Tizenhetedik fejezet

XVII.

- Ja, semmi, csak úgy mondtam.

- Te nem szoktál csak úgy mondani dolgokat. Szóval?

- Semmi, mondom.

- Utálom, amikor ezt csinálod, Allyson!

- Hát jó, akkor elmondom. Ashley nem az a lány, akit megismertem. Van róla fogalmad, mennyire undok? És fennhéjázó!

- Ezt nem hiszem el – sóhajt Brandon, és egy megbántott mozdulattal felpattan az ágyról. – Épp most mondtam neked, hogy két nap és elintézem, de nem bírtad ki, hogy ne tüntesd őt fel rossz színben, igaz?

- Hogy? – ráncolom a szemöldökömet. – Normális vagy? Miért tenném?

- Mert ilyen vagy.

- Ó, szóval már én vagyok a rossz?

- Ashley sosem volt az!

- Nem?

- Nem.

- Tudod mit, Adams? Szerintem inkább húzz el a francba! Ennek így semmi értelme! Egyszer összeveszünk, aztán kibékülünk, nem tudok veled mit kezdeni!

- Én sem veled… te… te hárpia!

- Még hogy én hárpia?! Te fafejű tuskó!

- Az nem lehetek, mivel a tuskó eleve fából van, nagyokos!

- Akkor már hülye is vagyok? Bazmeg, Brandon takarodjál kifelé!

- Most még te vagy felháborodva?

- Unlak, Brandon! Kezded itt a drámát ahelyett, hogy abbahagynád! Rossz ötlet volt ez a dolog! Két percig nem bírjuk ki, hogy ne veszekedjünk!

- Igazad van! És nem mondok semmit Ashleynek!

- Jó, nem is kell! Csak fellángoltál, azért akaszkodtál rám!

- Álljon meg a menet, én nem akaszkodtam senkire! – Felvonom a szemöldököm. – Jó, kicsit rád akaszkodtam! – Továbbra is felvonva tartom a szemöldököm. – Akkor nagyon, úgyse számít! Csak jó csaj voltál, ennyi!

- Ó, szóval csak meg akartál dugni?

- Lehet, nem tudom!

- Menj el!

- Menj ki te!

- Nem!

- De!

- Ez az én szobám, nem mondhatod, hogy menjek ki!

- Miért nem?

- Mert az enyém!

- És?

- Brandon!!! – sikítok teljes erőmből, mint egy hisztis kisgyerek. Szerintem lenn tuti meghallották. Brandon összerezzen a sikolyomtól, és kinyitja az ajtót. Még mielőtt kimenne, elhajítok egy párnát az irányába, de már túl késő: addigra eltűnik a szobából, és a párna a földön landol. Nekem pedig még két perccel később is nehezemre esik beismernem, mit tettem. Mi történt az elmúlt tíz percben.

***

Mint az óvodások. Fogalmam sincs, hogy viselkedhettem úgy fél órával ezelőtt. Sikítottam. Én sikítottam, aki szinte soha egy mukkot nem szól. Aki elvan egymagában, az erdőben bármikor, nem szorul társaságra, most mégis úgy érzem, szükségem lenne valakire, akinek kiönthetném a lelkemet. Erre pedig az egyetlen személy Stacey. Viszont tisztában vagyok vele, hogy nem használhatom őt lelki szennyesnek, amikor sokkal inkább – na, jó, nem sokkal, de mindegy – neki lenne szüksége rám, és én az elmúlt időszakban borzalmas barátnak bizonyultam. Még csak meg sem látogattam az ominózus eset óta. Miközben ezen elmélkedem, megrezzen a telefonom, jelezve, hogy üzenetem jött. Unottan nyúlok a mobil után, várva a szolgáltatóm üzenetét, de ehelyett Ryan száma villog a képernyőn. Nyomban megnyitom az SMS-t, és gyors pötyögtetésbe kezdek. Nem szoktam ilyet csinálni, okéééé…

RYAN: SZIA, LENNE KEDVED MEGISMETELNI VALAMIKOR EZT A NAPOT?

ÉN: HA HOZHATOM ELSAT, HOGYNE. TUDOM, H NAGYON ORULNE AZ UJABB TALALKOZASUNKNAK.

RYAN: MOST INKABB CSAK RAD LENNEK KIVANCSI. SZOMBAT ESTE A SUNBAN? MONDJUK NYOLCKOR?

ÉN: HUHAAA, TE MOST RANDIRA HIVSZ?

RYAN: NEM ERSZ RA?

ÉN: DE, RAEREK. CSAK KERDEZTEM. :D

RYAN: AKKOR IGEN, MONDJUK RANDINAK. HA TE IS AKAROD. SZOVAL AKKOR? SZAMITHATOK RAD?

ÉN: IGEN.

Azta. Ez volt életem egyik legrövidebb beszélgetése. Mindig meglepődöm. Ha például nekem a suliban megtetszik egy srác, olyan csendben szenvedős típus vagyok, nem szólok semmit, mert félek az elutasítástól, vagy mi. De, ha egy srácnak bejön egy lány – mert remélem, ez azt jelenti -, akkor egyből lép. Oké, bevallom, teljesen értelmetlen volt felvetnem Elsát, de az jutott eszembe, hogy talán próba lesz megint. Teljesen idióta vagyok, mégis, mi más kezdődhetne így, mint egy randi?!

És holnap. Este. Randim. Lesz. Ryannel!!!! OMG! Meghalok nyomban! Ide-oda barátság meg miegymás, muszáj lesz felhívnom Stacey-t! Ne csak engem nézzenek hülyének a szüleim a folyamatos sikongatásaim miatt!

***

A Stacey-vel való hosszas telefonbeszélgetés után üdén sasszézok le lépcsőn. A nappaliban Nagyapa ül és apával beszélget, Elsa épp a nappaliban lévő számítógépnél beszélget valakivel Facebookon, Brandon pedig… igen, ő önelégült mosollyal ül, és úgy eszi azt az almát, mintha csak egy pucér csajjal csókolózna. Szerintem szándékosan csinálja. Mikor észrevesz, kihajítja az almacsutkát a szemetesbe, és lassan odasomfordál hozzám. Nem sütöm le a szemem, pedig szégyellnem kéne magam amiatt, hogy a veszekedésünk után egyből randizni megyek valaki mással, de nem érdekel. Én igazat mondtam, ő volt az, aki idiótán viselkedett velem szemben. Ha megtudja – mert megtudja –, akkor pedig – véleményem szerint – féltékeny lesz.

- Lenyugodtál, Babapiskóta?

- Nem is voltam ideges, kezdjük ott. – Brandon felhorkant, majd elváltoztatott hangon utánozni kezd. Felmegy bennem a pumpa, de nem hagyom, hogy ez az érzés a hatalmába kerítsen.

- „Brandon, azonnal menj ki a szobámból! Ha nem mész ki, mindenkinek elmondom, hogy nem hagysz mensturálni!” Vagy. „Adams, annyira szeretlek, hogy az már fáj, azonban ezt leszarom. Ashley a picsa, és takarodjál kifele!”

- Hé, ilyet nem is mondtam!

- Nem, de gondoltad…

- Mindegy, Brandon – sóhajtom unottan, és az arcomra varázsolok egy kifogástalan(nak álcázott) mosolyt.

- Mit vigyorogsz úgy? – Brandon felvonja a szemöldökét, épp akkor, amikor Ashley sétál el mellette a nappaliba. A fiú rá sem néz a barátnőjére, Ashley azonban furcsán fürkész minket, majd megáll Brandon mellett. Látványosan belékarol, cseppet sem törődve azzal, hogy Brandonnak ez kissé… kellemetlen. Legalábbis én ezt szűröm le.

- Nem akarsz hétvégén egy újabb találkozót a srácokkal, All? – Elsa kiáltása ébreszt a gondolataimból. Itt az alkalom… Gyorsan összeszedem magam, úgy válaszolok:

- Randim van, nem lehet! – A csend úgy tölti be a szobát, akárcsak a villámcsapás. A tévé elhalkul, Elsa felemeli a fejét a gépezésből, apa tátott szájjal bámul rám, Nagyapa pedig úgy nevet magában, hogy a feje is kivörösödik. Még sosem láttam ilyennek. De Brandon és Ashley visznek mindent. Ezért már megérte ez az egész! Mégis kicsit bűntudatom támad, hogy Ryan randi-felkérését használom egyben bosszúnak is.

- Mi az? – nézek körbe.

- Tudod, kivel randizol holnap, lányom! – szól apa nyugodt, ám egyben ingerült hangon. – A légycsapóval, aranyom!

- Hagyd Sam, nagylány már! – Nagyapa nehézkesen feláll a fotelből és apa felé veszi az irányt. - Mi lenne, ha kimennénk, és hagynánk a fiatalokat?

- Na, de… mégiscsak Allysonról van szó, és fiúügyekben…

- … majd ő eldönti, mit akar. Gyere már! – Apa megadóan feláll, majd követi Nagyapát, aki hallótávolságon kívülre vezeti őt. Gondolataimból Elsa hangja ébreszt.

- Kivel?

- Tessék?

- Kivel lesz randid?

- Ryannel.

- Ryannel?! – Elsa felpattan az íróasztaltól, és mellettem terem. – Azzal a Ryannel?

- Azzal a Ryannel, aki értetek jött? – kérdezi Brandon unott képpel.

- Igen – felelek.

- Mikor?

- Szombat… nyolcra. – Brandon rápillant az órájára, és úgy tesz, mintha nagyon számolna valamit, aztán egy okéval nyugtázza a dolgot.

- Mi az, szívem? – suttogja Ashley Brandon fülébe. Ettől a mozdulattól a hányinger rám jön. Undorító.

- Csak kiszámoltam, hogyha Ryan nyolckor ideér, mennyi időm van lehozni a bokszkesztyűmet, összeverni a csávót, majd rád fogni, hogy te verted meg, és a kezedbe nyomni a kesztyűket. – Ashley leesett állal figyeli a fiúját, hatalmas sértés lehet neki, még akkor is, ha Brandon csak viccel. Minden bizonnyal. Remélem. Elsa kétrét görnyed mellettem a röhögéstől, és én is a görcs szélén állok, bár próbálom türtőztetni magam.

- Ugye csak vicceltél? – túr idegesen a hajába Ashley, mire Brandon felnevet, és magához vonja.

- Hát persze. Csak vicc volt. – Aztán felém fordul. – Hová mentek?

- Miért akarod tudni?

- Csak kíváncsiságból.

- Utánam akarsz jönni?

- Mondom, csak kíváncsiságból!

- A… a Sunba. – Brandon meglepetten a homlokára csap, majd egy undorító csókot nyom Ashley szájára. Kedvem lenne elfordulni, de nem adom meg ezt az örömöt. Most már alig csinálom azt, amit akarok…

- Mi az, szerelmem? – Ashley nyálas hangja oszlatja fel a csöndet.

- Nem hiszem el, Ashley. Elfelejtetted?

- Mit?

- Mondtam tegnap, mondtam. És elfelejtetted.

- Nem emlékszem. Mi van?

- A szülinapod alkalmából el akartalak vinni holnap este nyolckor a Sunba! És elfelejtetted… pedig jót akartam!

- De a szülinapom októberben van – értetlenkedik a lány. Akármennyire is utálom, ebben a helyzetben kifejezetten sajnálom őt.

- Mondtam, hogy ez egy előmeglepi!

- Té… ó, hát persze! Megvan! – Tudom, hogy fogalma sincs, miről beszél neki a srác. Csak a szerep kedvéért csinálja. Engem azonban kis híján elönt a méreg.

- Brandon! Nem! Hétvégén nincs programotok! Semmilyen! Vili? Semmilyen!

- Most tehetek én arról, hogy rosszkor időzítettetek?

- Miért kínzol?

- Nem kínozlak! Egy duplarandi szuper lenne, nem?

- NEM!

- Csodás, akkor ezt megbeszéltük, unokahugicám! – A szót gúnyosan ejti. – Én és Ashley most visszavonulunk, és megbeszéljük a részleteket. – Sarkon fordulnak és a lépcső felé veszik az irányt.

- Ne hagyj faképnél!

- Sajnálom, ez sürgős!

- Mi?! Brandon, hétvégén itthon maradsz! Te is, Ashley is!

- Hogy mondod? Nem hallak jól!

- UTÁLLAK! BÁRCSAK VISSZAMENNÉL LOS ANGELESBE!

- Később, drágám, később…

***

Három dolgot sikerült leszűrnöm Brandonról az elmúlt néhány percben. Az első, hogy Brandon hihetetlenül idegesítő, a második, hogy szinte már a rögeszméje másokat – jobban mondva engem – bosszantani, és a harmadik, hogy soha, semmit nem szabad neki mondani, mert ezer százalék, hogy felhasználja ellened.

Ezt a három dolgot egyből fel kéne írnom mindenhová, hogy ne felejtsem el. Mindig beleesek ugyanabba a csapdába, minden egyes alkalommal elkövetem ugyanazt a hibát. Sosem tanulok belőlük. Brandon már lassan egy hete itt van, de mindig eléri valamivel, hogy bedőljek a trükkjeinek. Tényleg ennyire manipulálható lennék? Azelőtt minden döntésem céltudatos volt, előre eltervezett, most meg minden a feje tetején áll. Egyetlen fiú miatt, akit tulajdonképpen mindig is ismertem, de mégsem. Annyira nonszensz ez az egész, hogy még elhinni is nehezemre esik. Egyszer megment, aztán kihasznál; egyszer kedves velem, máskor tök brutál. Soha, senkit nem ismertem még, aki ennyire befolyásolni tudott volna. Néha azt kívánom, bárcsak ne is jött volna ide, de, amikor eszembe jut, hogy az a két hét vészesen telik, elszomorodom. Akarom, de közben mégsem. Tetszik, de közben mégsem. Mindig van valami, ami tönkreteszi a róla alkotott képet, és mindig van valami, ami hozzárak valami jót ahhoz a „szörnyeteghez”, akinek addig hittem.

Ashleyről meg ne is beszéljünk. Amikor idejött, utálni akartam. Utálni, mert annyira tökéletes, annyira szép, annyira kedves, és az övé az, akit a sajátoménak akartam tudni. Utálni, mert felforgatott mindent, utálni, mert Brandon annyira közvetlen volt hozzá, utálni, mert tudtam, mindenben jobb, mint én. Utálni, mert létezett, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam. Inkább saját magamat utáltam, mert ezt kívántam neki. Most pedig… azt szeretném, ha bírni tudnám. De belevonta az ügybe Lylát, a saját problémáit helyezte mindenki elé, ez pedig felkavart. Becsapott, és amikor meglátom, mindig ökölbe szorul a kezem. Késztetést érzek, hogy megüssem, de mégsem merem megtenni. Nem magam miatt. Hanem a tudat miatt, hogy ez az én hibám. Tőlem is függött, hogy idejöhessen. Igent mondtam. Hiba volt. Most pedig jól megszívom.

Ryan. Annyira helyes. Kedves, tehetséges, vicces, odaadó… és nem lakik mérföldekre tőlem. Ő lenne az, akit választanom kéne. Ő a hozzám való, hiszen rengeteg közös van bennünk. Nem erőltet semmit, nincs barátnője, vágyik a figyelmemre. Randira hívott! Én pedig ezt a csodás lehetőséget csodásan elcseszem! Brandonnal. Ha ő ott lesz a randin, esélyem sem lesz, hogy miután ő… visszamegy Los Angelesbe, megpróbáljam Ryannel. Minden egyes pillanatban rosszul érzem majd magam. Rosszul érzem magam, mert, bár kedvelem Ryant, egyben ki is használom. És nem ismerem régóta, ezt tegyük hozzá, mégis tudom, ő nem ezt érdemelné. Ő csak esélyt akart tőlem valami jóra, amit én nem adhatok meg neki, amíg Brandon mindenbe beleavatkozik. És, amit egyszerűen képtelen vagyok a szemébe mondani.

Miközben ezen elmélkedem, eszembe jut egy életbevágóan fontos dolog. Nagyapa. Megígértem neki, hogy minden időt bepótolunk. Több időt töltünk együtt. És hazudtam neki. Haldoklik, egyedül küszködik a tudattal, hogy nemsokára már nem lesz itt. Nem lesz velem. Velünk. Nem lesz többé lánya, nem lesznek többé unokái, nem lesz veje, testvére… nem lesz semmije. Mennyire lehet szörnyű, hogy tudod, nemsokára mindened elveszted? Semmid nem marad, nem tudod újrakezdeni. Mégis megbirkózik vele. Egyedül. Képes mosolyogni, viccelődni, saját maga leküzdeni ezt a gondolatot. Mert a nagyobbik unokája a sajátos, kicsinyes érzelmeivel, és lelki csalódásaival van elfoglalva. Még csak nem is meséltem neki arról, ami történt az elmúlt napokban. Szinte… szinte nem is beszéltem vele.

Emellett még barátnak is csapnivaló vagyok. Stacey eljött hozzám. Megvigasztalt, amikor kellett, szépeket mondott, amikor kellett. Családi krízis van náluk, büntetésben van, mégis kikönyörögte a szüleitől, hogy eljöhessen hozzám. Mert látni akart. Nekem pedig minden nap, minden percben megvan rá a lehetőségem, hogy elmenjek hozzá, de egy SMS-en kívül mást nem teszek érte. Pedig, mondhatja, hogy felesleges elmennem hozzá. Tudom, örülne, ha most mellette lennék a szobájában. Mint régen. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy fordított helyzetben én is boldog lennék.

És ezekben a percekben, amiket most önsajnálattal töltök, ebből valamennyit meg tudtam volna valósítani, de neem, én még mindig itt ülök az ágyamon, és magamon gondolkozok. Nem azon, hogy mit kéne tenni, hanem, hogy mit kellett volna. Sajnáltatom magamat. Ha látnám kívülről, mit teszek most, talán felpofoznám magamat. Gondolataimból két kopogás ébreszt fel. Az ajtóm kinyílik, és egy számomra kedves ember lép be rajta. Vagyis először azt hiszem. Aztán ránézek, és látom, hogy az a fiú az, akivel eddig több napot együtt töltöttem, mégsem beszéltem vele pár szónál többet.

- Helló – mondja, majd az ágyamra ül.

- Öhm… David! De jó, hogy… látlak!

- Jól vagy? – vonja fel a szemöldökét, amolyan „hülye vagy?”-stílusban.

- Persze, csak meglepődtem, mert…

- … mert eljöttem a szobádba?

- Nem. Mert meglep a tudat, hogy tudsz beszélni. Vagy egyáltalán telefon nélkül létezni. – David elvigyorodik, és előhúzza az iPhone-ját a zsebéből, mire felnevetek.

- Miért jöttél?

- Beszélnünk kell.

- Ó, nem is tudtam, hogy van közös témánk!

- Most már van. Vagyis inkább… egy közös ismerősről lenne szó.

- A lényeget, Dave – sürgetem, fene tudja, miért.

- Kéne egy kis help.