2016. június 13., hétfő

Tizenkilencedik fejezet

XIX.
A telefonom pittyegése ébreszt a laptopomba való bambulásból. Megállítom a filmet, és rá sem nézve a kijelzőre, felveszem.
- Halló? – Eddig a könyökömön támaszkodtam, most azonban törökülésbe helyezkedem az ágyamon. Úgy éreztem, egy film talán elterelné a gondolataimat a történtekről, na, de épphogy elkezdtem, már hívnak. Csodálatos.
- Allyson? – Egy ijedt, remegő hang szólít a nevemen.
- Ashley?! – Meglepettségemben lecsapom a laptopom fedelét, és felállok. – Hol a francban vagy? Mindenki halálra aggódja magát! És mit csináltál a kocsimmal? – Tudom, vannak ennél fontosabb dolgok is, de nekem ez is életbevágó.
- Jól vagyok, csak… eltévedtem. És a kocsid is rendben van, ne aggódj!
- Hol vagy?
- Bejöttem az erdőbe kocsival, aztán leparkoltam, mert sétálni akartam, és na, ja, itt kötöttem ki. Ami elég vicces, mert a benzinkútról még visszataláltam… - Idegesen felnevet, de ez hamar átvált sírásba. – Gyere már értem!
- Oké, szólok a többieknek, és jövünk!

- Ne! Csak te! Ne hozz mást magaddal!
- De Brandon is ag…
- Ne hívd Brandont! Csak te gyere! – Rövid szünet. – Ha egy kis tájleírás kéne, van itt egy patak meg egy fűzfa, meg egy csomó madárszar… - Egyszerre önt el a megkönnyebbülés érzése és a bűntudat. Az előbbi azért, mert így könnyen meg fogom találni, hiszen a törzshelyemen van. Az utóbbi pedig… akármi is történt köztem és Ashley között, semmi nem változott. Ő eddig többnyire csak üres fenyegetéseket küldött felém, én azonban azon a helyen csókolóztam a fiújával. Remélem, sikerül majd lepleznem a zavartságomat.
Ennek ellenére tovább foglalkoztat a kérdés, hogy mi történhetett, amiért úgy kiborult. Vagy, hogy hol volt, mit csinált eddig? Vajon miért akarhatja, hogy csak és pont én jöjjek? Hiszen szólhatott volna Elsának is! Oké, ő – megkockáztatom – kevésbé diszkrét, és kikotyogja a dolgokat, de, ha fontos ügyről van szó, megbízható is tud lenni. Tudja jól, vagy legalábbis sejti, hogy vannak érzelmeim Brandon iránt, amiket ha akarnék, se tudnék megmagyarázni. Nem mondanám szerelemnek, azonban nem is olyan egyszerű, mintha csak az unokatesómért rajonganék. És pontosan emiatt nem értem, hogy mi vezérelte Ashley-t odáig, hogy azt hívja segítségül, akit talán a legjobban utál…
Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, miközben sikerül észrevétlenül kilopódznom a házból. Elindulok az erdő felé, és közben ellenőrzöm, hogy megvan-e az üveg víz, amit még induláskor gyorsan kiszedtem a hűtőből. Tervezem odaadni a csajnak vagy inkább leönteni, amiért ennyire elmebeteg módon viselkedett. Ahogy haladok, észreveszem a kocsimat leparkolva az egyik füves területen. Egy hatalmas fenyő előtt áll, de szerencsére semmi baja nincs. Közelebb megyek, megvizsgálom, de sajnos kinyitni nem tudom, mivel nincs benne a slusszkulcs. Egy karcolás sincs rajta, csupán a fenyőről esett rá néhány tűlevél a tetejére. Továbbindulok, és néhány perc múlva meg is érkezem. Ashley a fűzfa törzsének támaszkodva ül rövid shortjában. A sminkje még mindig el van kenődve, azonban már nem néz ki olyan rosszul, mint amikor elment. A lábára apró sárfoltok száradtak, az egykor fehér fölsője pedig már szürke. Odasétálok hozzá, de csak néhány másodperc elteltével vesz észre. Kérdőn felvonom a szemöldököm, majd átadom neki a vizespalackot.
- Kösz – kortyol egyet, aztán maga mellé állítja az üveget. Leülök mellé, mert úgy látom, nem tervez még felállni.
- Megleptél – közlöm egy kis idő elteltével. – Miért engem hívtál? Nem is tudhattad volna, hogy segítek…


- Kit hívtam volna? – néz rám cinikusan. – A családod kizártam, Elsa túl lelkes mostanság és semmi kedvem nem volt hazáig a klafatyolását hallgatnom, a fiúk pedig… őket nem akartam. Maradtál te.
- Értem – bólintok. – Értékelem, hogy vigyáztál a kocsimra.
- A legkevesebb – legyint. – Pedig elég nehéz volt az úton maradni, tekintve, hogy nem vagyok valami ügyes sofőr. Sőt, a jogsim tavaly lejárt – horkant föl kínjában.
- Miért rohantál el? Mi történt? – térek a lényegre, mert nem hagy nyugodni a tudat, hogy még mindig nem tudok válaszokat. Ashley idegesen barna hajába túr, és már azt hiszem, mindjárt kitör belőle a zokogás, de csak nyel egy nagyot. Az ujjait kezdi babrálni; úgy válaszol:
- Talán mégsem téged kellett volna hívnom… csak… az a baj… - És a mécses eltörik. Ashley eszeveszett sírásban tör ki, és még annak ellenére is, hogy utálom, megszakad érte a szívem. Egy darabig habozok, hogy mit kéne tennem ebben a helyzetben; végül úgy döntök, megölelem. Kócos haját simogatom, hogy lecsitítsam, és azt veszem észre, hogy az addig keserves sírása átvált szipogásba, rázkódó válla pedig elernyed. Eleresztjük egymást, és mintha ez az egész meg sem történt volna, folytatjuk a beszélgetést.
- El sem tudom képzelni… - nézek rá összevont szemöldökkel.
- Nem, tényleg nem. Elképzelésed sem lehet – mondja.
- Mondd el, talán segíthetek… vagy jobb lesz. - Tanácstalanul figyelem őt, mire megrázza a fejét.
- Tudod, lehet, hogy egy dögnek tűnök, de nem akarom a te kedvedet is elrontani, szóval… nem akarok ma úgy elaludni, már ha el tudok, hogy valakinek összetörtem a lelki világát. Hidd el, nem akarod tudni… - Szinte felmegy bennem a pumpa. Idejövök, nem szólok senkinek, hozok neki piát, megvigasztalom, erre ő egy hülye választ nem tud kinyögni?!
- Tudni szeretném – próbálom higgadt hangon közölni. – Most az egyszer nem haragszok meg rád, ígérem.
- Ne ígérd, nem fogod betartani. Talán a házadból is kiraksz ezért…
- Csak nyögd ki, kérlek! Ne kertelj, ne mondj semmit, csak áruld el, mi a baj! Azzal sokkal többet ártasz, ha el sem mondod, higgy nekem!
- Te akartad – mondja még mindig vonakodva, majd nagyot sóhajt. – Terhes vagyok. – Felkapom a tekintetem, és tátott szájjal bámulok a mellettem lévő lányra. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, de legnagyobb meglepetésemre a könnyek nem csordulnak ki. Csak visszafojtott levegővel ülök és nézem őt. Ő pedig rám.
- Nagyon fájt? – húzza össze szemét; mintha félne a választól, de megszólalni is alig bírok.
- Igen, öhm… ez durvább volt, mint gondoltam – dadogom remegő hangon. Azt mondta, hogy terhes.
- Fogalmam sincs, mit csináljak; hogy mondjam el; mihez kezdjek… mi lesz most az életemmel, vagy, hogy a…
- Ne – szorítom össze a szemeimet, mire abbahagyja. – Csak… ne kérj tanácsot, oké? Csak maradj csendben. Sokkos állapotban vagyok, ha nem látnád…
- Bocs – suttogja a szavakat. – De nem sírsz, az jó jel. Rosszabbra számítottam.
- Szerintem… ideje lesz hazamenni – mondom neki, és miután felkelek, felhúzom őt is. – A slusszkulcsot – nyújtom elé a tenyerem, mire előbányássza azt a zsebéből és beleejti.
A kocsi felé vezető út némán telik. Nem szólalunk meg, és nem tudom, hogy Ashley hogy érzi, de számomra ez nem olyan „kínos csend”-szerű. Mikor odaérünk, beül az anyósülésre, én pedig a volán mögé. A házunk néhány méterre van gyalog, de tekintve, hogy körbe kell menni és a kocsit is haza kell vinnem, nem lesz ilyen rövid az út. Beindítom a motort, ami szerencsére már első próbálkozásra működésbe lép.
- Szemét voltam – közli, mikor megfordulok az autóval. – Amikor fenyegetőztem, és a húgodat is hiba volt belekevernem. Őt sosem bántottam volna. Csak kellett valami ütős. Amivel sarokba szoríthatlak. Iszonyúan zavar, hogy, mióta Brandon ideutazott, csak te jársz a fejében. Már alig figyel rám, pedig én szeretem őt. És nem azért, mert népszerű a suliban, vagyis azért is, de úgy igazából – magyarázza. – Megfogadtam, hogy nem fogom őt elveszíteni. És a történtek ellenére sem fogod elvenni tőlem, remélem, tudod! Ez az izé, ami történt, semmin nem változtat! Maradj távol a pasimtól; ne kényszeríts arra, hogy olyat tegyek, amit nem akarok! - Fenyegetőzésétől talán meg kéne ijednem? Nem teszem. Ha Brandon megtudja, hogy Ashley terhes, vele marad. És már így is éppen elég volt, ami köztünk történt. Ashley viselkedése pedig furcsa. Egyszer kedves, aztán meg szemétkedik. Képtelenség kiigazodni rajta. – De sok sikert Ryannel – teszi hozzá utólag.
- Utállak – sóhajtom nemes egyszerűséggel, mire felnevet… és nem tudja abbahagyni egészen addig, ameddig haza nem érünk, és meg nem állok a kocsibejárónál.
- Kemény fenyegetés – túr a hajába.
- Miért? Azt hitted, hogy imádlak? – kérdezem. – Ugyan… már akkor ki akartam tépni minden egyes hajszáladat, amikor beléptél a házamba, sőt, nem is! Amikor rám erőszakolták akaratlanul is, hogy beleegyezzek! – mesélem neki, mire ő figyelmesen hallgat. – Először azért utáltalak, mert nem olyan voltál, amilyennek képzeltelek! Se nem szőke, se nem beképzelt, csak egy rendes lány, aki… akinek az első dolga, hogy megöleljen! – Elnevetem magam kínomban. – Aztán meg azért utáltalak, mert kiderült, hogy pontosan olyan vagy, mint amilyennek gondoltalak, leszámítva a szőke hajat… gyűlöltelek, amiért beférkőztél a családba, gyűlöltem, hogy Brandon nem mesélt rólad… és egy kanál vízben meg tudtalak és tudnálak fojtani azért, amiért belekeverted ebbe az egészbe Lylát, és mert Brandonra erőszakolod a gyerekedet! Utálom, hogy ennyire cseles, kiszámítható és „kedves” – idézőjelben – vagy egyszerre! Utálom, hogy te vagy Brandonnal, utálom, hogy a házamban élsz, utálom, hogy terhes vagy, utálom, hogy elkötötted a kocsimat és utálom, hogy pont engem hívtál, én pedig máris mentem! – A levegőm már rég elfogyott, a szemeimből pedig hirtelen záporozni kezdenek a könnyek. És csak kiabálok Ashley-vel ilyen állapotban az álló kocsiban. De nem érdekel, ezt be fogom fejezni! – Utálom, hogy Brandon nem veszi észre, hogy mennyire tökéletes vagy hozzá; utálom, hogy mindenért engem hibáztat, pedig te vagy a hibás; utálom, hogy ennyire szar unoka vagyok, amiért már napok óta nem köszöntem a nagyapámnak egy szián kívül semmit! Utálom, hogy ilyen szánalmasan nézel rám a hatalmas szemeiddel! Utálom, hogy magadban önelégült is vagy, mert látod, hogy ezt hoztad ki belőlem! Utálom, hogy kihasználom Ryant, utálom, hogy a családom szétmegy, utálom Kelly nénit is a hülye főztjeivel, utálom a közös ebédeket, utálom, utálom, u-tá-LOM! És gyűlölöm ezt a nyarat, amiért ennyire POCSÉK!!!! – Úgy érzem, mindjárt belefulladok a könnyeimbe, és még az sem érdekel, hogy Ashley lát. Hadd lásson, legalább őszinte voltam, és a szemébe mondtam mindent! Most már tudja, hogy mennyire gyűlölöm! Áthajolok Ashley előtt, és kinyitom neki az ajtót. De ő továbbra is ugyanúgy ül és néz, mintha azt várná, hogy mikor kapok idegösszeroppanást. Közben az eső is elered, remek! Az előbb még sütött az a buzi Nap! És még most is süt! Csak már nem annyira! És idétlennek érzem magam! És az is vagyok!
Várok néhány másodpercet; hátha vágja Ashley, hogy ki kéne szállnia. De mivel ez nem történik meg…
- HÚZZ MÁR EL, TE RIBANC!!! – ordítom teljes erőmből, mire ő összerezzen, és eltolja az ülésemből a formás popsiját. Végre…

Egy darabig gondolkodok a távozása után, hogy mit kéne tennem. Végül kiszállok a kocsiból, jó hangosan becsapom az ajtaját és kifutok az esőbe, amely egyre erőteljesebben kezd esni. Ez egy egészen filmbeillő jelenet lenne, ha nem én játszanám… és, ha nem viselkednék most úgy, mint egy idegbeteg. Ó, igen: és, ha Brandon éppen nem engem nézne az ablakból. 

2 megjegyzés:

  1. Hűha, ez rohadt jó lett *.* Alig várom a folytatást :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey! Az én drága designerem, aki olyan kritikákat ír, hogy csak na! :D :D :D Köszönöm a szépséges szavakat és nagyon örülök, hogy tetszett, az volt a cél! Feldobtad a napomat <3 <3 <3

      Ölel,
      Bella <3

      Törlés

Író: Bella