kocsiút többi részét csendben tölti. Egyrészt
nem is tudna hozzászólni a beszélgetésünkhöz, másrészt – utóbbi évek alatt
sikerült kiderítenem – utál beszélni utazás közben.
-
Úgy nézem, megkönnyebbültél – nevet rajtam halkan Ryan.
-
Igen, azt hiszem, jót fog tenni egy kis bandázás – mondom neki, mire rám
sandít.
-
Vendégeid vannak?
-
Aha. – Megmosolyogtat a tudat, hogy csupán néhány szóváltás után, ilyen
közvetlenül tudunk beszélgetni Ryannel. Könnyű megtalálni vele a közös hangot.
– A rokonok itt vannak nyaralni, szóval eléggé szűkös most a ház.
-
Hányan vannak?
-
Hát, van a nénikém, a bácsikám, a két unokabátyám, Elsa, és a fiatalabb
unokabátyám barátnője – számolom az ujjaimon.
-
A barátnője? Az minek jött? – Felnevetek a kifejezésén, és csak megvonom a
vállamat. – Okééé, ti mennyien vagytok?
-
Én, a szüleim, meg a kishúgom. Négyen.
-
A tesód is zenél? Úgy, mint te? Vagy nem kiskorban kezdted?
-
Én, de. Viszont Lyla még aligha tud zenélni; csak hat hónapos. – Ryan
kidülleszti a szemeit a meglepettségtől.
-
Na, jó, nem akarok többet tudni, azt hiszem. Ez így mára elég nekem. Már így is
túllépted a „fura vagyok” státuszt – mondja nevetve, mire én is kuncogni
kezdek.
-
Elsa? Te zenélsz? – kérdi Ryan, és ismét a visszapillantó tükröt lesi. A
rokonom bólint. Meg is lep a válasza, sosem gondoltam volna, hogy Elsát érdekli
a zene. Jó, azzal tisztában vagyok, hogy alsóban fuvolázott, azonban váratlanul
ér a tudat, hogy nem hagyta abba.
-
Milyen hangszeren játszol?
-
Szintizek – feleli kicsit zavartan. – De… imádok énekelni. – Hátrafordulok.
-
Tudsz énekelni?
-
Hát… azt nem tudom, a szüleim nem tudják, hogy szoktam, csak a zuhany alól
hallhatják. Nem kaptam még véleményt a hangomról, de azt hiszem… igen.
-
Sportolsz is valamit?
-
Igen, rendszeresen járok kondizni. Csak Michiganben nem merek egyedül elmenni
konditerembe, félek, hogy eltévednék. Allysont pedig nem akarom zargatni ezzel,
épp elég a problémája nélkülem is – mosolyog rám hálásan. – Amúgy meg – teszi
hozzá – simsezek.
Ryan
harsányan felnevet, és hitetlenül megrázza a fejét.
-
Azt hiszem, ez kielégítő információköteg volt a számomra, köszönöm, lányok.
Amúgy a sims… hát, klassz. – Továbbra is nevet. - Más kérdés most nem jut
eszembe hirtelen, de mindenképp felteszem, ha lesz.
-
Akkor mesélj te magadról – ajánlom neki néhány másodperccel később, mire aprót
bólint, és kikerüli az előttünk haladó autót.
***
A
zenélés egész jól sikeredett. Kiderült, hogy nem is vagyok olyan rossz a gitározásban,
csak kicsit fel kellett eleveníteni a dolgokat, így minden flottul ment. Egy
csomót nevettünk, és kicsit jobban megismertem a többieket. Stephanie-ról
megtudtam, hogy a rockercsaj álcája mögött valójában egy céltudatos, de szerény
lány rejtőzik, akinek minden álma bejutni a Juilliardra, és ott folytatni
tanulmányait. Van egy féltestvére, Ken, és, bár nem egy a vérük, nagyon jól
elvannak együtt.
Isaac,
a cingár srác, tulajdonképpen olyan, amilyennek képzeltem. Kedves fiú, van egy
bátyja, és már nagyon rég szeretett volna bekerülni Alaric csapatába. Boldog,
hogy sikerült. Van egy barátnője, aki két évvel idősebb nála; ő az arizonai
egyetem hallgatója. Isaac a tipikus, megfontolt tini, mindent csak azután tesz
meg, ha végiggondolta. Emellett imádja a zenét, de mégsem ezzel szeretne
foglalkozni; szívesebben gyógyítana állatokat.
Tim.
Egy jó humorérzékkel rendelkező srác, aki még a legrosszabb napjaidon is képes
lenne felvidítani egy csepp erőlködés nélkül. Amikor ideköltözött a
családjával, sokan piszkálták, elítélték a bőrszíne miatt, és hálás nekünk,
amiért mi nem tesszük. Egyke a családjában, de szentül fogadja, hogy a dob az
öccse, nem is tudná, mit tenne nélküle. Egy sportiskolában szeretne
továbbtanulni, és mondjuk, valamelyik foci-vagy lacrosse-csapatba bekerülni.
Ryanről
is sikerült néhány dolgot megtudnom a kocsiúton. Amellett, hogy helyes és
kedves, nagyon kitartó, célratörő. Szeretne ügyvéd vagy jogász lenni, és azokon
a politikai hátrányban lévő embereken segíteni, akik rászorulnak. Úgy gondolja,
hogy erre a Harvard a legjobb megoldás, bár fél, mivel nem biztos benne, hogy
elég pontszámot ért el a felvételin. Van egy három évvel fiatalabb testvére,
Amber, aki – elmondása szerint – első ránézésre az a tipikus „én vagyok a világ
közepe”, menő lány. Legalábbis a suliban. De otthon ennek az ellentettje.
Nevelőszülőknél él, mivel az édesanyja Amber szülésénél meghalt, az apja pedig
néhány évvel később, rákban. Állította, hogy a gyámjai úgy viselkednek vele,
mintha az igazi gyerekük lenne; mindent megkapnak, szeretetben nőnek fel. Ryan
egyébként asztmás. Nem olyan súlyos, mint az átlagnak, de mindig nála van az
inhalátora. És a gitározás úgy jött neki, ahogy másnak az ebédötlet. Eszébe
jutott, hogy kéne valami hobbi, ezt pedig meg is valósította.
Alaric
is mesélt magáról a sós ropik fogyasztása közben, ám belőle szinte csípőfogóval
kellett kihúzni a szavakat. Azért indította a bandát, mert szerette volna
átadni a tehetségét más embernek, és, mivel az elmúlt hónapokban vált el, úgy
gondolta, ez egy kicsit elterelné a figyelmét a családi helyzetéről. Van egy
tízéves kislánya, Selly, aki az anyjával él, és ő igyekszik sokszor
meglátogatni. Amikor megkérdeztük tőle, hogy nem-e akar a későbbiekben újra
megházasodni, azt felelte, de, csak kell neki egy kis idő, amíg feldolgozza a
válást, és rendbe teszi az életét. Ahhoz képest, hogy szűkszavú a magánéletével
kapcsolatosan, valamint nagyon kevés ideje ismer bennünket, úgy gondolom,
nyitottan viselkedett velünk. Valamiért mindegyik bandatagot megkedveltem, és
úgy érzem, ez kölcsönös.
A
beszélgetésünk közben el is felejtem szinte, hogy Elsa is velünk van, és
elszégyellem magam. Rajta nem látszik, hogy zavarná, kihagytuk a
beszélgetésből; mindenkit figyel, nevet a vicceken. Talán úgy érzi, nem tartozik közénk?
Ryan
észreveszi tűnődésem, és megtöri a beállt csendet.
-
Képzeljétek, Elsa is zenél. – Az unokahúgom távolba révedő pillantásából eszmél
fel.
-
Komolyan? – kérdez rá Alaric. – Miért nem jöttél a meghallgatásra, amíg volt
hely?
-
Én nem itt lakom – magyarázza. – Los Angelesből jöttem látogatóba.
-
Értem. Mit zenélsz?
-
Szintizek. Van otthon zongorám, de inkább a szintetizátoromon játszom. A legjobb.
Majdnem annyit tud, mint egy zongora. Évekig gyűjtöttem rá.
-
Mennyi volt? – tudakolja Tim.
-
Ötezer dollár – süti le a szemét Elsa. A többiek – velem együtt – döbbenten
bámulnak a lányra. Ötezer dollár? Jó sok
zsebpénze lehet…
-
Hogy szereztél ötezer dollárt? – érdeklődik Isaac.
-
Számítógép-technikusokkal dolgoztam.
-
Értesz a számítógépekhez?
-
Hát… tudok egyet s mást – mosolyog Elsa. – És még egy üresedő kondiba is
felvettek oktatónak. Azt mondták, jó alakom van hozzá, és gyakran is járok,
szóval nem volt akadálya. Mellesleg ismeretség is volt köztünk, mivel a
konditerem igazgatóhelyettese Tina, a bátyám barátnőjének testvére – meséli. Undor
fut át az arcán, amikor a „barátnő” szót említi. Talán nem én vagyok az
egyetlen, aki másképp vélekedik Ashleyről.
-
Hát… igen. Kétségtelen, hogy jó alakod van hozzá – füttyent Tim, és lopva
Elsára vigyorog, mire mi nevetni kezdünk. – Hogy lehet valaki egyébként ennyire
sokoldalú? Úgy értem, a nap huszonnégy órájában foglalt vagy, nem? Tegyük fel,
hogy délelőtt a konditerembe mész, azután a számítógépes barátaidnál maradsz
néhány órát. Nem unatkozhatsz!
-
Az utóbbi már nem aktuális, mivel bezárt a számtechboltjuk. Helyette néha
zenélni megyek. Kísérek egy iskolai csoportot a hangszeremmel – mondja.
-
Azt mondtad, énekelsz is. Nem szoktál? – kérdezi Ryan.
-
Szeretek, de nem.
-
Énekelj egyet – veszi a kezébe Tim Ryan gitárját. – Kísérlek.
-
Neeem, most inkább kihagyom. – Elsa elvörösödik. Nem szereti a nyilvánosságot,
ahogy észrevettem.
-
Kérlek. Ha annyira rossz vagy, max együtt röhögünk – ajánlkozom. – Sosem
piszkállak érte, megígérem.
-
Hát… jó – adja be a derekát. – Mit énekeljek?
-
Amit ismersz – von vállat Isaac.
-
Meg, amit én is – lóbálja meg a gitárt a kezében Tim.
-
Ismered a… Summertime Sadness-t? – fordul az unokahúgom Tim felé. – Régi szám,
de könnyű gitárral kísérni.
-
Tudom, melyikre gondolsz. – Tim lepenget egy akkordot, mire Elsa belekezd.
Annyira benne van éneklés közben a zenében, hogy az szinte már hihetetlen. A
hangja megtölti a csendes termet, mégsem nyomja el a kellemes gitárhangot.
Sosem hallottam még senki hozzám közel állót így énekelni. Amikor azt mondta,
hogy jó, akkor nem mondott igazat: Elsának nem csak simán a zuhany alatt
kellene danolni, sokkal inkább egy együttesben lenne a helye. Nem is értem,
miért nem ment még eddig.
A
fülemben cseng: „I’ve got the Summertime,
Summertime Sadness, I’ve got the Summertime, Summertime Sadness”. Megszűnik
a külvilág, és a többiekkel együtt figyeljük, ahogy az eddig csendben,
meghúzódó, szerény lány, most úgy énekel, mintha meg kellene nyernie az
Eurovíziós dalfesztivált, vagy legalább egy tehetségkutatót. A bebázódott kis
hernyó most egy gyönyörű pillangóként szárnyal a hangjegyek közt. Leírhatatlan
érzés őt hallgatni, és még akkor is ámulattal figyeljük, amikor már rég
elhangzott az utolsó szó.
-
Waow – töri meg a csendet Isaac. – Te normális vagy?
-
Én?! – Elsa hangjából elképedés szűrődik. – Csak nem volt annyira rossz…
-
Ez megőrült – néz rám, miközben ujjával Elsára mutat. – Azt mondja, jó. Tudod,
mi jó? Jó, amikor… csirkemell-filét eszel ubisalival, baz’meg’! Ez valami…
hihetetlenül fantasztikus volt! Nem akarsz ideköltözni és beállni énekesnek
esetleg? – Elsa megkönnyebbülten nevet fel, és nyög egy köszönetfélét.
-
Úristen – kapkod látszatból levegő után Tim, aztán Elsára néz. – Azt hiszem,
beléd estem. – A lány jóízűen felnevet, majd elveszi a gitárt Timtől, hogy
visszaadja Ryannek, közben pedig egymásra mosolygunk. Sosem gondoltam volna,
hogy egyetlen év alatt valaki ennyire meg tud változni. Tavaly még az a
vásárlásmániás szőke liba volt, nem pedig egy kitörni készülő, kedves, aranyos
énekesnő. Ha lehet ilyet mondani, talán még sose lepődtem meg így senkin sem.
De csalódni sem csalódtam ennyit jó értelemben. Alig hiszem el, hogy tényleg az
unokahúgomról van szó, Elizabeth Adamsről. Hogy lehet, hogy a szülei nem tudnak
erről? Annyira nyilvánvaló!
-
Nem kell úgy csinálni gyerekek, mintha maga Rihanna lennék! Olyan nagy szám,
hogy tudok énekelni? Na, és? Beethoven meg szimfóniákat írt! Én csak otthon
danolászok!
-
What? – Stephanie összeráncolt szemöldökkel, és sértődöttnek tűnő
arckifejezéssel bámul Elsára. – Egy, Rihanna nem vagy, de még nem volt olyan
ismerősöm, aki így tudott énekelni, szóval ne csinálj úgy, mintha ez nem lenne
nagy szám! Kettő, baz’meg’, Elsa, te nem írsz szimfóniákat, ha akarnál, se
tudnál! Három –néz körbe a társaságon –, egy kutya nem tud szimfóniát írni!
-
Steph, öö… azt hiszem, félreértetted Elsát – próbál puhatolózni Tim, amíg mi
többiek visszafojtott nevetéssel nézzük őket.
-
Mer’? Tud énekelni egy kutya? Mutass már be neki akkor!
-
Ő nem a kutyára gondolt…
-
Mé’? Macska is van?
-
Nem – túr a hajába „kifárasztottan” Tim. – Ludwig van Beethovenről van szó!
-
Biztos szép lehet az a papagáj! – Döbbenten fordítjuk felé a tekintetünket. Ugye most csak viccel? Stephanie
felnevet, majd legyint a kezével. – Nyugi, csak hülyülök!
Egy
emberként fordítjuk a fejünket Steph felé, majd nevetésben törünk ki.
-
Maradhattok még? – kérdez rá Alaric, miután már kellőképpen kiröhögtük
magunkat. Egymásra nézünk Elsával, majd vállat vonunk. Alaric tapsol egyet,
majd feláll a székéről.
-
Akkor gyertek velem, srácok!
"- Ő nem a kutyára gondolt...
VálaszTörlés- Mé'? Macska is van?"
Az volt az a pont, mikor... mikor konkrétan végem van. Bella, te mit csináltál? Szerintem legalább hasonló bűntényt követtél el, mint hogy valaki elrabolja Suzanne Collins-t, kiszívja az agyát, és megír egy világhírű bestellert! Ember!:'D
Te a Marsról jöttél? Annyira zseniálisan írsz, hogy bármit mondasz, nem fogom elhinni, tudom, hogy te nem földi ember vagy!xD
Na.. most nyugodtan..:)
Először is, azta! Szinte hallottam Elsa-t énekelni.:D Már az "ő jön, te maradsz" résznél beleestem ebbe a fejezetbe, na de... őszintén, ha azt szeretnéd, hogy függő legyek, jó úton haladsz!:D
Összefoglalva, imádom az egész sztorit, a fejezetet, a blogot, téged, úgyhogy... gyorsan hozd a következő részt, kérlek!:D
Ölel: Panna
Drága Pannám!
TörlésTe jóságos ég! Tudnod kell, hogy te, mint rendszeres olvasóm nagyon a szívemhez nőttél, és örülök, hogy rendszeresen követed az írásomat! Boldog vagyok, hogy tetszenek a részeim!
Mindegyik fejezetnél hagysz nekem egy kis kommentet és elismerem, mindegyik nagyon meghatott, de ez... Amikor elolvastam olyan jó érzés árasztott el és ez az egyik olyan kommented, amely a legjobban a szívemhez nőtt!
Azt hiszem, sosem fogom tudni eléggé kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok, amiért az olvasómnak tudhatlak!
Ölelés <3,
Bella