Nyolcadik fejezet

Sziasztok!

Elég régen jelentkeztem, és nagyon sajnálom. Általában mindegyik fejezetem így kezdődik, pont úgy, mint egy halotti beszéd. Csak bocsánat, bocsánat, bocsánat. És most azért is bocsánatot kérek, mert az előbb háromszor is leírtam ezt a szót. Kérdezhetitek - jogosan - hogy mi a fenét csinálok otthon, ha egyszer nem hozom a részeket. Nos, a válaszban semmilyen ördöngösség nincsen:
a. Írok, csak nem éppen ezt a művet,
b. Elhatározom, hogy nekiveselkedek a kritikaírásnak, mivel már megvan a következő jelöltem, erre mikor éppen elkezdeném a designt boncolgatni, hát nem le van zárva a blog?
c. Fejlécet és designt csinálok, mivel újra aktív vagyok aaaa... na, most fogalmam sincs melyik blognál, de tudom, hogy valamelyiknél igen. Nem mintha számítana, ugyanúgy jönnek más blogoktól is rendelések.
d. Filmet/sorozatot nézek.
Ennyi. Ezek azok az okok, amelyek miatt még szünetben sem hozom a részeket. De majd változik ez... változik.

Mindenesetre most itt van, komikat várom és nagyon köszönöm őket! Örülök, hogy hagytok magatok után nyomot! :)))

VIII.

Talán még sose voltam olyan dühös senkire, mint most. Na, jó, anyáék ebbe nem számítanak bele az örökös civakodásukkal együtt. Ebéd után ki sem megyek a szobámból, pedig jó lenne egy kis beszélgetni Elsával. Vele evés közben közöltem, hogy nem megyünk vásárolni, helyette elviszem valahová máshová, mivel tudom, hogy imád énekelni, és tud is. Biztos vagyok abban, hogy tetszeni fog neki.

Mikor anyu szól, hogy vacsora, egy darabig vacillálok. A Brandonnal való veszekedésünk miatt nem szívesen ülnék vele egy asztalnál, de azért mégis kimegyek a kertbe, és helyet foglalok Brandonnal szemben. Nem néz rám, és én is csak néha sandítok oda, hogy lássam, nem figyel-e. A felnőttek ebből semmit sem vesznek észre, egyedül Nagypapi méreget furcsán, pont úgy, mintha ő tudna olyasvalamit, amit én esetleg nem. Miután gyorsan megeszem az ételemet, felajánlom, hogy elviszem kicsit Lylát, anyu pedig örömmel mosolyog rám, és beleegyezik. Felkapom a húgomat a babakocsiból, majd elkezdek vele sétálgatni az erdő felé. Nem megyünk be, csak a közelében megállunk, azért, mert ott sokkal hűvösebb az idő, és nem akkora pusztulat meleg van, mint a kertünk többi részén. Sétálgatok vele, dúdolgatok neki, aztán ő dúdolgat nekem, mire én nevetek, aztán erre ő is elkezd nevetni, így mindketten a végén már jókat kacagunk egymáson.

A nagy masni még mindig ott díszeleg a fején, és, ahogy látom, egyre jobban zavarja. Megfogom, leszedem róla, és elhajítom, aminek cserébe egy hatalmas ölelést kapok. Hiába, minden Lylával töltött időt kihasználok, hiszen olyan édes még, és nem szeretném elhanyagolni ezeket a kicsiként töltött éveit, mivel tudom, hogy nem marad mindig ilyen imádni-való, és ha átlép majd ő is a kamaszkorba, kevésbé fogom szeretni a közös programokat. Nem kétséges, hogy hasonlít rám, és ez valószínűleg azt is jelenti, hogy ugyanolyan makacs öszvér lesz, mint én voltam gyerekkoromban.

Fél óra múlva, már látom rajta, hogy nincs kedve ehhez az egész mókázáshoz, úgyhogy elviszem a babakocsihoz, aztán visszagyalogolok az erdőhöz. Egy fenyőről letépek óvatosan egyetlen tűlevelet, és azt nézegetem egy darabig, amikor egyszer csak valaki hozzáér a vállamhoz. Elejtem a növényt, majd megfordulok. Brandon áll mögöttem. Elhúzódom, jelezvén, hogy engem csak ne simogasson, mivel éppen nem vagyunk puszipajtások. Na, nem mintha eddig azok lettünk volna, csak úgy mondom.

- Mi lenne, ha sétálnánk egyet? – kérdezi, nekem pedig magasra szalad a szemöldököm. Vonakodva bólintok, és elindulunk az erdő felé. Egy darabig némán megyünk egymás mellet, aztán ő töri meg a csendet.

- Talán néha túlzásba viszem – kezdi.

- Aham, néha, persze – dünnyögöm halkan, de ő figyelmen kívül hagyva ezt; folytatja.

- De nem megbántani akarlak ezzel, csak segíteni. Nem avatkozom bele ügyekbe, de az az igazság, hogy, amikor nem vagy itthon… én baromira unatkozok – vall színt, én pedig megtorpanok. Gonosz vigyor húzódik a szám sarkában, és egyik szemöldökömet felvonom.

- Azt hittem már nem sikerül meglepned. De tévedni, emberi dolog – nevetek.

- Komolyan! A telefonbuzi bátyámmal beszélgetni maga a megtestesült lehetetlenség! A divatmániás, kornyikáló, könyvmoly húgommal kommunikálni… szerinted mi lenne a közös témánk? A legújabb Chanel ruha? Esetleg nézzek focit két negyven körüli férfival, meg egy nagypapával? És sütögessek két nővel a konyhában, mint kis kukta? De teljesen adott az utolsó lehetőség, miszerint vigyázzak egy hathónapos csecsemőre!

Hetedik fejezet

Egyetlen Suttogóim! 

Íme meghoztam az új részt, remélem tetszik! Komiknak mindig örülök, köszönöm is őket, igyekszem mindre válaszolni! 

Jó olvasást! 

***

VII.

Reggel nyolcra már a fürdőszoba felé veszem az irányt a cuccaimmal együtt, hogy elkészüljek, és fél óra múlva már induljak is. Kicsit izgatott vagyok, és már alig várom, hogy megismerhessem Alaricot, és a többi tagot. Bemegyek az ajtón, fogat mosok, letusolok, kivasalom a hajam, és készítek magamnak egy natúr sminket, aztán felveszem a választott ruhámat: egy sötét, tapadós szoknyát, egy pántos csőtoppal.

A reggelit kihagyom, mert igazából nincs se étvágyam, se időm ahhoz, hogy egyek, és mivel anyut tegnap este beavattam a mai napom menetébe, ezért egy sziával a gitárommal együtt elköszönök tőle, és elviszem a kocsijukat, hogy azzal menjek.

Tizenöt perc kocsikázás után meg is érkezem. A suli teljesen kihalt, egy lélek nincs ott – nem csodálom, de a pár méterrel odébb lévő kisebb stúdióféleségből hangok szűrődnek ki, amelyeket egyre jobban hallok a közeledtemmel. Az ajtó ki van támasztva egy székkel, és mikor belépek, a „zenészek” elcsitulnak. Egyetlen hosszú asztal mögött ülnek, és mosolyognak rám. Egy – a húszas évei végén járó – férfi áll föl, és a kezét nyújtja, mire megrázom.

- Alaric Camlin vagyok, és tudom, hogy e-mailben hivatalosan beszéltünk, de tegeződjünk. Bemutatlak a többieknek.

Végignézek a négy fiatalon, akik engem bámulnak. Mindössze egyetlen lány van köztük, aki körülbelül egykorú lehet velem. A vállára egy sas madár van tetoválva, haja rövid, fekete, orrában egy orrkő díszeleg. Mellette egy vékony, magas srác ül, lelapított haja van, és enyhe borostával az állán. A következő srác egy jóképű, zöld szemű fiú. Barna haja tüsisre van nyírva, egyszerű khaki inget visel, a nyakában egy lánc lóg. Bólintok, amikor észreveszi, hogy tovább bámulom, mint azt illene. A helyes srác mellett, egy néger pasi ül. Narancssárga atlétában ül, mandulavágású barna szemei vannak, és sötétbarna, - szintén – rövid haja.

- Ő ott Stephanie – mutat a lányra, aztán továbbmegy. – Utána Isaack, Ryan, és Tim – Bólintok, hogy lássa, értem. Helyet foglal a Stephanie melletti széken, majd a terem közepén álló, magasított, bárszékre int. Leülök, és az egyik lábamat felteszem a tartóra, hogy azon egyensúlyoztassam a gitáromat.

- Nos, Harvey, lássuk, mire emlékszel még – Előidézem a dalt, amit tegnap este gyakoroltam, miután visszaértem, és játszani kezdem. Néhány helyen - az elején - hamis akkordot húzok le, de az éneklésemmel együtt, nem hangzik rosszul.

Lehúzom az utolsó dallamot, a többiek pedig megtapsolnak. Halványan elmosolyodok, és érdeklődve figyelem a reakciómat.

- Néhány hamis hang volt benne, de tulajdonképpen ezeket egy kis gyakorlással meg lehet semmisíteni. Én szívesen segítenék ebben – szólal meg először Alaric.

- Szerintem sem volt annyira rossz, ahhoz képest, hogy már rég nem játszottál – mosolyog biztatóan Stephanie.

- Jó fej vagy – Isaac von vállat, Alaric pedig megköszörüli a torkát. – Nem volt rossz – Kacsint egyet, majd ismét beletemetkezik a mobilja böngészésébe.

- Ügyes vagy, bár kicsit szorongtál a zenélés alatt. Más hangszeren is játszol?

- Hegedülök. És zongorázok – Ryan elismerően biccent, és Tim felé fordul.

- Ez a néhány hamis hang nem azt jelenti, hogy elfelejtettél gitározni, hanem, hogy többet kéne rajta játszanod. Mellesleg van egy olyan érzésem, hogy nem azért jöttél ide, hogy zenélni tanulj, hanem, hogy ne unatkozz. Szerintem – Kacsint egyet, miközben vigyorra húzódik a szája.

- Benn vagy – közli Alaric, én pedig megköszönöm. – De amúgy is benne lettél volna, mert nincs sok jelentkező. Szóval…

- Tulajdonképpen azt akarja mondani, hogy teljesen feleslegesen zenéltél nekünk. Így is-úgyis bekerültél volna – nevet fel Ryan, mire belőlem is kitör a nevetés. Megrázom a fejem, és felveszem a gitáromat. Nagyon szívesen maradnék még, de haza kell mennem, mivel anyának megígértem, hogy sietek.

Hatodik fejezet

Hi guys!

Kicsit késtem a résszel, úgyhogy elnézéseteket kérem, de újonnan rendeléseket kapok inaktivitás alatt, tehát... tulajdonképpen már nem is nevezhetem magamat inaktívnak rendelés téren a többi blognál. Közben kritikát is írok, meg egyebek, szóval nem igazán jut semmire sem időm, emiatt van a késés. Köszi a kommenteket és az egyéb buzdító javaslatokat, igyekszem őket megfogadni, és nem köszönhetem meg elégszer, hogy olvassátok. :)))

Oké, oké, tudom, megint sokat beszélek írok, na mindegy. Amúgy azt megjegyezném, hogy a tegnap elhatároztam: készítek egy videót. Először karaokeztam nektek, mert rám jött az öt perc, aztán pedig nincs spoiler, mert legközelebb is meg szeretném ezt csinálni mást csináltam. Majd visszanéztem a videót, és miután túl voltam egy röhögőgörcsön, meg egy nyilatkozattal, amely arról szól, hogy szeretnék átjelentkezni a diliházba, mert az a nekem való hely, eldöntöttem, sosem töltöm fel a karaokes videót. Egyrészt, mert szörnyen hamis. Másrészt, mert túl közel volt a számhoz a mikrofon - mindkét esetben -, és így nem lett valami minőségi a hanganyag. Szóval... nem leszek se videoblogger, se énekes, ez már tuti.

Na, de jöjjön végre a fejezet! Kommenteket várom, mindig szívesen fogadom őket! Jó olvasást!

VI.

Hanyatt fekszem az ágyamon, és a mennyezetet bámulom. Próbálom elterelni a gondolataimat arról a pofátlan fráterről, és többé-kevésbé sikerül is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felülök, és felnyitom a laptopom tetejét. Ránézek az e-maileimre, de meglepődve konstatálom, hogy az az iskola írt vissza, amelyikbe jelentkezni szeretnék még fakultatívba zeneórákra. Bár suli közben nem érek rá a tanulás miatt, főleg jövőre nem, amikor megkezdem a végzős évemet – nulladiktól jártam gimibe, ezért egy évvel később megyek tizenkettedikbe, nyáron szinte minden nap szabad vagyok, így a hetek valamelyik napjaiba bele lehet csempészni néhány zeneórát. Igaz, hogy tudok zenélni, de a gitározást újra fel kell elevenítenem. Nem minden tiszta már számomra.

Izgatottan nyitom meg a levelet, és olvasom a sorokat.

Ms. Harvey, 

megkaptam a levelét, és mivel az öttagú csoportból az egyik jelentkező lemondta, úgy határoztam, hogyha mindössze csak feleleveníteni szükséges a tanultakat, semmi akadálya, hogy csatlakozzon. Ha Önnek is megfelel csütörtökön, az iskola melletti próbateremben, kilenc órakor örömmel meghallgatnám, hogy mit tud még, és néhány kérdést is feltennék. Válaszát várom,

Alaric Camlin

Mosolyogva pötyögöm be a válaszomat, és magamban ujjongva már alig várom a csütörtököt.

Mr. Camlin,

nagyon szívesen megjelenek a megbeszélt helyen, csütörtökön. Már alig várom, hogy személyesen is megismerhessem!

Üdvözlettel,

Allyson Harvey

Lecsukom a laptop fedelét, és úgy döntök, hogy a halkan leslampogok a lépcsőn egy kis innivalóért, mert megszomjaztam. Mindenki kinn van a kertben, és senkinek a figyelmét se szeretném magamra fordítani, hiába van csukva az üveges ajtó, amely a kertbe vezet ki. A hűtőből előveszem a narancslevet, és a poharamat teletöltöm vele. Már épp a számhoz emelném, amikor halk szuszogást hallok a hátam mögül. Lerakom a poharamat a pultra, és megfordulok. Brandon meglepett képével találom szembe magam. Kék szemei engem néznek, a haja kócos, és vizes, csak egy bokszeralsót visel, mást nem. Ezek alapján szűröm le, hogy valószínűleg nem rég szállt ki a zuhanyból.

- Ez nem jött össze – rázom a fejem vigyorogva, mire ő is nemet int. Közelebb lépek hozzá, és a mutatóujjamat izmos mellkasának szegezem. – Figyelmeztetlek, ha ezt még egyszer megpróbálod, törött kezeddel fogod törölgetni a véres orrodat – Brandon felnevet, de én továbbra sem tartom viccesnek az esetet. Hátrébb lépek, megiszom az üdítőmet, majd elmenni tervezek mellette, de elém áll. Fáradtan felsóhajtok, és keresztbe fonom a kezeimet a mellem előtt. Kérdőn nézek fel rá.

- Érzem, hogy ez egy élvezetes hét lesz – Gúnyos mosolyra húzza a száját, miközben arrébb áll.

- Hihetetlen, hogy már az első pillanattól kezdve megkeseríted az életemet – Hitetlenül rázom a fejem, aztán továbbmegyek mellette. A szobámban átöltözöm a pizsamámba, amely egy fehér trikóból, és egy rózsaszín bokszeralsóból áll. Tudom, nem túl egyedi, de kényelmes. Átrakom az ágyról a laptopot az íróasztalomra, és a derekamat betakarva lefekszem. Nem telik sok időbe, mire álom jön a szememre.

***

A kertben ülök, és a családdal reggelizem. Eléggé népszerűvé vált ez a kertesdi, mióta itt vannak a rokonaink. Anyunak még nem mondtam, hogy holnap délelőtt nem leszek itthon, de tudja, milyen fontos ez nekem, így biztosan meg fogja érteni. Nagyapa fürkésző szemmel bámul engem reggelizés

közben, én pedig csak visszafojtott mosollyal nézek vissza rá. Nem kétlem, hogy ugyanaz a véleményünk erről „elmélyült” beszélgetésről, amelyet a felnőttek folytatnak. Evés közben Elsa közli, hogy ma inkább még sincs kedve a városnézéshez, és, hogy inkább a medencénkben mártózna, és kipihenné magát, mivel későn feküdt le aludni. Nem ellenzem, hiszen nekem se nagyon akaródzik ez a közös délután. Legnagyobb meglepetésemre, ekkor Brandon köszörüli meg a torkát, szóhoz jutása végett. Szavait hozzám intézi:

- Nos, így szabad a napod, igaz? Nagyon örülnék, hogyha esetleg megmutatnád az erdőt, persze csak akkor, ha a szüleidnek nincs ellene kifogása – Legangyalibb mosolyát veszi elő, én pedig összehúzott szemmel szorítom dühömben a villát.