2015. augusztus 11., kedd

Első fejezet

Hát meghoztam az első fejezetet. Vagy százszor átolvastam a javítás után, hogy tökéletes legyen, és, hogy tetsszen nektek. Köszönöm annak a kilenc feliratkozónak, aki nyomon követi a blogomat, nagyon örülök, hogy érdekel titeket. <3 
Nem is húzom az időt tovább! Jó olvasást! 



1.
Vajon mi a normális abban, ha egy – majdnem - tizennyolc éves lány egyedül hegedül éjnek éjjelén egy erdőben? Nos, a válasz egyszerű. Semmi. A világon a legutolsó embernek se jutna eszébe ilyesfajta őrültség. És velem nyilvánvalóan valami hatalmas probléma van, ha most, hajnali három órakor egy kidöntött fatörzsön ülök, kezemben egy hegedűvel, és csak spontán játszom, valami általam kreált dal. De csak azért, hogy sikerüljön kicsit megnyugodnom. Mert bár, aki lát, azt hiszi, hogy egy teljesen nyugodt, zenélgető lányt figyel, viszont, ha tudná, hogy mi is van ott valójában, nagyon meglepődne.
Más lány félne egy szál hálóingben egyedül egy erdőben, azonban én nem. Semmitől sem félek, amikor zenélek. A patak zubogása megnyugtató, a szentjánosbogarak halk zümmögése álomba szenderítő, és mindez olyan csodálatosan fel van komponálva a zenémhez. Mintha semmi sem létezne csak én, meg a zeném. Ez egy teljesen új világ számomra, ahol nem számít, hogy mi rejtőzik a falak mögött. Ahol nem fontos, hogy mi vár rád, ha hazamész. Ahol csak a jelen számít, és nincs jelentősége sem a múltnak, sem a jövőnek. Persze csak számomra. Ha bárkinek elmondanám ezeket a sorokat, egészen biztos, hogy nagy ívben elkerülne az iskolában. Kinek hiányzik egy gyogyós barát? Senkinek. Megértem őket. Én sem repesnék. Viszont valahová el kell menekülni, hogyha úgy érzed az életed lehetetlen. Hogyha nem vagy kíváncsi, ahogy a szülők otthon még éjszaka is veszekednek teljesen jelentéktelen dolgokon. Vagy talán az is kizáró ok, ha képtelen vagy a haldokló nagyapád szemébe nézni, mert nem tudnád feldolgozni, amit a szemeiben látsz. Fájdalmat. Kínt. Gyötrelmet. Halált. Egy mindig mosolygó álarc mögé rejtve.
Nem szívesen kiabálnék dühömben, vagy zokognék fájdalmamban. Inkább a zenében vezetem le a feszültséget. Az sem érdekel, ha meglátnak. Lássanak, mit számít. csak egy hegedülő lányt látnának, nem többet. Nem hallanák a gyönyörű zenéjében azt a mérhetetlenül sok fájdalmat, ami ott lakozik. Nem látnák, hogy a keze úgy fonódik vonó közé, mintha éppen fojtogatna valakit. Csak annyit észlelnének az egészből, hogy zenél. Még a miértek sem lennének fontosak.
Nagyot sóhajtva hagyom abba a zenélést, aztán visszafordulok. Akármennyire sem akarok visszamenni a szobámba, muszáj. Nem menekülhetek el örökké a valóság elől. Szembesülnöm kell velük, akármennyire is fáj. Mások is megteszik. És nekik sem könnyebb, mint nekem. Vannak nálam sokkal rosszabb sorsú emberek, akiknek talán örülnének, ha csak annyi problémájuk lenne, mint nekem.
Lassan kóválygok vissza a házunkhoz. Gondolkodom, hogy másszak vissza az ablakon át-e, de inkább nem teszem. Túlságosan elfáradtam ahhoz, hogy hajnalok hajnalán ágakra ugrándozzak, mint valami csimpánz, így az ajtón át megyek be, reménykedve benne, hogy nem futok össze senkivel. Na, de ugye, minél jobban remélünk valamit, annál biztosabb, hogy nem fog beteljesülni, így tulajdonképpen nem is ér váratlanul, amikor apával szemben találom magam. Furcsán néz rám álmos szemeivel, a nagy hőségben tapad a testére a fehér trikója.


- Mit csináltál odakinn?
- Sétáltam – vágom rá azonnal, majd egy villámgyors mozdulattal a hátam mögé rejtem a hangszerem. Túl késő volt azonban, észreveszi, ahogy hirtelen hátrakapom a kezeimet. Megadóan sóhajtok minden mindegy alapon és inkább ismét magam mellé engedem a kezemet.
- Hegedűvel? - Résnyire húzza a szemét, mire elkapom a tekintetem. – Tudod mit? Álmos vagyok. Menj fel, inkább nem kérdezek semmit.
Megengedek magamnak egy mosolyt, majd felsétálok a szobámba. Igyekszem hangtalanul lépkedni a lépcsőn, de az akaratom ellenére is nyikorog a lábam alatt. Szitkozódom magamban egy sort, mire sikeresen felérek. A szobaajtók csukva vannak, mögülük semmilyen zaj nem szűrődik ki. Csendben a szobámba sétálok, ahol leteszem a hegedű, vagyis inkább felakasztom a falra. Bukóra nyitom az ablakot, mivel fülledt lett a levegő a távollétem során, majd mielőtt levetném magam az ágyra, kicsoszogok az emeleti folyosóra, és bekukkantok a kishúgom szobájába. Nem lépek be, csak ellenőrzöm jól van-e. Az ajtóból hallom a halk szuszogását, így megkönnyebbülten csukom be az ajtót, ám az apró csapódásra felébred. Mégiscsak odasétálok a kiságyához, és a karomba veszem. Nagy kék szemeivel engem vizslat, mire rámosolygok és gügyögök neki egy sort. A baba halkan felnevet, aztán a gyors lélegzetvétele lassulni kezd, míg végül vissza nem tér abba az egyenletes szuszogásba, amilyen volt. Óvatosan visszafektetem őt, és átigyekszem a szobámba. Akármennyire is nem vagyok álmos, lefekszem, hogy megpróbáljak aludni. Pár perccel később sikerül is álomba szenderülnöm.
***
Az ébresztőórám hangos csörgése, és a kishúgom sírásának hangja ébreszt. Fáradtan kinyitom a szemem, de hamar észreveszem, hogy nem kellett volna, mivel a Nap túlságosan erősen süt be a szobám ablakán. Mégis valahogy felkecmergek az ágyból, hogy a fürdőszobában elkészüljek, aztán lesiessek a lépcsőn reggelizni.
Anya a konyhában sündörög, éppen a tányérokat pakolja ki. Ahogy meglátja, hogy ott vagyok, rám mosolyog egy sziával, de folytatja tovább a munkáját. Szó nélkül leülök az asztalhoz, és várom, hogy kész legyen a kávém, amely talán egy kis életet lehel belém.
- Lyla felébredt – mondom neki, miközben az ujjaimat babrálom.
- Basszus! Szívem, megtennéd, hogy lehozod? Nem érek most rá – Szétszórtnak tűnik, de arcán ott ül az elengedhetetlen mosoly, amikor a gyerekeivel beszél. Bólintok, aztán felsétálok az emeletre.
Ahogy belépek a szobába, kissé visszább húzom a függönyt, hogy ne süssön a nap a szemébe, és felveszem a testvéremet. A sírása egyből eláll, amikor észleli, hogy lefelé battyognak le vele a lépcsőn. A konyhába viszem, és leülök vele előbbi helyemre. Az asztalról szabad kezemmel kicsit arrébb söpröm a tányérokat, aztán felültetem a picit, miközben a derekánál tartom. A lábait himbáztatja, miközben kacag azon, hogy vicces pofákat vágok neki.
Anya még mindig megállás nélkül sürög-forog, miközben egyik kezében a tányér, a másikkal már a babakocsit tolja elém. Beleültetem a babát, de ő ezt nem veszi jó néven, inkább megint elkezd oktatni.
- Add neki a cumit – tanácsolja anya, miközben kimeri az első adag rántottát egy tányérra. Előveszem a babakocsi zsebéből a cumit, aztán a szájába teszem. Anyu tanácsa beválik, és Lyla csendben szopogatni kezdi. Nem fog sokáig tartani, még rájön, hogy az nem kaja.
- Kösz, Allyson – mondja anya, és az egyik kezével felmutatja a hüvelykujját. – Halleluja, csönd van.
Apát veszem észre az ajtóban. Már vagy két perce ott állhat az ajtóban, még sem foglalkozik vele senki idáig. Mikor észreveszem, rám mosolyog, és mellém ül. Megsimogatja Lyla kis fejét, aztán a tányérja után nyúl, hogy együtt elkezdhessük a reggelit. Én is hozzáfogok, és meglepően gyorsan végzek is. Talán csak a tudat miatt ettem gyorsabban, hogy megint kezdődnek majd a veszekedések, és, hogy nagyapa mindjárt lejön enni. Két napja tudok a betegségéről; arról, hogy haldoklik. Ameddig csak lehet, kerülöm. Nem tudnék, mit mondani neki. Ide egy „sajnálom” nem elég.
Gyorsan felpattanok az asztaltól, a tányéromat a mosogatóhoz viszem, majd a nappaliba sétálok. Végigsimítok a zongora peremén, aztán leülök az előtte lévő kis garnitúrára. Ujjaimmal a billentyűin játszadozom, de egyet sem nyomok le, csupán a hideg tapintásuk tesz jót a kezemnek. A zongora tetején fekvő kottafüzetért nyúlok. Lassan belelapozok, hátha találok valami kedvemre valót, amit eljátszhatnék, de valójában nincs egy olyan mű sem ebben a füzetben, amelyre nem vágnám rá azonnal, hogy unalmas. Egyetlen dal van, amit sosem unok meg, és az a sajátom. Játszani kezdek egy szólamot. Aztán szolmizációs hangok kezdik követni egymást, és az ujjaim alatt egyszer csak összeáll egy kész zene. Két sor, és mindig ismétlem játszás közben, egyre magasabb hangon. Majd egyszer csak abbahagyom. Meggondolom maga, és lecsukom a zongorabillentyűk tetejét, miközben gondosan visszahelyezem a kottafüzetet a helyére. Nagyot sóhajtva állok fel abban a reményben, hogy most kicsit felmegyek a szobámba olvasni, de az ajtófélfának dőlve megpillantom nagyapát. Mosolyogva néz rám, szemében csintalan fénysugár ólálkodik.
- Szép volt – dicsér meg közelebb sétálva az ablak előtti fotelhez, ahol végül leül.
- Köszönöm – Halvány mosolyra húzom a számat, de valójában nem dob fel az ötlet, hogy találkoztam vele.
- Nem énekeltél mellé. Pedig mindig szoktál.
- Tudom, csak most nem volt kedvem. Azt hiszem, hogy már… nem szeretek énekelni – Mondandóm nevetségesen hangozhat, de én tényleg így gondolom. Két napja.
- Pontosan tudom, hogy kerülsz engem, Allyson – tér a lényegre nagyot sóhajtva. – Úgy érzed elárultalak téged, pedig csak meg akartalak kímélni.
Hallgatok, várom, hogy folytassa.
- Tudod, hogy sosem akarnék neked rosszat, hiszen az unokám vagy. Már lassan felnőttnek is nyilváníthatlak, egy önálló, okos, és gyönyörű felnőtt nőnek, aki nem mellesleg még az unokám is. Mégis úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. Úgy érzed talán, hogy minden vágyam… elmenni?
- Ó, kérlek, mondd csak ki, nagyapa! Meghalni! Ne szépítsd a dolgokat, kérlek! Még csak nem is szóltál, amikor kiderült! Ha nem vagyok itthon aznap, talán csak a halálodról értesülnék! Meg fogsz halni! Ezen nincs más szépíteni való! Hagyjuk a fölösleges köröket!
- Nem csak te félsz attól, hogy meghalok, én is! Elvégre rólam van szó! Nem tudom… talán kevésbé tűnik olyan félelmetesnek ez a gondolat, ha nem a puszta tényre gondolok, hanem csak egy hosszú sétára, vagy egy… álomra.
- Amelyből soha nem ébredsz fel – sóhajtom, mire bólint. Nem gyűlölöm őt, szeretem, csak mérhetetlen haragot érzek a szívemben, amiért ez pont vele történik. Nem szándékosan, de rajta vezetem le a dühömet, mivel őt hibáztatom azért, mert meg fog halni. Pedig tudom, hogy ez nem teljesen így van. Csak haragszom, mert itt hagy. Haragszom, mert nem szólt azonnal, amikor kiderült, hogy több időt töltsek vele. Haragszom, mert a szüleim ennek ellenére is folyton veszekednek. És haragszom, mert Lylának nem lehet olyan csodálatos gyerekkora, amilyen nekem volt. Persze most itt az idő, hogy elég időt töltsek vele, de mégsem megy azért, mert tudom, ezek lennének az utolsó pillanatai. És ezt képtelen vagyok felfogni. Hogy hetven év boldog életnek így legyen vége. Mégis összeszedem magam, viszonozom a kézszorítást, majd úgy, ahogy régen, letérdelek elé, hogy a fejemet a mellkasára hajthassam. Halljam egyenletes szívdobogását, amely nem sokára megszűnik dobogni. Szorosan magához ölel, úgy kezd el beszélni nekem.
- Használjuk ki az időt, amíg lehet. És kérlek szépen, ne kerülj engem, Allyson, mert az jobban fáj nekem, mint maga a betegség.
- Megígérem – suttogom neki, aztán egy puszit nyomok az arcára. Ám ekkor hirtelen megcsörren az asztalon a telefon. Kínomban felsóhajtok, felállok, aztán az asztalhoz igyekszem, hogy felvegyem. Nagy meglepetésemre ismeretlen szám keres. Nem szokom általában felvenni az ilyen típusú hívásokat, de, ha már megzavartak egy szép pillanatot… Minden mindegy alapon fogadom.
- Halló? – A hangom unottnak fest, még annak ellenére is, hogy próbálok bele egy kis színt vinni.

- Szia – feleli a hang, mire elsápadok, és nagyra tágult szemekkel bámulok a nagyapámra. 

2 megjegyzés:

  1. Kedves Bella!

    Elolvastam az első fejezetet, és meg kell mondanom, tetszett. Az eleje érdekes volt, ahogy az erdőben hegedült, mégis átéreztem a helyzetét, a gondolatait. Kíváncsi vagyok, hogy ki hívta fel őt a rész végén, de gondolom, ez hamarosan kiderül. Összességében remek kezdés volt, várom a folytatást!

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arika!

      El sem tudom mondani, mennyire örülök a visszajelzésednek, és nagyon örülök, hogy tetszett. Igen, a következő részben, kiderül, hogy ki is telefonált. És igyekezz a kövi részeddel a Jeges érintésnél, mert már várom. Hiányzik Laycie :(

      Törlés

Író: Bella