Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyire eltűntem az utóbbi időben, de ott volt a suli meg ugye a másik blogomhoz való írás is, így kicsit elhavazódott az időm nagy része. Viszont most újra csatasorban állok, mi több. már a tizennyolcadik fejezettel, szóval remélem, ez kiengesztel benneteket!
I love my followers!
Ölelés,
Bella <3
- Hűűűűhaaaaa… - húzom el a szót, ameddig
csak lehet.
-
Mi az?
-
Hát nem hittem volna, hogy a telefonbuzi unokabátyám valaha is leteszi a
telefont csak azért, hogy segítséget kérjen tőlem. Kezded felkelteni az
érdeklődésemet, David.
-
Össze kell hoznod nekem egy randit – süti le a szemét.
-
Leülni – mutatok az ágyra amolyan „én vagyok a főnök” stílusban, mire David
elmosolyodik, és helyet foglal az ágy sarkában. – Na, mesélj. Kibe estél bele?
-
Hát az egész úgy kezdődött, hogy Elsa elvitt valami helyre a városban, mondván,
hogy kell a kimozdulás, és ezen a helyen adják a legjobb élőzenét és kávét.
Engedtem neki, hadd örüljön, szóval elmentem vele. Még Lorenzótól is sikerült
elszabadulnom!
-
Az ki?
-
A telefonom – mondja teljesen magától értetődően, mire felhorkantok.
-
Okééé, folytasd.
-
Egy csaj játszott a zenekarban egy gitáron, de annyira gyönyörűen, hogy… nem
tudom, volt benne valami, ami nagyon kíváncsivá tette az embert, és odamentem
hozzá, amíg Elsa elrohant egy telefonhívás miatt. Beszélgettünk, meghívtam egy
koktélra, és megbeszéltük, hogy találkozunk még. Vagyis olyan randiszagú lett,
de nincs meg a telószáma, hogy elhívhassam őt valahová.
-
És a nevét tudod? Jelöljük be facebookon – ülök a laptop elé, majd megnyitom az
oldalt. – Mit írjak be?
-
Stephanie Jeskins. – Épp elkezdeném pötyögni a nevét, de az ujjaim megállnak a
billentyűzet felett. Hátrafordulok a székkel, és hitetlenül nézek az előttem
álló Davidre. Nem, nem. Kizárt, hogy ilyen kicsi legyen a világ, pontosan úgy,
ahogy az is, hogy David szerelmes. DAVID SZERELMES! VAGY DAVIDNEK TETSZIK EGY
LÁNY! EZ LEHETETLEN! IMPOSSIBLE! Hisz’ Davidnek már van barátnője; úgy hívják,
hogy iPhone 6. Dobná? Azt nagyon kétlem…
-
Mi az? – néz rám, amolyan „hülye vagy?” tekintettel, majd az ujjával a
klaviatúrára bök, hogy na, írjam már tovább.
-
Ismerem!
-
Kit?
-
Anyádat, te hülye! Hát Stephanie-t! Mintha nem lenne egyértelmű…
-
Most hülyéskedsz?
-
Miért hülyéskednék?
-
Nem tudom, szoktál.
-
Honnan tudod, hogy szoktam?
-
Hát az ti…
-
Tudod, mit, inkább hagyd! Egyre jobban hasonlítasz a testvéredre – forgatom a
szemeimet. – Visszatérve a lényegre; ismerem Stephanie-t. Lógtunk együtt
párszor, meg egy bandában vagyunk!
-
Ööö… hát ez remek… de attól még bejelölhetem facebookon, nem?
-
Be! De felesleges ráírnod, mert nekem a mobilszáma is megvan… és ha kell,
akkor…
-
… szívesen odaadod! Ezt akartad mondani, ugye?
-
Ööö… ja, megadom, csak ne zaklasd, és… - mondatomat nem sikerül befejeznem,
mivel egy hatalmas sikítás tanúi leszünk. Daviddel kérdőn egymásra sandítunk,
majd felpattanok a székből. Ashley szobája felé vesszük az irányt, de az ajtó
zárva van. Csak a jajveszékelő sírását és sikítását halljuk; mintha bedilizett
volna. Kopogok kettőt az ajtón:
-
Ashley?! Jól vagy? Sikítást hallottunk – közlöm vele, de csak még nagyobbat
ordít. – Ashley, nyisd ki az ajtót!
-
Húzz el, ribanc! – ordítja az ajtón túlról, David pedig meghökkent arccal
elröhögi magát. Rávágok a karjára, hogy hagyja abba, és inkább segítsen
meggyőzni a lányt, hogy kinyissa az ajtót.
-
Ash… - Az ajtó kinyitódik, Ashley pedig szélsebesen vágtázik ki rajta. Szemei
duzzadtak és vörösek, még csak ránk sem sandít, csak elviharzik mellettünk.
Daviddel azonnal utánaeredünk, de a csaj most kivételesen a földszinti
fürdőszobába zárkózik be. Még oda sem érünk, amikor egy sokkal sápadtabb
verziója kilép az ajtón, majd a kijárat felé veszi az irányt. Daviddel már-már úgy érezzük magunkat, mint a
kerge birkák; ide-oda futkosunk a házban, hogy végre kérdőre vonhassuk Ashley-t
a történtekért, azonban ez nem történik meg… mivel, mire kiérünk, addigra…
addigra… ez a sajnálatra méltó… SZEMÉT SZUKA ELKÖTI A KOCSIMAT! EZÉRT MEGÖLLEK, ASHLEY REED! VAGY SOKKAL
ROSSZABB!
-
És most? – nézek tehetetlenül Davidre, aki, úgy látszik, mérlegelni kezd
magában.
-
Van egy jó ötletem – vigyorog rám. Eddig
észre sem vettem, hogy David mosolya, mennyire hasonlít Brandonéra. –
Hagyjuk őt, majd’ visszajön!
-
Aha… és ebben mi volt a jó ötlet? Te azt kéred tőlem, hogy hagyjam, hogy ez a…
mármint Ashley a kocsinkkal flangáljon össze-vissza a városban, anélkül, hogy
legalább ismerné! Még csak jogsi sincs nála! Ha elkapják a zsaruk, azt én is
megszívom! – David felröhög. És… nem hagyja abba, ami viszont engem rettentően
zavar. Szúrós szemekkel nézek rá, hogy fejezze már be, de ettől csak még jobban
kitör belőle. Pofozzam fel?
-
Abbahagynád, kérlek? – próbálom „nyugodt” hangon csillapítani, de ő ehelyett
még hangosabban hahotázik mellettem. Vajon
mi olyan vicces? Rajtam röhög?
-
Ne… nehe… harahugudj... de… dehez ahannyira… nehem… tudohohok behesz… - és
ismét úrrá lesz rajta. Ezt nem hiszem el! Le fogom ütni, mint anyós a legyet!
De legalább érteném, mit mond! Miért
büntetsz, Uram?!
-
Oké, akkor majd te kideríted Stephanie telefonszámát! – rukkolok elő a kicsit
sem igazságos, de annál inkább hatásos ötletemmel, mire David szájáról lefagy a
mosoly, és összehúzott szemmel előveszi a telefonját a zsebéből. Ugye nem akar megint kockulni?!
-
Ezt most te sem gondolod komolyan! Hagyd már az idióta Minecraftot, és segíts!
–A hangom szinte könyörgőre vált, de ez sem riaszt vissza. Kell a kocsi! És Ashley hullája is!
-
Maradj már egy kicsit veszteg! Felhívom Brandont; ő mindig mindent megold, ami
Ash-sel kapcsolatos. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet, tekintve az
ügyünket. De mégsem állítom le. Allyson,
te egy vadbarom vagy! De ez nem újdonság!
-
Gyere ide – semmi köszönés, semmi nyalomaszádat, semmi. Éljen az illem! – Mert
Ashley megint felkavarta a szart – ezen a kijelentésen muszáj mosolyognom;
nevetni nem merek, nehogy Brandon meghallja. – Nem, te majom, elkötötte… öhm –
elemeli a fülétől a telefont, majd hozzám intézi szavait. – Bocs, de hogy is
hívnak? – Ez… most valami vicc. Már lassan egy hete a házamban él, a rokonom…
és nem tudja, hogy hívnak?!
-
Allyson – dünnyögöm cinikusan.
-
Na, elkötötte Allyson zsiguliját. – Kidüllesztett szemekkel mérem végig
Davidet. Még, ha egy trabantra mondaná, hogy zsiguli! De a Fiatom… oké, kicsit
poros már, de megvolt az ára! Le kell
mosnom… - Mondom, nem tudom, mi volt a baja! Vázolom a szitut! Kuss már, én
beszélek! … Na. Azért. Pofa be Brandon, hadd mondjam végig! ... Szóval…
ordítás, Allyson és én szaladunk, ajtó, kitörés, sírás, leszaladás, futkosás és
bumm. – Ebből sokat érthetett. – Oké,
akkor siess. Szia. – David megszakítja a hívást, és csak ekkor veszem észre,
hogy a telefonjának rózsaszín a tokja.
-
Miért akarsz randizni Stephanie-val, ha buzi vagy? –Piti vicc, tudom, de nem
jut más eszembe.
-
Ó, a telefon miatt? Nem, nem, ez nem az enyém – rázza a fejét vigyorogva.
-
Aha… akkor kié?
-
Majd vissza kell adnom Elsának, jó, hogy mondod! – Ezt most… komolyan dicséretnek szánja?
-
Miért van nálad Elsa telephonja, amikor úgyis mindig a te legújabb iPhone-oddal
menőzöl?
-
Ja, az nem működik. Csak viszem mindig, mert nagyon menő. Nincs amúgy benne
aksi. Kaptam egy másikat, hogy tudjak azért használni valamit, de az Samsung,
és nem menő. Azért kell Elsáé, mert az övé iPhone; és leszarom, hogy rózsaszín
a tokja, de legalább divatos! Nem fogok holmi… Samsunggal mászkálni az utcán!
Mit képzelsz?
-
Mi bajod a Samsunggal? Nekem is olyan van – nézek rá rosszallóan, mire ő csak
egy lenéző tekintettel jutalmazza a felszólalásomat. Inkább úgy döntök, terelem
a témát. Teljesen felesleges a telefonokról vitatkoznom azzal, akinek a
feleségét úgy hívják, iPhone 6. – Oké, akkor most mit fogunk csinálni?
-
Várunk – közli merő egyszerűséggel.
-
Tessék? Azt akarod, hogy itt álljak és várjak, amíg a ti kedves Ashley-tek haza
nem hozza a szuperdrága kocsinkat?!
-
Természetesen nem – mondja, majd kitárja mögöttem az ajtót. – Bent is várhatsz
felőlem – von vállat. Szemrehányó pillantást vetek rá, majd eltrappolok
mellette, hogy a kanapéra vethessem magam.
-
Mikor érkezik meg a bátyád?
-
Néhány perc. –Épp, ahogy kimondja, nyílik az ajtó, és Brandon lép be a
nappaliba. – Vagy nem – teszi hozzá.
-
Mi történt? – Brandon bosszús, de egyben aggodalmas tekintettel ül le a
szemközti fotelbe. – Hogy értetted azt, hogy „bumm”?
-
Zokogva elszaladt – feleli David. – Igazából elég vicces látvány volt. Úgy
nézett ki, mint aki az elmegyógyintézetből szabadult ki – röhög saját magát, de
észrevéve Brandon szúrós nézését, inkább abbahagyja. – Sejtelmem sincs, mi volt
a baja. Majd hazajön. – Brandonnal egymásra nézünk.
-
Nem tudom, hol kereshetnénk – mondom. – Hatalmas ez a város, és Ashley most jár
itt először. Bárhová mehetett. Ha estig nem ér haza, elmehetnénk a rendőrségre,
bejelenteni az eltűnését.
-
Hát nagyon remélem, hogy hazajön, mert a szülei teljes egészében rám bízták őt.
Ha valami baja esik… fogalmam sincs, mit csinálok – rázza tehetetlenül a fejét.
-
Ashley nem hülye. Csak nem megy olyan messze, hogy ne találjon vissza! Bááár… -
húzza el David a száját -, az ember ilyen állapotban sok mindenre képes.
Reméljük a legjobbakat!
-
Szólhatnánk a szüleinknek – teszem fel az ajánlatot. – Hülyeség lenne egy ilyen
fontos dolgot eltitkolni előlük, mellesleg… ők a felnőttek. Akik lépni tudnak,
azok ők. El kéne mondanunk nekik, ahelyett, hogy magánakcióba kezdenénk, nem
gondoljátok? Talán ők… tudnak valamit tenni.
-
Azon kívül, hogy aggódnának, aggódnának, pánikba esnének és aggódnának? – vonja
fel a szemöldökét David. – Nagyon kétlem. Szerintem mindenki maradjon kussban
estig, és csak akkor szóljunk nekik, ha este sem érkezik meg. Nem fognak minden
egyes helyre bemenni a város összes utcájában! A rendőrségnek meg úgysem
szólhatnak, amíg nem telik le a 24 óra.
-
Davidnek igaza van. A legjobb döntés, ha várunk – ért egyet testvérével
Brandon.
-
De azalatt bármi történhet vele – Oké, nem veszem magamra a sorsát, de
mégiscsak egy fiatal lányról van szó. Bármi történhet vele ez alatt az idő
alatt, ilyen kiszolgáltatott állapotban! Mellesleg, a kocsim is sokba került!
Nem szeretnék a roncstelepen rálelni!
-
Oké, és, ha… például… megerőszakolják, amíg mi itt üldögélünk? Volt már rá
kísérleti példa, és nem is kellett elmenni itthonról… házhoz jöttek… - sütöm le
a szemem.
-
Ashley meg tudja védeni magát – biztat Brandon. – Járt judóra. És egyszer azt
mondta, hogy mindig van nála paprikaspray… ha használnia kell, használni is
fogja.
-
Ezt úgy mondod, mintha ettől meg kellene nyugodnunk!
-
Fogd be, Allyson – int le, én pedig tátott szájjal bámulok vissza rá.
-
Bocs, de ugyanúgy közöm van ehhez, mint neked! Én is aggódom Ashley-ért! És
elég furán veszi ki magát, hogy csak itt ülünk, miközben, arról rinyálunk, hogy
meg kellene menteni Ashley-t!
-
Nem tudnál elkussolni, kérlek? – néz rám unott tekintettel. Vajon tényleg nem számítok már neki semmit?
Vajon komolyan gondolta a múltkorit?
-
Nem! Sőt, te vagy az utolsó, aki megmondhatja, hogy, mit csináljak a saját
házamban!
-
Okééé – emeli védekezésképpen David maga elé a kezét. Észre sem vettük, hogy
mindennek fültanúja volt. – Nem akarjátok, hogy kimenjek?
-
Nem! – nézünk egyöntetűen Davidre, aki csak összerezzen, és tovább hallgatja a
történéseket.
-
Mi bajod van? – fordulok ismét Brandon felé.
-
Nem számít…
-
Nagyon is számít! Szóval ki vele!
-
Oké, te akartad. TE vagy a bajom, Allyson Harvey! Reggel, délben, este! Csak te
vagy az egyetlen problémám! Egy súlyos rögeszme!
Meghökkenten
állok fel a kanapéról, majd hátrálok egy lépést.
-
Ne haragudj, de igazán nem tehetek, arról, ha a barátnődnek súlyos
idegrendszeri problémái adódtak! És az sem az én hibám, ha mindennap látnod
kell, már megbocsáss! Csak nem képzeled, hogy bujkálni fogok, nehogy megláss! –
Brandon forgatni kezdi a szemét amolyan „mikor hagyja már abba” tekintettel, de
én még korántsem végeztem. – Aztán ezt az egészet te kezdted el, és nem fogom
hagyni, hogy így viselkedj velem! A minimum egy köszönöm! Mindenért!
-
Bocs, kösz – von vállat tovább meredve maga elé. Ennél azért többet vártam
volna tőle.
-
Nagyon sajnálom, hogy ekkora problémát jelent számodra a létezésem! – Brandon
felnevet.
-
Rohadtul nem zavar, hogy élsz, nem ezt mondtam! Felőlem akár élhetsz velem,
nélkülem vagy a te csodás Ryaneddel, le se szarom! Elvégre azt csinálsz, amit
akarsz! Csak ne előttem! Már így is épp eleget tettél…
-
Vagyis engem hibáztatsz Ashley-ért? Mit tehetek én, erről az egészről?
Tudtommal nem kényszerítettem, hogy hisztériás módon lóduljon meg kifelé a
házból! – magyarázom, kissé hisztérikus hangnemben.
-
Nem, Allyson, félreértettél – rázza a fejét Brandon. – Téged hibáztatlak
mindenért! –Azzal feláll, és nagy léptekkel elhagyja a nappalit. Én pedig ott
maradok Daviddel, aki még mindig sokkos állapotban bámul rám. Fel sem foghatja,
hogy mi váltotta ki az előbbi kitörésünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése