XIX.
A telefonom pittyegése ébreszt a
laptopomba való bambulásból. Megállítom a filmet, és rá sem nézve a kijelzőre,
felveszem.
-
Halló? – Eddig a könyökömön támaszkodtam, most azonban törökülésbe helyezkedem
az ágyamon. Úgy éreztem, egy film talán elterelné a gondolataimat a
történtekről, na, de épphogy elkezdtem, már hívnak. Csodálatos.
-
Allyson? – Egy ijedt, remegő hang szólít a nevemen.
-
Ashley?! – Meglepettségemben lecsapom a laptopom fedelét, és felállok. – Hol a
francban vagy? Mindenki halálra aggódja magát! És mit csináltál a kocsimmal? –
Tudom, vannak ennél fontosabb dolgok is, de nekem ez is életbevágó.
-
Jól vagyok, csak… eltévedtem. És a kocsid is rendben van, ne aggódj!
-
Hol vagy?
-
Bejöttem az erdőbe kocsival, aztán leparkoltam, mert sétálni akartam, és na,
ja, itt kötöttem ki. Ami elég vicces, mert a benzinkútról még visszataláltam… -
Idegesen felnevet, de ez hamar átvált sírásba. – Gyere már értem!
-
Oké, szólok a többieknek, és jövünk!
-
Ne! Csak te! Ne hozz mást magaddal!
-
De Brandon is ag…
-
Ne hívd Brandont! Csak te gyere! – Rövid szünet. – Ha egy kis tájleírás kéne,
van itt egy patak meg egy fűzfa, meg egy csomó madárszar… - Egyszerre önt el a
megkönnyebbülés érzése és a bűntudat. Az előbbi azért, mert így könnyen meg
fogom találni, hiszen a törzshelyemen van. Az utóbbi pedig… akármi is történt
köztem és Ashley között, semmi nem változott. Ő eddig többnyire csak üres
fenyegetéseket küldött felém, én azonban azon a helyen csókolóztam a fiújával.
Remélem, sikerül majd lepleznem a zavartságomat.
Ennek
ellenére tovább foglalkoztat a kérdés, hogy mi történhetett, amiért úgy
kiborult. Vagy, hogy hol volt, mit csinált eddig? Vajon miért akarhatja, hogy
csak és pont én jöjjek? Hiszen szólhatott volna Elsának is! Oké, ő –
megkockáztatom – kevésbé diszkrét, és kikotyogja a dolgokat, de, ha fontos
ügyről van szó, megbízható is tud lenni. Tudja jól, vagy legalábbis sejti, hogy
vannak érzelmeim Brandon iránt, amiket ha akarnék, se tudnék megmagyarázni. Nem
mondanám szerelemnek, azonban nem is olyan egyszerű, mintha csak az
unokatesómért rajonganék. És pontosan emiatt nem értem, hogy mi vezérelte
Ashley-t odáig, hogy azt hívja segítségül, akit talán a legjobban utál…
Ezek
a gondolatok cikáznak a fejemben, miközben sikerül észrevétlenül kilopódznom a
házból. Elindulok az erdő felé, és közben ellenőrzöm, hogy megvan-e az üveg
víz, amit még induláskor gyorsan kiszedtem a hűtőből. Tervezem odaadni a
csajnak vagy inkább leönteni, amiért ennyire elmebeteg módon viselkedett. Ahogy
haladok, észreveszem a kocsimat leparkolva az egyik füves területen. Egy
hatalmas fenyő előtt áll, de szerencsére semmi baja nincs. Közelebb megyek,
megvizsgálom, de sajnos kinyitni nem tudom, mivel nincs benne a slusszkulcs.
Egy karcolás sincs rajta, csupán a fenyőről esett rá néhány tűlevél a tetejére.
Továbbindulok, és néhány perc múlva meg is érkezem. Ashley a fűzfa törzsének
támaszkodva ül rövid shortjában. A sminkje még mindig el van kenődve, azonban
már nem néz ki olyan rosszul, mint amikor elment. A lábára apró sárfoltok
száradtak, az egykor fehér fölsője pedig már szürke. Odasétálok hozzá, de csak
néhány másodperc elteltével vesz észre. Kérdőn felvonom a szemöldököm, majd
átadom neki a vizespalackot.
-
Kösz – kortyol egyet, aztán maga mellé állítja az üveget. Leülök mellé, mert
úgy látom, nem tervez még felállni.
-
Megleptél – közlöm egy kis idő elteltével. – Miért engem hívtál? Nem is
tudhattad volna, hogy segítek…
-
Kit hívtam volna? – néz rám cinikusan. – A családod kizártam, Elsa túl lelkes
mostanság és semmi kedvem nem volt hazáig a klafatyolását hallgatnom, a fiúk
pedig… őket nem akartam. Maradtál te.
-
Értem – bólintok. – Értékelem, hogy vigyáztál a kocsimra.
-
A legkevesebb – legyint. – Pedig elég nehéz volt az úton maradni, tekintve,
hogy nem vagyok valami ügyes sofőr. Sőt, a jogsim tavaly lejárt – horkant föl
kínjában.
-
Miért rohantál el? Mi történt? – térek a lényegre, mert nem hagy nyugodni a
tudat, hogy még mindig nem tudok válaszokat. Ashley idegesen barna hajába túr,
és már azt hiszem, mindjárt kitör belőle a zokogás, de csak nyel egy nagyot. Az
ujjait kezdi babrálni; úgy válaszol:
-
Talán mégsem téged kellett volna hívnom… csak… az a baj… - És a mécses eltörik.
Ashley eszeveszett sírásban tör ki, és még annak ellenére is, hogy utálom,
megszakad érte a szívem. Egy darabig habozok, hogy mit kéne tennem ebben a
helyzetben; végül úgy döntök, megölelem. Kócos haját simogatom, hogy
lecsitítsam, és azt veszem észre, hogy az addig keserves sírása átvált
szipogásba, rázkódó válla pedig elernyed. Eleresztjük egymást, és mintha ez az
egész meg sem történt volna, folytatjuk a beszélgetést.
-
El sem tudom képzelni… - nézek rá összevont szemöldökkel.
-
Nem, tényleg nem. Elképzelésed sem lehet – mondja.
-
Mondd el, talán segíthetek… vagy jobb lesz. - Tanácstalanul figyelem őt, mire
megrázza a fejét.
-
Tudod, lehet, hogy egy dögnek tűnök, de nem akarom a te kedvedet is elrontani,
szóval… nem akarok ma úgy elaludni, már ha el tudok, hogy valakinek összetörtem
a lelki világát. Hidd el, nem akarod tudni… - Szinte felmegy bennem a pumpa.
Idejövök, nem szólok senkinek, hozok neki piát, megvigasztalom, erre ő egy
hülye választ nem tud kinyögni?!
-
Tudni szeretném – próbálom higgadt hangon közölni. – Most az egyszer nem
haragszok meg rád, ígérem.
-
Ne ígérd, nem fogod betartani. Talán a házadból is kiraksz ezért…
-
Csak nyögd ki, kérlek! Ne kertelj, ne mondj semmit, csak áruld el, mi a baj!
Azzal sokkal többet ártasz, ha el sem mondod, higgy nekem!
-
Te akartad – mondja még mindig vonakodva, majd nagyot sóhajt. – Terhes vagyok.
– Felkapom a tekintetem, és tátott szájjal bámulok a mellettem lévő lányra. A
szívem majd’ kiugrik a helyéről, de legnagyobb meglepetésemre a könnyek nem
csordulnak ki. Csak visszafojtott levegővel ülök és nézem őt. Ő pedig rám.
-
Nagyon fájt? – húzza össze szemét; mintha félne a választól, de megszólalni is
alig bírok.
-
Igen, öhm… ez durvább volt, mint gondoltam – dadogom remegő hangon. Azt mondta, hogy terhes.
-
Fogalmam sincs, mit csináljak; hogy mondjam el; mihez kezdjek… mi lesz most az
életemmel, vagy, hogy a…
-
Ne – szorítom össze a szemeimet, mire abbahagyja. – Csak… ne kérj tanácsot,
oké? Csak maradj csendben. Sokkos állapotban vagyok, ha nem látnád…
-
Bocs – suttogja a szavakat. – De nem sírsz, az jó jel. Rosszabbra számítottam.
-
Szerintem… ideje lesz hazamenni – mondom neki, és miután felkelek, felhúzom őt
is. – A slusszkulcsot – nyújtom elé a tenyerem, mire előbányássza azt a
zsebéből és beleejti.
A
kocsi felé vezető út némán telik. Nem szólalunk meg, és nem tudom, hogy Ashley
hogy érzi, de számomra ez nem olyan „kínos csend”-szerű. Mikor odaérünk, beül
az anyósülésre, én pedig a volán mögé. A házunk néhány méterre van gyalog, de
tekintve, hogy körbe kell menni és a kocsit is haza kell vinnem, nem lesz ilyen
rövid az út. Beindítom a motort, ami szerencsére már első próbálkozásra
működésbe lép.
-
Szemét voltam – közli, mikor megfordulok az autóval. – Amikor fenyegetőztem, és
a húgodat is hiba volt belekevernem. Őt sosem bántottam volna. Csak kellett
valami ütős. Amivel sarokba szoríthatlak. Iszonyúan zavar, hogy, mióta Brandon
ideutazott, csak te jársz a fejében. Már alig figyel rám, pedig én szeretem őt.
És nem azért, mert népszerű a suliban, vagyis azért is, de úgy igazából – magyarázza.
– Megfogadtam, hogy nem fogom őt elveszíteni. És a történtek ellenére sem fogod
elvenni tőlem, remélem, tudod! Ez az izé, ami történt, semmin nem változtat!
Maradj távol a pasimtól; ne kényszeríts arra, hogy olyat tegyek, amit nem
akarok! - Fenyegetőzésétől talán meg kéne ijednem? Nem teszem. Ha Brandon
megtudja, hogy Ashley terhes, vele marad. És már így is éppen elég volt, ami
köztünk történt. Ashley viselkedése pedig furcsa. Egyszer kedves, aztán meg
szemétkedik. Képtelenség kiigazodni rajta. – De sok sikert Ryannel – teszi
hozzá utólag.
-
Utállak – sóhajtom nemes egyszerűséggel, mire felnevet… és nem tudja abbahagyni
egészen addig, ameddig haza nem érünk, és meg nem állok a kocsibejárónál.
-
Kemény fenyegetés – túr a hajába.
- Miért? Azt
hitted, hogy imádlak? – kérdezem. – Ugyan… már akkor ki akartam tépni minden
egyes hajszáladat, amikor beléptél a házamba, sőt, nem is! Amikor rám
erőszakolták akaratlanul is, hogy beleegyezzek! – mesélem neki, mire ő
figyelmesen hallgat. – Először azért utáltalak, mert nem olyan voltál,
amilyennek képzeltelek! Se nem szőke, se nem beképzelt, csak egy rendes lány,
aki… akinek az első dolga, hogy megöleljen! – Elnevetem magam kínomban. – Aztán
meg azért utáltalak, mert kiderült, hogy pontosan olyan vagy, mint amilyennek gondoltalak,
leszámítva a szőke hajat… gyűlöltelek, amiért beférkőztél a családba,
gyűlöltem, hogy Brandon nem mesélt rólad… és egy kanál vízben meg tudtalak és
tudnálak fojtani azért, amiért belekeverted ebbe az egészbe Lylát, és mert
Brandonra erőszakolod a gyerekedet! Utálom, hogy ennyire cseles, kiszámítható
és „kedves” – idézőjelben – vagy egyszerre! Utálom, hogy te vagy Brandonnal,
utálom, hogy a házamban élsz, utálom, hogy terhes vagy, utálom, hogy elkötötted
a kocsimat és utálom, hogy pont engem hívtál, én pedig máris mentem! – A
levegőm már rég elfogyott, a szemeimből pedig hirtelen záporozni kezdenek a
könnyek. És csak kiabálok Ashley-vel ilyen állapotban az álló kocsiban. De nem
érdekel, ezt be fogom fejezni! – Utálom, hogy Brandon nem veszi észre, hogy
mennyire tökéletes vagy hozzá; utálom, hogy mindenért engem hibáztat, pedig te
vagy a hibás; utálom, hogy ennyire szar unoka vagyok, amiért már napok óta nem
köszöntem a nagyapámnak egy szián kívül semmit! Utálom, hogy ilyen szánalmasan
nézel rám a hatalmas szemeiddel! Utálom, hogy magadban önelégült is vagy, mert
látod, hogy ezt hoztad ki belőlem! Utálom, hogy kihasználom Ryant, utálom, hogy
a családom szétmegy, utálom Kelly nénit is a hülye főztjeivel, utálom a közös
ebédeket, utálom, utálom, u-tá-LOM! És gyűlölöm ezt a nyarat, amiért ennyire
POCSÉK!!!! – Úgy érzem, mindjárt belefulladok a könnyeimbe, és még az sem
érdekel, hogy Ashley lát. Hadd lásson, legalább őszinte voltam, és a szemébe
mondtam mindent! Most már tudja, hogy mennyire gyűlölöm! Áthajolok Ashley
előtt, és kinyitom neki az ajtót. De ő továbbra is ugyanúgy ül és néz, mintha
azt várná, hogy mikor kapok idegösszeroppanást. Közben az eső is elered, remek!
Az előbb még sütött az a buzi Nap! És még most is süt! Csak már nem annyira! És
idétlennek érzem magam! És az is vagyok!
Várok néhány
másodpercet; hátha vágja Ashley, hogy ki kéne szállnia. De mivel ez nem
történik meg…
- HÚZZ MÁR EL,
TE RIBANC!!! – ordítom teljes erőmből, mire ő összerezzen, és eltolja az
ülésemből a formás popsiját. Végre…
Egy darabig
gondolkodok a távozása után, hogy mit kéne tennem. Végül kiszállok a kocsiból,
jó hangosan becsapom az ajtaját és kifutok az esőbe, amely egyre erőteljesebben
kezd esni. Ez egy egészen filmbeillő jelenet lenne, ha nem én játszanám… és, ha
nem viselkednék most úgy, mint egy idegbeteg. Ó, igen: és, ha Brandon éppen nem
engem nézne az ablakból.
Hűha, ez rohadt jó lett *.* Alig várom a folytatást :3
VálaszTörlésDrága Peetagey! Az én drága designerem, aki olyan kritikákat ír, hogy csak na! :D :D :D Köszönöm a szépséges szavakat és nagyon örülök, hogy tetszett, az volt a cél! Feldobtad a napomat <3 <3 <3
TörlésÖlel,
Bella <3