Tizenötödik fejezet

Sziasztok Suttogóim! 

Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hoztam az új részt, de el voltam havazva. Nagyon sok idő kellett, míg erőt veszek magamon és újra belelendülök a blogolás világába. Szóval igyekeztem valami hosszabb résszel előrukkolni, ami remélem, tetszik is! A csodás olvasóimnak - vagyis Nektek - pedig ezermillió köszönet és hála, amiért türelmesen vártatok és továbbra is itt vagytok nekem! 

Puszi ^-^, 
Bella

XV.

Az Ashley-vel való veszekedésünk után néhány perccel megcsörren a telefonom. Ryan hív, és elmagyarázza, hogy ma lesz az első igazi próba az ő garázsukban. Felajánlja, hogy eljön értem háromra, így nem kell a nemrég rázendített esőben keresgélnem a házát. Örömmel elfogadom, legalább nem nekem kell vezetni.

Fél háromkor úgy döntök, hogy ideje lesz már készülődni, ha nem akarom Ryant megvárakoztatni. Felveszek egy fekete leggingset egy fehér, félvállas pólóval, aztán, mihelyst felkenek magamra egy natúr sminket is, leszaladok az előtérbe, majd magamra kapom a táskám. Ryan ezüstszínű Fordja a házunk előtt parkol, én pedig már éppen kimennék, mikor Brandon hangját hallom a hátam mögül. Nem is emlékszem, mikor szólt hozzám ilyen közvetlenül legutóbb. Már napok teltek el azóta.

- Hová mész?

- Próbára. Ma lesz az első hivatalos. – Nagyobb lelkesedéssel mondom, mint kellene, így próbálok kicsit visszavenni.

- Ki a srác a ház előtt? – Tüzetesen végigmér, de végül szemei az enyémekre összpontosulnak.

- Ryan. Egy ismerősöm, a banda tagja. – Halvány mosolyra húzom a számat.

- Jól vagy? – Tudom, mire érti; bólintok.

- Akkor én is jövök. – Az a „megérkezett gonosz Brandon”-vigyor jelenik meg a szája sarkában, én pedig kidüllesztem a szemeimet.

- Nem, nem, itt maradsz szépen. Ki van zárva! – A tenyeremet a mellkasának nyomom, ezzel is akadályozva, hogy továbbmenjen. Épp elég nekem a történtek után itthon elviselnem, nincs szükségem arra, hogy csőszködjön mellettem egy meglehetősen helyes fiú meg a társasága mellett. Brandon lebiggyeszti az ajkát, és, bár úgy tesz, mintha mulatna rajtam, tudom, hogy őrülten zavarja: nem jöhet velem.

A lépcsőről ekkor Elsa jön le; arcát kíváncsiság uralja. Ránéz a kezemre, és, amikor meglátja a gitártokot, elmosolyodik.

- Zenélni mész? – Bólintok. – Nem kísérhetlek el? Úgyis unatkozom itthon! Esküszöm, nem szólok egy szót sem! – Hezitálok. Úgyis ígérnem kellett volna neki egy közös programot, miután elmaradt a sajátom, szóval, miért is ne. Aprót biccentek, ő pedig a táskájáért szalad, majd visszatér hozzánk. Brandon vonallá préseli a száját, ám, mielőtt megszólalna, én töröm meg a csendet.

- Ő jön – mutatok Elsára –, te maradsz.

Megfordulok tehát, kinyitom az ajtót, aztán Elsával együtt kisétálok rajta. Ryan a lehúzott ablak mellett ül, és int, amikor meglát. Odaszaladok, majd beszállok az anyósülésre. Elsa hátul foglal helyet, és, mikor már mindketten elhelyezkedtünk, sebességbe teszi a kocsit, és elindul.

- Az unokahúgomat is hoztam, remélem, nem gond – mosolygok zavartan.

- Nem, nem gond. – Belenéz a visszapillantó tükörbe és Elsára mosolyog.

- Ryan vagyok.

- Elsa – int esetlenül a lány, és a kocsiút többi részét csendben tölti. Egyrészt nem is tudna hozzászólni a beszélgetésünkhöz, másrészt – utóbbi évek alatt sikerült kiderítenem – utál beszélni utazás közben.

- Úgy nézem, megkönnyebbültél – nevet rajtam halkan Ryan.

- Igen, azt hiszem, jót fog tenni egy kis bandázás – mondom neki, mire rám sandít.

- Vendégeid vannak?

- Aha. – Megmosolyogtat a tudat, hogy csupán néhány szóváltás után, ilyen közvetlenül tudunk beszélgetni Ryannel. Könnyű megtalálni vele a közös hangot. – A rokonok itt vannak nyaralni, szóval eléggé szűkös most a ház.

- Hányan vannak?

- Hát, van a nénikém, a bácsikám, a két unokabátyám, Elsa, és a fiatalabb unokabátyám barátnője – számolom az ujjaimon.

- A barátnője? Az minek jött? – Felnevetek a kifejezésén, és csak megvonom a vállamat. – Okééé, ti mennyien vagytok?

- Én, a szüleim, meg a kishúgom. Négyen.

- A tesód is zenél? Úgy, mint te? Vagy nem kiskorban kezdted?

- Én, de. Viszont Lyla még aligha tud zenélni; csak hat hónapos. – Ryan kidülleszti a szemeit a meglepettségtől.

- Na, jó, nem akarok többet tudni, azt hiszem. Ez így mára elég nekem. Már így is túllépted a „fura vagyok” státuszt – mondja nevetve, mire én is kuncogni kezdek.

- Elsa? Te zenélsz? – kérdi Ryan, és ismét a visszapillantó tükröt lesi. A rokonom bólint. Meg is lep a válasza, sosem gondoltam volna, hogy Elsát érdekli a zene. Jó, azzal tisztában vagyok, hogy alsóban fuvolázott, azonban váratlanul ér a tudat, hogy nem hagyta abba.

- Milyen hangszeren játszol?

- Szintizek – feleli kicsit zavartan. – De… imádok énekelni. – Hátrafordulok.

- Tudsz énekelni?

- Hát… azt nem tudom, a szüleim nem tudják, hogy szoktam, csak a zuhany alól hallhatják. Nem kaptam még véleményt a hangomról, de azt hiszem… igen.

- Sportolsz is valamit?

- Igen, rendszeresen járok kondizni. Csak Michiganben nem merek egyedül elmenni konditerembe, félek, hogy eltévednék. Allysont pedig nem akarom zargatni ezzel, épp elég a problémája nélkülem is – mosolyog rám hálásan. – Amúgy meg – teszi hozzá – simsezek.

Ryan harsányan felnevet, és hitetlenül megrázza a fejét.

- Azt hiszem, ez kielégítő információköteg volt a számomra, köszönöm, lányok. Amúgy a sims… hát, klassz. – Továbbra is nevet. - Más kérdés most nem jut eszembe hirtelen, de mindenképp felteszem, ha lesz.

- Akkor mesélj te magadról – ajánlom neki néhány másodperccel később, mire aprót bólint, és kikerüli az előttünk haladó autót.

***

A zenélés egész jól sikeredett. Kiderült, hogy nem is vagyok olyan rossz a gitározásban, csak kicsit fel kellett eleveníteni a dolgokat, így minden flottul ment. Egy csomót nevettünk, és kicsit jobban megismertem a többieket. Stephanie-ról megtudtam, hogy a rockercsaj álcája mögött valójában egy céltudatos, de szerény lány rejtőzik, akinek minden álma bejutni a Juilliardra, és ott folytatni tanulmányait. Van egy féltestvére, Ken, és, bár nem egy a vérük, nagyon jól elvannak együtt.

Isaac, a cingár srác, tulajdonképpen olyan, amilyennek képzeltem. Kedves fiú, van egy bátyja, és már nagyon rég szeretett volna bekerülni Alaric csapatába. Boldog, hogy sikerült. Van egy barátnője, aki két évvel idősebb nála; ő az arizonai egyetem hallgatója. Isaac a tipikus, megfontolt tini, mindent csak azután tesz meg, ha végiggondolta. Emellett imádja a zenét, de mégsem ezzel szeretne foglalkozni; szívesebben gyógyítana állatokat.

Tim. Egy jó humorérzékkel rendelkező srác, aki még a legrosszabb napjaidon is képes lenne felvidítani egy csepp erőlködés nélkül. Amikor ideköltözött a családjával, sokan piszkálták, elítélték a bőrszíne miatt, és hálás nekünk, amiért mi nem tesszük. Egyke a családjában, de szentül fogadja, hogy a dob az öccse, nem is tudná, mit tenne nélküle. Egy sportiskolában szeretne továbbtanulni, és mondjuk, valamelyik foci-vagy lacrosse-csapatba bekerülni.

Ryanről is sikerült néhány dolgot megtudnom a kocsiúton. Amellett, hogy helyes és kedves, nagyon kitartó, célratörő. Szeretne ügyvéd vagy jogász lenni, és azokon a politikai hátrányban lévő embereken segíteni, akik rászorulnak. Úgy gondolja, hogy erre a Harvard a legjobb megoldás, bár fél, mivel nem biztos benne, hogy elég pontszámot ért el a felvételin. Van egy három évvel fiatalabb testvére, Amber, aki – elmondása szerint – első ránézésre az a tipikus „én vagyok a világ közepe”, menő lány. Legalábbis a suliban. De otthon ennek az ellentettje. Nevelőszülőknél él, mivel az édesanyja Amber szülésénél meghalt, az apja pedig néhány évvel később, rákban. Állította, hogy a gyámjai úgy viselkednek vele, mintha az igazi gyerekük lenne; mindent megkapnak, szeretetben nőnek fel. Ryan egyébként asztmás. Nem olyan súlyos, mint az átlagnak, de mindig nála van az inhalátora. És a gitározás úgy jött neki, ahogy másnak az ebédötlet. Eszébe jutott, hogy kéne valami hobbi, ezt pedig meg is valósította.

Alaric is mesélt magáról a sós ropik fogyasztása közben, ám belőle szinte csípőfogóval kellett kihúzni a szavakat. Azért indította a bandát, mert szerette volna átadni a tehetségét más embernek, és, mivel az elmúlt hónapokban vált el, úgy gondolta, ez egy kicsit elterelné a figyelmét a családi helyzetéről. Van egy tízéves kislánya, Selly, aki az anyjával él, és ő igyekszik sokszor meglátogatni. Amikor megkérdeztük tőle, hogy nem-e akar a későbbiekben újra megházasodni, azt felelte, de, csak kell neki egy kis idő, amíg feldolgozza a válást, és rendbe teszi az életét. Ahhoz képest, hogy szűkszavú a magánéletével kapcsolatosan, valamint nagyon kevés ideje ismer bennünket, úgy gondolom, nyitottan viselkedett velünk. Valamiért mindegyik bandatagot megkedveltem, és úgy érzem, ez kölcsönös.

A beszélgetésünk közben el is felejtem szinte, hogy Elsa is velünk van, és elszégyellem magam. Rajta nem látszik, hogy zavarná, kihagytuk a beszélgetésből; mindenkit figyel, nevet a vicceken. Talán úgy érzi, nem tartozik közénk?

Ryan észreveszi tűnődésem, és megtöri a beállt csendet.

- Képzeljétek, Elsa is zenél. – Az unokahúgom távolba révedő pillantásából eszmél fel.

- Komolyan? – kérdez rá Alaric. – Miért nem jöttél a meghallgatásra, amíg volt hely?

- Én nem itt lakom – magyarázza. – Los Angelesből jöttem látogatóba.

- Értem. Mit zenélsz?

- Szintizek. Van otthon zongorám, de inkább a szintetizátoromon játszom. A legjobb. Majdnem annyit tud, mint egy zongora. Évekig gyűjtöttem rá.

- Mennyi volt? – tudakolja Tim.

- Ötezer dollár – süti le a szemét Elsa. A többiek – velem együtt – döbbenten bámulnak a lányra. Ötezer dollár? Jó sok zsebpénze lehet…

- Hogy szereztél ötezer dollárt? – érdeklődik Isaac.

- Számítógép-technikusokkal dolgoztam.

- Értesz a számítógépekhez?

- Hát… tudok egyet s mást – mosolyog Elsa. – És még egy üresedő kondiba is felvettek oktatónak. Azt mondták, jó alakom van hozzá, és gyakran is járok, szóval nem volt akadálya. Mellesleg ismeretség is volt köztünk, mivel a konditerem igazgatóhelyettese Tina, a bátyám barátnőjének testvére – meséli. Undor fut át az arcán, amikor a „barátnő” szót említi. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki másképp vélekedik Ashleyről.

- Hát… igen. Kétségtelen, hogy jó alakod van hozzá – füttyent Tim, és lopva Elsára vigyorog, mire mi nevetni kezdünk. – Hogy lehet valaki egyébként ennyire sokoldalú? Úgy értem, a nap huszonnégy órájában foglalt vagy, nem? Tegyük fel, hogy délelőtt a konditerembe mész, azután a számítógépes barátaidnál maradsz néhány órát. Nem unatkozhatsz!

- Az utóbbi már nem aktuális, mivel bezárt a számtechboltjuk. Helyette néha zenélni megyek. Kísérek egy iskolai csoportot a hangszeremmel – mondja.

- Azt mondtad, énekelsz is. Nem szoktál? – kérdezi Ryan.

- Szeretek, de nem.

- Énekelj egyet – veszi a kezébe Tim Ryan gitárját. – Kísérlek.

- Neeem, most inkább kihagyom. – Elsa elvörösödik. Nem szereti a nyilvánosságot, ahogy észrevettem.

- Kérlek. Ha annyira rossz vagy, max együtt röhögünk – ajánlkozom. – Sosem piszkállak érte, megígérem.

- Hát… jó – adja be a derekát. – Mit énekeljek?

- Amit ismersz – von vállat Isaac.

- Meg, amit én is – lóbálja meg a gitárt a kezében Tim.

- Ismered a… Summertime Sadness-t? – fordul az unokahúgom Tim felé. – Régi szám, de könnyű gitárral kísérni.

- Tudom, melyikre gondolsz. – Tim lepenget egy akkordot, mire Elsa belekezd. Annyira benne van éneklés közben a zenében, hogy az szinte már hihetetlen. A hangja megtölti a csendes termet, mégsem nyomja el a kellemes gitárhangot. Sosem hallottam még senki hozzám közel állót így énekelni. Amikor azt mondta, hogy jó, akkor nem mondott igazat: Elsának nem csak simán a zuhany alatt kellene danolni, sokkal inkább egy együttesben lenne a helye. Nem is értem, miért nem ment még eddig.

A fülemben cseng: „I’ve got the Summertime, Summertime Sadness, I’ve got the Summertime, Summertime Sadness”. Megszűnik a külvilág, és a többiekkel együtt figyeljük, ahogy az eddig csendben, meghúzódó, szerény lány, most úgy énekel, mintha meg kellene nyernie az Eurovíziós dalfesztivált, vagy legalább egy tehetségkutatót. A bebázódott kis hernyó most egy gyönyörű pillangóként szárnyal a hangjegyek közt. Leírhatatlan érzés őt hallgatni, és még akkor is ámulattal figyeljük, amikor már rég elhangzott az utolsó szó.

- Waow – töri meg a csendet Isaac. – Te normális vagy?

- Én?! – Elsa hangjából elképedés szűrődik. – Csak nem volt annyira rossz…

- Ez megőrült – néz rám, miközben ujjával Elsára mutat. – Azt mondja, jó. Tudod, mi jó? Jó, amikor… csirkemell-filét eszel ubisalival, baz’meg’! Ez valami… hihetetlenül fantasztikus volt! Nem akarsz ideköltözni és beállni énekesnek esetleg? – Elsa megkönnyebbülten nevet fel, és nyög egy köszönetfélét.

- Úristen – kapkod látszatból levegő után Tim, aztán Elsára néz. – Azt hiszem, beléd estem. – A lány jóízűen felnevet, majd elveszi a gitárt Timtől, hogy visszaadja Ryannek, közben pedig egymásra mosolygunk. Sosem gondoltam volna, hogy egyetlen év alatt valaki ennyire meg tud változni. Tavaly még az a vásárlásmániás szőke liba volt, nem pedig egy kitörni készülő, kedves, aranyos énekesnő. Ha lehet ilyet mondani, talán még sose lepődtem meg így senkin sem. De csalódni sem csalódtam ennyit jó értelemben. Alig hiszem el, hogy tényleg az unokahúgomról van szó, Elizabeth Adamsről. Hogy lehet, hogy a szülei nem tudnak erről? Annyira nyilvánvaló!

- Nem kell úgy csinálni gyerekek, mintha maga Rihanna lennék! Olyan nagy szám, hogy tudok énekelni? Na, és? Beethoven meg szimfóniákat írt! Én csak otthon danolászok!

- What? – Stephanie összeráncolt szemöldökkel, és sértődöttnek tűnő arckifejezéssel bámul Elsára. – Egy, Rihanna nem vagy, de még nem volt olyan ismerősöm, aki így tudott énekelni, szóval ne csinálj úgy, mintha ez nem lenne nagy szám! Kettő, baz’meg’, Elsa, te nem írsz szimfóniákat, ha akarnál, se tudnál! Három –néz körbe a társaságon –, egy kutya nem tud szimfóniát írni!

- Steph, öö… azt hiszem, félreértetted Elsát – próbál puhatolózni Tim, amíg mi többiek visszafojtott nevetéssel nézzük őket.

- Mer’? Tud énekelni egy kutya? Mutass már be neki akkor!

- Ő nem a kutyára gondolt…

- Mé’? Macska is van?

- Nem – túr a hajába „kifárasztottan” Tim. – Ludwig van Beethovenről van szó!

- Ó! Most már tudom! – kap a fejéhez Stephanie, mi pedig egy „végre”-sóhajjal letudjuk a dolgot.

- Biztos szép lehet az a papagáj! – Döbbenten fordítjuk felé a tekintetünket. Ugye most csak viccel? Stephanie felnevet, majd legyint a kezével. – Nyugi, csak hülyülök!

Egy emberként fordítjuk a fejünket Steph felé, majd nevetésben törünk ki.

- Maradhattok még? – kérdez rá Alaric, miután már kellőképpen kiröhögtük magunkat. Egymásra nézünk Elsával, majd vállat vonunk. Alaric tapsol egyet, majd feláll a székéről.

- Akkor gyertek velem, srácok!