Hát meghoztam az első fejezetet. Vagy százszor átolvastam a javítás után, hogy tökéletes legyen, és, hogy tetsszen nektek. Köszönöm annak a kilenc feliratkozónak, aki nyomon követi a blogomat, nagyon örülök, hogy érdekel titeket. <3
Nem is húzom az időt tovább! Jó olvasást!
1.
Vajon mi a normális abban, ha egy –
majdnem - tizennyolc éves lány egyedül hegedül éjnek éjjelén egy erdőben? Nos,
a válasz egyszerű. Semmi. A világon a legutolsó embernek se jutna eszébe
ilyesfajta őrültség. És velem nyilvánvalóan valami hatalmas probléma van, ha
most, hajnali három órakor egy kidöntött fatörzsön ülök, kezemben egy
hegedűvel, és csak spontán játszom, valami általam kreált dal. De csak azért,
hogy sikerüljön kicsit megnyugodnom. Mert bár, aki lát, azt hiszi, hogy egy
teljesen nyugodt, zenélgető lányt figyel, viszont, ha tudná, hogy mi is van ott
valójában, nagyon meglepődne.
Más lány félne egy szál hálóingben egyedül egy erdőben,
azonban én nem. Semmitől sem félek, amikor zenélek. A patak zubogása
megnyugtató, a szentjánosbogarak halk zümmögése álomba szenderítő, és mindez
olyan csodálatosan fel van komponálva a zenémhez. Mintha semmi sem létezne csak
én, meg a zeném. Ez egy teljesen új világ számomra, ahol nem számít, hogy mi
rejtőzik a falak mögött. Ahol nem fontos, hogy mi vár rád, ha hazamész. Ahol
csak a jelen számít, és nincs jelentősége sem a múltnak, sem a jövőnek. Persze
csak számomra. Ha bárkinek elmondanám ezeket a sorokat, egészen biztos, hogy
nagy ívben elkerülne az iskolában. Kinek hiányzik egy gyogyós barát? Senkinek.
Megértem őket. Én sem repesnék. Viszont valahová el kell menekülni, hogyha úgy
érzed az életed lehetetlen. Hogyha nem vagy kíváncsi, ahogy a szülők otthon még
éjszaka is veszekednek teljesen jelentéktelen dolgokon. Vagy talán az is kizáró
ok, ha képtelen vagy a haldokló nagyapád szemébe nézni, mert nem tudnád
feldolgozni, amit a szemeiben látsz. Fájdalmat. Kínt. Gyötrelmet. Halált. Egy
mindig mosolygó álarc mögé rejtve.
Nem szívesen kiabálnék dühömben, vagy zokognék fájdalmamban.
Inkább a zenében vezetem le a feszültséget. Az sem érdekel, ha meglátnak.
Lássanak, mit számít. csak egy hegedülő lányt látnának, nem többet. Nem
hallanák a gyönyörű zenéjében azt a mérhetetlenül sok fájdalmat, ami ott
lakozik. Nem látnák, hogy a keze úgy fonódik vonó közé, mintha éppen fojtogatna
valakit. Csak annyit észlelnének az egészből, hogy zenél. Még a miértek sem
lennének fontosak.
Nagyot sóhajtva hagyom abba a zenélést, aztán visszafordulok.
Akármennyire sem akarok visszamenni a szobámba, muszáj. Nem menekülhetek el
örökké a valóság elől. Szembesülnöm kell velük, akármennyire is fáj. Mások is
megteszik. És nekik sem könnyebb, mint nekem. Vannak nálam sokkal rosszabb
sorsú emberek, akiknek talán örülnének, ha csak annyi problémájuk lenne, mint
nekem.
Lassan kóválygok vissza a házunkhoz. Gondolkodom, hogy
másszak vissza az ablakon át-e, de inkább nem teszem. Túlságosan elfáradtam
ahhoz, hogy hajnalok hajnalán ágakra ugrándozzak, mint valami csimpánz, így az
ajtón át megyek be, reménykedve benne, hogy nem futok össze senkivel. Na, de
ugye, minél jobban remélünk valamit, annál biztosabb, hogy nem fog
beteljesülni, így tulajdonképpen nem is ér váratlanul, amikor apával szemben
találom magam. Furcsán néz rám álmos szemeivel, a nagy hőségben tapad a testére
a fehér trikója.
- Mit csináltál odakinn?
- Sétáltam – vágom rá azonnal, majd egy villámgyors
mozdulattal a hátam mögé rejtem a hangszerem. Túl késő volt azonban,
észreveszi, ahogy hirtelen hátrakapom a kezeimet. Megadóan sóhajtok minden
mindegy alapon és inkább ismét magam mellé engedem a kezemet.
- Hegedűvel? - Résnyire húzza a szemét, mire elkapom a
tekintetem. – Tudod mit? Álmos vagyok. Menj fel, inkább nem kérdezek semmit.
Megengedek magamnak egy mosolyt, majd felsétálok a szobámba.
Igyekszem hangtalanul lépkedni a lépcsőn, de az akaratom ellenére is nyikorog a
lábam alatt. Szitkozódom magamban egy sort, mire sikeresen felérek. A
szobaajtók csukva vannak, mögülük semmilyen zaj nem szűrődik ki. Csendben a
szobámba sétálok, ahol leteszem a hegedű, vagyis inkább felakasztom a falra.
Bukóra nyitom az ablakot, mivel fülledt lett a levegő a távollétem során, majd
mielőtt levetném magam az ágyra, kicsoszogok az emeleti folyosóra, és
bekukkantok a kishúgom szobájába. Nem lépek be, csak ellenőrzöm jól van-e. Az
ajtóból hallom a halk szuszogását, így megkönnyebbülten csukom be az ajtót, ám
az apró csapódásra felébred. Mégiscsak odasétálok a kiságyához, és a karomba
veszem. Nagy kék szemeivel engem vizslat, mire rámosolygok és gügyögök neki egy
sort. A baba halkan felnevet, aztán a gyors lélegzetvétele lassulni kezd, míg
végül vissza nem tér abba az egyenletes szuszogásba, amilyen volt. Óvatosan
visszafektetem őt, és átigyekszem a szobámba. Akármennyire is nem vagyok álmos,
lefekszem, hogy megpróbáljak aludni. Pár perccel később sikerül is álomba
szenderülnöm.
***
Az ébresztőórám hangos csörgése, és a kishúgom sírásának
hangja ébreszt. Fáradtan kinyitom a szemem, de hamar észreveszem, hogy nem
kellett volna, mivel a Nap túlságosan erősen süt be a szobám ablakán. Mégis
valahogy felkecmergek az ágyból, hogy a fürdőszobában elkészüljek, aztán
lesiessek a lépcsőn reggelizni.
Anya a konyhában sündörög, éppen a tányérokat pakolja ki.
Ahogy meglátja, hogy ott vagyok, rám mosolyog egy sziával, de folytatja tovább
a munkáját. Szó nélkül leülök az asztalhoz, és várom, hogy kész legyen a kávém,
amely talán egy kis életet lehel belém.
- Lyla felébredt – mondom neki, miközben az ujjaimat
babrálom.
- Basszus! Szívem, megtennéd, hogy lehozod? Nem érek most rá
– Szétszórtnak tűnik, de arcán ott ül az elengedhetetlen mosoly, amikor a
gyerekeivel beszél. Bólintok, aztán felsétálok az emeletre.
Ahogy belépek a szobába, kissé visszább húzom a függönyt,
hogy ne süssön a nap a szemébe, és felveszem a testvéremet. A sírása egyből
eláll, amikor észleli, hogy lefelé battyognak le vele a lépcsőn. A konyhába
viszem, és leülök vele előbbi helyemre. Az asztalról szabad kezemmel kicsit
arrébb söpröm a tányérokat, aztán felültetem a picit, miközben a derekánál
tartom. A lábait himbáztatja, miközben kacag azon, hogy vicces pofákat vágok
neki.
Anya még mindig megállás nélkül sürög-forog, miközben egyik
kezében a tányér, a másikkal már a babakocsit tolja elém. Beleültetem a babát,
de ő ezt nem veszi jó néven, inkább megint elkezd oktatni.
- Add neki a cumit – tanácsolja anya, miközben kimeri az első
adag rántottát egy tányérra. Előveszem a babakocsi zsebéből a cumit, aztán a
szájába teszem. Anyu tanácsa beválik, és Lyla csendben szopogatni kezdi. Nem
fog sokáig tartani, még rájön, hogy az nem kaja.
- Kösz, Allyson – mondja anya, és az egyik kezével felmutatja
a hüvelykujját. – Halleluja, csönd van.
Apát veszem észre az ajtóban. Már vagy két perce ott állhat
az ajtóban, még sem foglalkozik vele senki idáig. Mikor észreveszem, rám
mosolyog, és mellém ül. Megsimogatja Lyla kis fejét, aztán a tányérja után
nyúl, hogy együtt elkezdhessük a reggelit. Én is hozzáfogok, és meglepően
gyorsan végzek is. Talán csak a tudat miatt ettem gyorsabban, hogy megint
kezdődnek majd a veszekedések, és, hogy nagyapa mindjárt lejön enni. Két napja
tudok a betegségéről; arról, hogy haldoklik. Ameddig csak lehet, kerülöm. Nem
tudnék, mit mondani neki. Ide egy „sajnálom” nem elég.
Gyorsan felpattanok az asztaltól, a tányéromat a mosogatóhoz
viszem, majd a nappaliba sétálok. Végigsimítok a zongora peremén, aztán leülök
az előtte lévő kis garnitúrára. Ujjaimmal a billentyűin játszadozom, de egyet
sem nyomok le, csupán a hideg tapintásuk tesz jót a kezemnek. A zongora tetején
fekvő kottafüzetért nyúlok. Lassan belelapozok, hátha találok valami kedvemre
valót, amit eljátszhatnék, de valójában nincs egy olyan mű sem ebben a
füzetben, amelyre nem vágnám rá azonnal, hogy unalmas. Egyetlen dal van, amit
sosem unok meg, és az a sajátom. Játszani kezdek egy szólamot. Aztán
szolmizációs hangok kezdik követni egymást, és az ujjaim alatt egyszer csak
összeáll egy kész zene. Két sor, és mindig ismétlem játszás közben, egyre
magasabb hangon. Majd egyszer csak abbahagyom. Meggondolom maga, és lecsukom a
zongorabillentyűk tetejét, miközben gondosan visszahelyezem a kottafüzetet a
helyére. Nagyot sóhajtva állok fel abban a reményben, hogy most kicsit
felmegyek a szobámba olvasni, de az ajtófélfának dőlve megpillantom nagyapát.
Mosolyogva néz rám, szemében csintalan fénysugár ólálkodik.
- Szép volt – dicsér meg közelebb sétálva az ablak előtti
fotelhez, ahol végül leül.
- Köszönöm – Halvány mosolyra húzom a számat, de valójában
nem dob fel az ötlet, hogy találkoztam vele.
- Nem énekeltél mellé. Pedig mindig szoktál.
- Tudom, csak most nem volt kedvem. Azt hiszem, hogy már… nem
szeretek énekelni – Mondandóm nevetségesen hangozhat, de én tényleg így
gondolom. Két napja.
- Pontosan tudom, hogy kerülsz engem, Allyson – tér a
lényegre nagyot sóhajtva. – Úgy érzed elárultalak téged, pedig csak meg
akartalak kímélni.
Hallgatok, várom, hogy folytassa.
- Tudod, hogy sosem akarnék neked rosszat, hiszen az unokám
vagy. Már lassan felnőttnek is nyilváníthatlak, egy önálló, okos, és gyönyörű
felnőtt nőnek, aki nem mellesleg még az unokám is. Mégis úgy viselkedsz, mint
egy kisgyerek. Úgy érzed talán, hogy minden vágyam… elmenni?
- Ó, kérlek, mondd csak ki, nagyapa! Meghalni! Ne szépítsd a
dolgokat, kérlek! Még csak nem is szóltál, amikor kiderült! Ha nem vagyok
itthon aznap, talán csak a halálodról értesülnék! Meg fogsz halni! Ezen nincs
más szépíteni való! Hagyjuk a fölösleges köröket!
- Nem csak te félsz attól, hogy meghalok, én is! Elvégre
rólam van szó! Nem tudom… talán kevésbé tűnik olyan félelmetesnek ez a
gondolat, ha nem a puszta tényre gondolok, hanem csak egy hosszú sétára, vagy
egy… álomra.
- Amelyből soha nem ébredsz fel – sóhajtom, mire bólint. Nem
gyűlölöm őt, szeretem, csak mérhetetlen haragot érzek a szívemben, amiért ez
pont vele történik. Nem szándékosan, de rajta vezetem le a dühömet, mivel őt
hibáztatom azért, mert meg fog halni. Pedig tudom, hogy ez nem teljesen így van.
Csak haragszom, mert itt hagy. Haragszom, mert nem szólt azonnal, amikor
kiderült, hogy több időt töltsek vele. Haragszom, mert a szüleim ennek ellenére
is folyton veszekednek. És haragszom, mert Lylának nem lehet olyan csodálatos
gyerekkora, amilyen nekem volt. Persze most itt az idő, hogy elég időt töltsek
vele, de mégsem megy azért, mert tudom, ezek lennének az utolsó pillanatai. És
ezt képtelen vagyok felfogni. Hogy hetven év boldog életnek így legyen vége.
Mégis összeszedem magam, viszonozom a kézszorítást, majd úgy, ahogy régen,
letérdelek elé, hogy a fejemet a mellkasára hajthassam. Halljam egyenletes
szívdobogását, amely nem sokára megszűnik dobogni. Szorosan magához ölel, úgy
kezd el beszélni nekem.
- Használjuk ki az időt, amíg lehet. És kérlek szépen, ne
kerülj engem, Allyson, mert az jobban fáj nekem, mint maga a betegség.
- Megígérem – suttogom neki, aztán egy puszit nyomok az arcára.
Ám ekkor hirtelen megcsörren az asztalon a telefon. Kínomban felsóhajtok,
felállok, aztán az asztalhoz igyekszem, hogy felvegyem. Nagy meglepetésemre
ismeretlen szám keres. Nem szokom általában felvenni az ilyen típusú hívásokat,
de, ha már megzavartak egy szép pillanatot… Minden mindegy alapon fogadom.
- Halló? – A hangom unottnak fest, még annak ellenére is,
hogy próbálok bele egy kis színt vinni.
- Szia – feleli a hang, mire elsápadok, és nagyra tágult
szemekkel bámulok a nagyapámra.
Kedves Bella!
VálaszTörlésElolvastam az első fejezetet, és meg kell mondanom, tetszett. Az eleje érdekes volt, ahogy az erdőben hegedült, mégis átéreztem a helyzetét, a gondolatait. Kíváncsi vagyok, hogy ki hívta fel őt a rész végén, de gondolom, ez hamarosan kiderül. Összességében remek kezdés volt, várom a folytatást!
Puszi, Arika
Drága Arika!
TörlésEl sem tudom mondani, mennyire örülök a visszajelzésednek, és nagyon örülök, hogy tetszett. Igen, a következő részben, kiderül, hogy ki is telefonált. És igyekezz a kövi részeddel a Jeges érintésnél, mert már várom. Hiányzik Laycie :(