Mi újság veletek? Hogy telik a suli?
Huh. Én újat kezdtem, és elég gáz, hogy ilyen keveset tudok csak jelentkezni, mivel itt elfelejtve a régi szép idők 5-6 óráit, kemény 7-8 órákkal kell felvennem a harcot. Most komolyan. Csak nekem tűnik fel, hogy a 21. században élő gyermekeket nem hagyják élni? De tényleg. Az első osztályosoknak hét órájuk van!!!! Hét!!!! Nos, egyszer valaki megkérdezte, mit gondolok arról, hogy egy hatéves kisgyerek, egy több, mint négy kilós táskával fog neki az előtte álló hét-nyolc órának, nem beszélve arról, hogy ugyanennyi időt vannak a középiskolások is suliban. Na. Szóval azóta annak az embernek egy kecske legel a sírján.
De ez csak egy rövid kitérő volt így az ötödik fejezet előtt, mert én igazán szeretném megtudni, hogy nektek mi a véleményetek erről a dologról! :)))
Jó olvasást!
V.
„Minden
rendben” arckifejezéssel ülök az asztalnál, holott semmi sincs rendben. A
felnőttek egymással beszélgetnek, mi pedig, „gyerekek” csendben fogyasztjuk a
vacsoránkat. Nem mintha, bármiről is beszélni tudnánk, de, amikor csak mi
vagyunk, szűk családi kör, vagyis apu, anyu, Lyla, én, és nagyapi, akkor sokkal
meghittebb az egész. Most viszont hiába vannak gyertyák a gyönyörű kertünkben
megterített roskadozó asztalon, nem meghitt a hangulat, legalábbis számomra,
sőt, kifejezetten idegesítő. Elsa úgy tesz, mintha a világon mindennel
tisztában lenne, és olykor-olykor felnevet, még a legunalmasabb részeknél is.
Logan a telefonját nyomkodja egész vacsoraidő alatt, legszívesebben kiverném a
kezéből. Brandon azonban, a legidősebb srác, csendben figyeli a felnőtteket, és
néha-néha fürkésző pillantásával méreget, olyannyira, hogy késztetést érzek,
szembeszúrjam a villámmal. Próbál higgadt maradni már csak a szüleim kedvéért
is, pedig ebben a pillanatban fel vagyok háborodva.
Megcsörren a telefonom, és minden pillantás engem vesz célba.
Idegesen elmosolyodok, miközben kinyomom a hívást, azonban az a valaki nagyon
kitartó, és újrahív. Anya a tekintetével int, hogy menjek, intézzem el gyorsan,
én pedig megfogadom a tanácsát, és felállok. Az erdő széléhez sétálok, kellő
távolságra a családtagjaimtól, aztán újrahívom a számot.
- Miért nyomtál ki? – szólal meg köszönés nélkül, mire
elnevetem magamat.
- Neked is szia, Stacey. És most nem igazán érek rá, nem
tudnál később hívni?
- Bazmeg’. Nem – feleli merő egyszerűséggel, egyetlen
cseppnyi humorral sem a hangjában.
- Megérkeztek a rokonaim, épp a családi vacsora kellős
közepén tartunk. Nem hiszem, hogy ez a legideálisabb pillanat a kiakadásodhoz.
- Oké, bocsi, tudom. Csak eléggé ideges vagyok – sóhajtja,
megbánással a hangjában.
- Na, jó, gyorsan mondd.
- Itthon áll a bál. Ma volt a „beavatás”, azaz most már a szüleim
is hivatalosan tudják, hogy az öcsém meleg. És én is hibás vagyok, amiért
falaztam neki – meséli, és a hangja kicsit elcsuklik.
- Jól vagy? – kérdezem a teljesen feleslegesen, mivel a
hangjából egyértelműen le tudom következtetni, hogy egyáltalán nincs jól.
- Megleszek. Csak muszáj volt ezt elmondanom, hiszen te is
segítettél, de hagylak. Menj csak vissza! Majd később felhívlak, és, akkor
dumálunk, rendben?
- Oké, vigyázz magadra, Stace – mondom neki, és remélem, hogy
így is tesz.
- Te is – köszön el, majd kinyom. Visszasüllyesztem a
telefonomat a zsebembe, és visszafelé kezdek indulni, azonban látok egy alakot
kicsit távolabb az erdő közelében. Csupán néhány méterre áll a házunk
kapujától. Csak nézi a sötét fákat, zsebre tett kézzel, de nem megy be. Ahogy
közeledem felé, látom, hogy Brandon az.
- Mit csinálsz itt? – kérdezem tőle, mikor odaérek. Unottan
felém fordítja a fejét.
- Ugyanazt, amit te – feleli teljesen egyértelműen. Nehezemre
esik beismerni, hogy elképesztően sokat változott a legutóbbi találkozásunk
óta, ami amúgy egy, vagy két éve volt. Mindig valami táborban van, amikor
megyünk hozzájuk.
- Telefonáltál? – kérdezem teljesen feleslegesen, de a
válasza meglep.
- Nem, eljöttem, mert untam.
