Ötödik fejezet

Sziasztok Suttogóim! 

Mi újság veletek? Hogy telik a suli? 
Huh. Én újat kezdtem, és elég gáz, hogy ilyen keveset tudok csak jelentkezni, mivel itt elfelejtve a régi szép idők 5-6 óráit, kemény 7-8 órákkal kell felvennem a harcot. Most komolyan. Csak nekem tűnik fel, hogy a 21. században élő gyermekeket nem hagyják élni? De tényleg. Az első osztályosoknak hét órájuk van!!!! Hét!!!! Nos, egyszer valaki megkérdezte, mit gondolok arról, hogy egy hatéves kisgyerek, egy több, mint négy kilós táskával fog neki az előtte álló hét-nyolc órának, nem beszélve arról, hogy ugyanennyi időt vannak a középiskolások is suliban. Na. Szóval azóta annak az embernek egy kecske legel a sírján.  
De ez csak egy rövid kitérő volt így az ötödik fejezet előtt, mert én igazán szeretném megtudni, hogy nektek mi a véleményetek erről a dologról! :)))
Jó olvasást! 

V.

„Minden rendben” arckifejezéssel ülök az asztalnál, holott semmi sincs rendben. A felnőttek egymással beszélgetnek, mi pedig, „gyerekek” csendben fogyasztjuk a vacsoránkat. Nem mintha, bármiről is beszélni tudnánk, de, amikor csak mi vagyunk, szűk családi kör, vagyis apu, anyu, Lyla, én, és nagyapi, akkor sokkal meghittebb az egész. Most viszont hiába vannak gyertyák a gyönyörű kertünkben megterített roskadozó asztalon, nem meghitt a hangulat, legalábbis számomra, sőt, kifejezetten idegesítő. Elsa úgy tesz, mintha a világon mindennel tisztában lenne, és olykor-olykor felnevet, még a legunalmasabb részeknél is. Logan a telefonját nyomkodja egész vacsoraidő alatt, legszívesebben kiverném a kezéből. Brandon azonban, a legidősebb srác, csendben figyeli a felnőtteket, és néha-néha fürkésző pillantásával méreget, olyannyira, hogy késztetést érzek, szembeszúrjam a villámmal. Próbál higgadt maradni már csak a szüleim kedvéért is, pedig ebben a pillanatban fel vagyok háborodva.

Megcsörren a telefonom, és minden pillantás engem vesz célba. Idegesen elmosolyodok, miközben kinyomom a hívást, azonban az a valaki nagyon kitartó, és újrahív. Anya a tekintetével int, hogy menjek, intézzem el gyorsan, én pedig megfogadom a tanácsát, és felállok. Az erdő széléhez sétálok, kellő távolságra a családtagjaimtól, aztán újrahívom a számot.

- Miért nyomtál ki? – szólal meg köszönés nélkül, mire elnevetem magamat.

- Neked is szia, Stacey. És most nem igazán érek rá, nem tudnál később hívni?

- Bazmeg’. Nem – feleli merő egyszerűséggel, egyetlen cseppnyi humorral sem a hangjában.

- Megérkeztek a rokonaim, épp a családi vacsora kellős közepén tartunk. Nem hiszem, hogy ez a legideálisabb pillanat a kiakadásodhoz.

- Oké, bocsi, tudom. Csak eléggé ideges vagyok – sóhajtja, megbánással a hangjában.

- Na, jó, gyorsan mondd.

- Itthon áll a bál. Ma volt a „beavatás”, azaz most már a szüleim is hivatalosan tudják, hogy az öcsém meleg. És én is hibás vagyok, amiért falaztam neki – meséli, és a hangja kicsit elcsuklik.

- Jól vagy? – kérdezem a teljesen feleslegesen, mivel a hangjából egyértelműen le tudom következtetni, hogy egyáltalán nincs jól.

- Megleszek. Csak muszáj volt ezt elmondanom, hiszen te is segítettél, de hagylak. Menj csak vissza! Majd később felhívlak, és, akkor dumálunk, rendben?

- Oké, vigyázz magadra, Stace – mondom neki, és remélem, hogy így is tesz.

- Te is – köszön el, majd kinyom. Visszasüllyesztem a telefonomat a zsebembe, és visszafelé kezdek indulni, azonban látok egy alakot kicsit távolabb az erdő közelében. Csupán néhány méterre áll a házunk kapujától. Csak nézi a sötét fákat, zsebre tett kézzel, de nem megy be. Ahogy közeledem felé, látom, hogy Brandon az.

- Mit csinálsz itt? – kérdezem tőle, mikor odaérek. Unottan felém fordítja a fejét.

- Ugyanazt, amit te – feleli teljesen egyértelműen. Nehezemre esik beismerni, hogy elképesztően sokat változott a legutóbbi találkozásunk óta, ami amúgy egy, vagy két éve volt. Mindig valami táborban van, amikor megyünk hozzájuk.

- Telefonáltál? – kérdezem teljesen feleslegesen, de a válasza meglep.

- Nem, eljöttem, mert untam.

- Engem… kerestek, oké? Nem „unni” jöttem magamat – Fogalmam sincs, miért lettem ideges, talán csak zavart a megjegyzése.

- Igen, de az egy megfelelő indok is volt, hogy el gyere. Mellesleg, ha annyira érdekelne az egész, már futva mennél vissza, ehelyett mégis itt állsz mellettem, faggató üzemmódban – Egy vigyor terül szét az arcán, úgy látszik, élvezi, hogy bosszanthat. Nem mondott még sokat, de már tudom, hogy sok mindennel meg kell mérkőznöm ezen a héten.

- Csak kérdeztelek – motyogom inkább magamnak, mint neki. Épp visszafordulok, hogy folytathassam a vacsorát, amit már befejeztem, amikor megszólal.

- Voltál már odabenn? – kérdezi, és a fejével az erdő felé int. Odasétálok mellé, és úgy felelek.

- Majdnem minden nap ott vagyok – Úgy látom, a válaszom meglepi őt. Fürkésző tekintettel néz rám.

- Minden nap? Egyedül? – Bólintok. – Ugyan mit lehet csinálni egyes egyedül egy erdőben? – Hitetlenül nevet fel.

- Mindent, amit otthon nem – felelem, és bár azt hiszem, hogy erre is rákérdez, ő csak némán bólint, mintha értené, legalábbis sejtené, mit akarok ezzel mondani.

- Sosem viszel magaddal senkit sem?

- Néhányszor velem jön a barátnőm, Stacey, ma pedig Lylát vittem, de egyébként egyedül jövök. Szeretek egyedül lenni – vonom meg a vállam, és bár nem nézek rá, tudom, hogy még mindig engem vizslat.

- Néha tényleg jó egy kis magány – húzza vigyorra a száját. – Legalábbis egy, olyan családban, mint az enyém, biztosan. Viszont anyám nem igazán teszi ezt lehetővé.

Utóbbi mondatáról eszembe jut, hogy megkérdezem, nem furcsa-e neki egy olyan nőt szólítani anyának, aki nem is az. Mármint tudom, hogy egy éves kora óta Kelly néni neveli, de azért az mégsem olyan. Azonban inkább meggondolom magam, hiszen bár nem kedvelem annyira, mégsem akarok udvariatlanul viselkedni. Még, akkor sem, ha ő az.

- Azt hiszem, én visszamegyek – sóhajtom, és elindulok, mire követni kezd.

- Egyszer elkísérlek – mondja, én pedig először nem értem, hogy hova, aztán leesik, hogy az erdőre gondol. Vadul rázni kezdem a fejem. Ki van zárva, hogy egyetlen percet is töltsek ezzel az alakkal, főleg nem az erdőben. Nekem az olyan, mintha a második otthonom lenne. Habár külső szemlélőként nem lenne gond vele, én azonban – fogalmam sincs miért - személyes sértésnek venném, ha bármikor elkísérne.

- Most miért? Én nem látok kivetnivalót – Győzködni próbál, de nem adom be a derekamat.

- Nem, mert… nem, és kész. Tudod, ez egy rendes erdő, itt vannak állatok, szóval nincs kihalva.

- Ha téged eddig nem evett meg egy sem, akkor engem sem fog – feleli magától értetődően.

- Tudod, én már ismerem ezt az erdőt, az állatok is megszokták, hogy odajárok, de egy idegen… pff, inkább nem.

- Félsz egy kis kettesben töltött időtől? – Felvonja az egyik szemöldökét.

- Miért, nem kéne? – nevetem el magam kissé hisztérikusan. – Egyáltalán miért erőlteted ezt?

- Mert miért ne – válaszolja, mire megállok, és felé fordulok. Most az egyszer nem érdekel, hogy vendég-e vagy sem, hogy a rokonom-e, vagy sem, megmondom neki, amit kell.

- Ha augusztusban piros hó esik, sem vinnélek be abba az erdőbe! Sőt, egyáltalán, soha a büdös életben nem – Védekezően maga elé emeli a kezét, és nevetni kezd.

- Úgyis elérem, veled, vagy sem – Behunyom a szemem, és próbálok nem odafigyelni arra, amit az előbb mondott. Kifújom a visszatartott levegőmet, és visszaülök a helyemre, Elsa mellé. Brandon is így tesz, csendben helyet foglal az apja mellett, de az arckifejezése arról árulkodik, hogy még mindig szórakoztatja az előbbi viselkedésem, ez pedig bosszant. Higgadt próbálok maradni, holott még mindig alig hiszem el: még szinte csak másfél órája van itt, máris az idegeimre megy. Nagyapa észreveszi a furcsa viselkedésemet, és miközben kortyolok egyet a gyümölcsléből, felém nézve felvonja a szemöldökét. A pillantása azt kérdezi, minden rendben-e, én pedig bólintok. Felesleges más idegein is citeráznom, elég, ha én vagyok dühös.

A vacsora befejeztével anyáék azt mondják, hogy csinálhatunk, amit akarunk. Ez pedig nyilván nem igaz, mivel mindenféleképpen azt akarja, hogy legyek a bájos unokahúg, aki körbevezeti a házban – teljesen feleslegesen, mivel már ismerik – a rokonait. A verandánkhoz sétálok e helyett, és az oszlopnak támaszkodom. Kicsit összerezzenek, mikor két hideg kéz tapintását érzem a vállamon. Megfordulok, és Elsa áll mögöttem. Világosbarna haja egy hajpánttal van hátrafogva, mindig boldog arcán egy hatalmas mosoly terül szét. Rég találkoztunk utoljára, hiszen legutóbb ő is táborban volt, így pedig a testvérei közül egyedül David tartózkodott otthon, de vele egy sziát váltottam összesen.

Ránézek, és próbálok egy mosolyt varázsolni unott képemre, ez pedig többé-kevésbé sikerül is. Legnagyobb meglepetésemre, Elsa átölel, és úgy szorít magához, mintha mi lennénk a legeslegjobb unokatestvérek a földkerekségen, pedig már két éve nem láttuk egymást. Mikor elenged, kedvesen mosolyog rám tovább.

- Jó látni téged – mondja, és az arckifejezését nézve, komolyan is gondolja. – Megváltoztál.

- Köszi. Te is csinos vagy – dicsérem meg az öltözékét illetően, amely egy rövid farmerszoknyából, és egy lila ingből áll. Nem lepődöm meg, hogy még ilyen egyszerűen öltözve is gyönyörű, hiszen mindig is értett a divathoz.

- Van egy ötletem, holnapra – A kijelentésére földbe gyökerezik a lábam, és már előre félni kezdek. Csak add Uram, hogy ne valami hülyeséget találjon ki! Megint. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sétálni valamerre, miközben fagyizunk. – A gondolattól tátva marad a szám. Ez teljesen egyszerű kérés, és nem arra kötelezett, hogy menjek habos-babos rucikat nézegetni. A meglepettségtől dadogva kell válaszolnom:

- I-igen. Ez… öhm, t-tényleg jó ötlet – bólogatok elismerően, mert most sikerült nagyon megfognia ezzel a javaslattal. Talán Los Angelesben átmosták az agyát. Vagy nem. Elsa örömében ugrándozni kezd, aztán inkább megfordul és a bejárat felé veszi az irányt, útközben azonban visszanéz.

- Fürdőszoba?

- Emelet, a jobb oldalon a második. A szobámmal szemben, ha emlékszel még rá – Elmosolyodva bólint egyet, majd tovább megy. Egy sóhaj hagyja el a számat, miközben ismét nekidőlök az oszlopnak. Örülök, hogy nincs zsivaj, és örülök annak is, hogy nincsenek szomszédok. Bár van mellettünk egy eladó ház, senki sem veszi meg az erdő közelsége miatt. A volt szomszédunk azt állította, hogy rókát látott a kertjében, de szerintem az csak egy mókus lehetett, mivel én szinte minden nap kimegyek az erdőbe, de tizenhét év alatt egyetlen rókával sem találkoztam. Farkasokat már láttam, de azok úgy vettem észre, nem szeretik a hangzavart, tehát nem mennek a város közelébe. Így a hozzánk legközelebb eső – lakott – ház, olyan négyszáz-ötszáz kilométerre esik.

Ismét hideg ujjak érnek a vállamhoz, én pedig már azt hiszem, hogy Elsa nem találta a mosdót, de David kezd beszélni hozzám. Felé fordulok, hogy ne a hátamnak tépje a száját.

- Egy szobát kapok Brandonnal, igaz? – Bólintok, mire folytatja. – A tiéd melletti vendégszoba az? Csak azért kérdem, mert akkor felmennék – Mosolyra húzom a számat, és megint helyeslek. – Elsáé hol van? – Nem értem, miért csinál úgy, mintha még sose m járt volna nálunk, de nem kérdezek rá, csak segítőkészen válaszolok.

- A fürdőszoba melletti az övé, ezt viszont elfelejtettem neki mondani. Ha felmész, kérlek, szólnál neki, ha látod?

- Szólok neki – von vállat, és befelé indul. Csak félvállról visszaszól, mielőtt becsukja maga mögött az ajtót. – Kösz, Ally.

Brandont látom, ahogy közeledik felém a kerti ajtóhoz. Inkább megfordulok, és úgy döntök, szívesebben járom körbe a kertet, és az udvart, hogy eljussak a bejáratig, minthogy egyetlen szót is váltsak ezzel az akaratos fráterrel. Nincs szerencsém azonban, mivel szaladni kezd, majd megrántja a karomat, ezzel hátráltatva. Idegesen fújom ki a levegőt, miközben kék szemeibe nézek. Az íriszei valamivel sötétebbek, mint az enyéim.

- Nem hiszem, hogy szerencsés dolog, ha már az első nap magamra haragítom a házigazda lányát – mondja, én pedig felvont szemöldökkel összefonom a melleim előtt a kezeimet.

- Abszolút nem – adok neki igazat, mire felnevet azt várva, hogy én is kezdjek el, de még mindig ugyanolyan komoly arccal nézek rá.

- Nézd, nem ellened irányult az önfejűségem – Hitetlenül felvonom a szemöldökömet – na, jó, bunkóságom, csak mindenképpen be akarok menni. És azért mégis csak jó volna, valaki olyannal mennem, aki ismeri a környéket. Szóval gondold át.

Hízelgő számomra, hogy engem tart az „aki ismeri a környéket” embernek, de még ez sem hat meg igazán.

- Átgondoltam – közlöm, neki pedig egy vigyor terül szét az arcán. – Nem – Ahogy kimondom el is tűnik. Tovább megyek, de megint utánam kap a kezével. Idegesen lerázom.

- Elegem van, hogy rángatsz. Nem tudnál egyszerűen csak utánam szólni, hogy figyeljek?

- Nem, mert úgysem tennéd – Válaszát megfontolva felelek.

- Ez igaz. De figyelmeztetlek: ha még egyszer hozzám érsz, pofáncsaplak – Megjegyzésemre védekezően maga elé emeli a kezét; a száját harsány nevetés hagyja el. A hajamba túrok a kezemmel, jelezve, hogy kezdem unni a beszélgetésünket.

- Jó, bocs. Nos? Akkor elmegyünk holnap háromkor?

Hitetlenül felnevetek, és megrázom a fejemet.

- Na, jó – Tesz egy lépést felém, így pedig, olyan közel kerül hozzám, hogy én kezdem magam zavarban érezni. Próbálom továbbra is pókerarccal fogadni a megjegyzését. – Nem kell igent mondanod. A szüleid majd kimondják helyetted – Hátrébb lép, nekem pedig tátva marad a szám. Ez. Most. Komolyan. Megfenyegetett? Ráadásul ezzel a gyerekes közlésével? Késztetést érzek, hogy orrba vágjam, de nem teszem. Azzal csak rontanék a helyzeten.

- Hogy? – Összehúzom a szemeimet, és abban reménykedem, hogy mégiscsak rosszul hallottam az előbbit. Ő azonban sárba tiporva ezeket az érzéseket, csak féloldalasan elmosolyodik.

- Jól hallottad – von vállat. – Ha nem így, hát úgy.

Türtőztetnem kell magam, hogy rá ne ordítsak. Megszólalok, és bár nem kiabálok, idegesen cseng a hangom.

- Remélem, Brandon Adams, hogy minél hamarabb visszautaztok Los Angelesbe! Az lesz életem legszebb napja!

Megfordulok, és gyors léptekkel a bejárati ajtóhoz sietek. Lenyomom a kilincset, és betrappolok a házba, miközben hangosan becsapom magam mögött az ajtót. Ezt még megkeserüli – határozom el gondolatban, teljesen biztosan abban, hogy nem hagyom annyiban az előbbieket.